Sokszor szoktam úgy indítani az éppen aktuális naplórészt, hogy „ezen a héten sem unatkoztunk”, de ez a mai most kivétel lesz – nagyon békés, nyugis hetünk volt, tényleg mindenféle dráma elkerült minket.

A férjem megfázása is elmúlni látszott, a gyerekeket pedig már-már teljesen egészségesnek is lehetne nevezni, ha a Nagynak nem kezdett volna egészen minimálisan folyni az orra, szóval még amiatt sem nyíghatok, hogy ismét betegápolásra lettem ítélve.

De ha már itt tartunk – és ezt most gyorsan le is kopogom mindenhol hatszor – azért borzasztóan hálás vagyok, hogy úgy tűnik, hogy én rendszeresen kimaradok a szórásból.

Az egészen biztos, hogy a koleraálló pestisharcos óvónénik szintjét még nem sikerült az elmúlt hat, gyerekezős év alatt elérnem, de már talán elég jó állapotba került az immunrendszerem ahhoz, hogy ne döntsön le a lábamról minden vírus és baci, ami az hazáig bliccel a lányokon az oviból.

Erre a hétre már elég szépen feltöltődött a csoport, megérkezett végre mindenki, akit beirattak és ez ugye értelemszerűen azzal is jár, hogy a régieknek több új gyerekkel is meg kell barátkozniuk.

Említettem már, hogy itt nem kötelező 3 éves kortól az óvoda, csak az utolsó – iskolaelőkészítő – év az, amit mindenkinek ki kell járnia, emiatt aztán teljesen szokványos, hogy a tanév elején nem csak a legkisebbek csatlakoznak, hanem van egy-két nagyobb gyerek is, aki most kezd oviba járni.

Idén például az egyik korábbi – néhány éve már nyugdíjas, de még mindig legendás – óvónéni, Kati néni két unokája is bekerült hozzánk és az idősebbik, nagycsoportos kisfiú annyira egy húron pendül az én nagyobbik lányommal, hogy az elmúlt pár hétben gyakorlatilag legjobb barátok lettek.

Örülök neki, hogy ismét talált magának fiú játszótársat is, mert ő amúgy nagyon szeret „klasszik fiús játékokat” is játszani, de a korábbi két spanja ebben az évben már iskolás és nélkülük csak a barátnői maradtak a csoportban.

A Kicsinek viszont nem ilyen pozitívak az élményei. Szerintem neki egy picit rosszul esik, hogy már nem ő a legkisebb, a dögönyözni való baba a csoportban, hanem már nála fiatalabbak is vannak, akikhez bizony sokszor neki kell alkalmazkodnia.

Háromszor is eltört a héten a mécses azon, hogy az egyik friss ovis, kétéves kisfiú állandóan lerombolta az aktuális alkotását, amit kockákból épített – és ezt a szituációt az óvónők nyilván igyekeznek kezelni, de azért előkerül az is, hogy a totyogó még túl kicsi és nem biztos, hogy szándékosan csinálta.

Egyelőre azt látom, hogy azzal igyekszik kompenzálni, hogy elhatárolódik tőlük: már kimondottan ritkán mondja, hogy ő kisbaba, sőt, nagylányként aposztrofálja magát, de itthon azért elő szokott még belőle törni a „babásabb énje” – főleg, amikor arról van szó, hogy már igazán abbahagyhatná a cumizást.

Csak alváshoz (és akkor sem mindig) használja, de már tényleg ideje lenne 100%-ban elhagynia.

Jó, ha őszinte akarok lenni, akkor ebben elsősorban én vagyok a hibás, mert amikor nagy nehezen sikerült elválasztanom, én terelgettem a cumi irányába, csak hogy abba tudjuk végre hagyni a szoptatást és valószínű, hogy emiatt kapott teljesen rá, pedig korábban szinte egyáltalán nem cumizott.

De kár is ezen keseregnem, mert most persze, hogy nagy a szám, de akkor tényleg ez tűnt a „kisebbik rossz” megoldásnak, annyira elegem volt már az óránként szoptatásból minden egyes éjszaka – szóval ha visszamehetnék az időben, sanszos, hogy megint ugyanígy döntenék.

A héten egyetlenegy „táblás” (értsd: olyan jelentősebb tennivaló, ami eléri azt a szintet, hogy itthon felkerül a konyhai krétatáblánkra is) feladatunk volt – muszáj voltam elvinni a Nagyot gasztroenterológushoz.

Ha még emlékeztek, tavaly év elején is ugyanez volt a helyzet, mert hivatalosan nem laktózintoleráns, viszont a magas zsírtartalmú tejtermékeket nagyon nem bírja a gyomra, ezért az oviban minden tanévben le kell adni egy orvosilag hitelesített papírt arról, hogy a mentes kajákat kaphassa.

Ilyenkor a rendszer sajátosságai miatt (nyolcszáz év várakozási idő és hatvan különböző vizsgálat) én inkább a helyi magán gyerekklinikára szoktam vinni, mert ott „nem kérdeznek annyit” egy nyomorult, lepecsételt A4-es papírért, ami gyakorlatilag semmiféle kockázattal, pluszmunkával vagy negatívummal nem jár, mert csak és kizárólag annyit lehet vele elérni, hogy a gyereknek azt a mentes menüt teszik a tányérjára, amit amúgy is kötelesek megfőzni az oviban.

Szóval tényleg nem értem, hogy mi ez az rendkívüli őrző-védő munka a pecsét mögött – pláne, hogy a magánklinikán is mindig tetőtől talpig megvizsgálják, kikérdezik őt is, engem is, nem csak úgy, a bejáratnál osztogatják az igazolásokat.

Na de nem is ezért kezdtem bele ebbe a történetbe, hanem amiatt, hogy beszámoljak róla, hogy ez a két gyerek mennyire nem szégyellős vagyis talán inkább az lenne a helyes kifejezés, hogy nem tudják mit jelent „megilletődve lenni”.

Mivel 16:45-re volt időpontunk szerda délután, ezért nem sok értelme lett volna hazamenni és letenni a Kicsit, így az oviból mindhárman rögtön a klinikához mentünk – de emiatt persze a vártnál kb. fél órával hamarabb meg is érkeztünk.

Semmi gond, van a váróteremben ezer meg egy játék, majd elfoglalják magukat, amíg sorra kerülünk.

Az „elfoglalás” olyan remekül sikerült, kétszer is sikeresen porig égettek. De úgy igazán.

Tudjátok már, hogy a Nagy még soha nem találkozott ismeretlen emberrel, ő mindenkivel rögtön lebratyizik, így nem meglepő, hogy most is ez történt: megdicsérte a recepciós nővér katicás klumpáját, megemlítette neki, hogy az apukájának is pont olyan bögréje van, mint neki és amikor a nő rákérdezett, hogy milyen nyelven beszélünk, akkor természetesen beszámolt arról is, hogy ő amúgy három nyelven tud, mert az anyukája magyar és megtanította neki azt is.

Újabban annyira éli a „nagylányságot”, hogy amikor ugyanez a nővérke megkérdezte tőlem, hogy átmehetnénk-e az egyik vizsgálóba, hogy megmérje a súlyát és a magasságát, amíg várakozunk, akkor a Nagy bejelentette, hogy nekem nem kell mennem, majd ő ezt szépen intézi egyedül.

Hát jó. Nem bántam, mert a váróból beláttam abba a szobába, ahová bementek, de a Kicsi hamar aggodalmaskodni kezdett, hogy mégis hol a nővére, így végül elindultunk utánuk és pont arra léptünk be az ajtón, hogy a Nagy azt mondja a nőnek: „te amúgy nem igazi orvos vagy, ugye?”

Kistányér méretűre kerekedtek a szemeim és vártam, hogy ebből most mégis mi lesz, de szerencsére a nővér jófej volt és csak elnevette magát, hogy „nem, tényleg nem”.

Ezek után szerintem a Kicsi sem akart lemaradni, mert egy olyan négy szavas mondatot sikerült kiválasztania, amit még mindig nem értek, hogy honnan szedett, de miután kimondta, esküszöm vártam rá, hogy megnyíljon alattam a föld és egészben elnyeljen.

Még mindig a váróteremben üldögéltünk és már láttam rajta, hogy kezdi állatira unni a banánt, szóval jobb híján beszélgetni kezdtünk.

Mondtam neki, hogy már nem kell sokat várni és behívnak minket, hamar készen leszünk mindennel, aztán ha hazamentünk, akkor engedek nekik egy kád habos vizet és pancsolhatnak egy nagyot!

Erre ez a szemtelen kölök, horvátul(!), jó hangosan, hogy mind a negyven ember hallja a teremben azt válaszolta: „ma fürödhetünk meleg vízben?”

Tessék? Milyen meleg vízről beszélsz? Mikor fürödtél te hideg vízben?

Nincs mit szépíteni rajta, megsemmisítő csapás volt. Legalább pár percre rá már tényleg behívtak minket, így elmenekülhettem a helyszínről.

A hátralévő napok viszont tényleg nyugalomban teltek, de a koronát egyértelműen az tette fel a munkahét végére, hogy pénteken anyósom azzal hívott fel, hogy valamivel hamarabb végez a munkahelyén és elmenne ő a lányokért az oviba, ha nem bánom.

Dehogy bánom! Csak nyugodtan!

A férjemmel olyan izgalmi állapotba kerültünk (na nem úgy, ti kis hamisok!), hogy egy egész hónap után ismét lesz egy szabad esténk és másnap addig alszunk, ameddig akarunk, hogy délután három részt is megnéztünk a sorozatunkból, a szombat reggelt pedig úgy indítottuk, hogy kimentünk kettesben a piacra csevapcsicsát enni.

Ezer éve nem csináltunk már ilyet, pedig micsoda hagyomány volt ez a terhességeim idején! Újabban már csak a lányokat szokta az apjuk magával vinni piacozni, amíg én itthon szusszanok egyet (vagy még alszom egy kicsit) szombatonként.

Vasárnap megint én főztem a tágabb családnak az ebédet – már csak amiatt is jó volt összegyűlni, mert ugye jövő hétvégén mi négyen Magyarországon leszünk, így semmiképpen nem akartam kihagyni, hogy most „utoljára” jól megetessek mindenkit.

Jól esett ez a nyugisabb, kevés kötelezettséggel megpakolt hét nap, mert a következő két hétben igazán nagyüzemben fog zajlani az élet – én négy napon belül három különböző országba és négy különböző városba is hivatalos vagyok, de ezek közül egyértelműen a könyvfesztivált várom a leginkább!

Már most rettenetesen izgulok, szóval tök jó, hogy a családom is el tud kísérni, mert ha a férjem és a gyerekek is ott lesznek, akkor hátha nem lesz 270 a vérnyomásom!

Egy biztos – unatkozni nem mostanában fogunk! 😉

Salty