Ott hagytam abba a múlt heti részt, hogy a Kicsi hétfő hajnalban brutálisan belázasodott, emiatt pedig sajnos már ott, az éjszakai sötétben egyértelművé vált, hogy milyen felállásban kezdjük meg a hetünket.

Tudjátok, hogy ha az egyik gyerek beteg nálunk, akkor az ovi távolsága miatt a másikat sem éri meg bevinni, ezért szeptember közepén vissza is tértünk a jól bevált nyári triónkhoz: ők ketten itthon, én pedig home office-ban dolgoztam.

Volt elég időnk gyakorolni, hogy hogy tudunk így mind a legjobban funkcionálni, de persze az, amikor menet közben egy beteg gyerekről is gondoskodni kell, mégiscsak teljesen más szituáció.

Lenne.

Ha a Kicsi beteg maradt volna. Mert képzeljétek, egész délelőtt sasszemekkel figyeltem a vidám, energikus lányomat, néztem az órát, hogy mikorra várható, hogy kimegy az éjjeli Nurofen hatása, de egyszerűen semmi nem történt.

Még csak hőemelkedése sem lett. Ha valaki akkor találkozik vele először, soha nem mondta volna meg, hogy ennek a gyereknek 8 órával korábban még majd’ negyven fokos láza volt.

Jó, az én gyerekeim tényleg jól tűrik a lázat, csak igazán magas hőmérsékletnél elesettek, egyébként pont úgy viselkednek, mint bármilyen más napon, és rejtélyes, egy napos hőemelkedések/lázak is megfordultak már nálunk, de ez így is egészen extrém helyzet volt.

Nem is mertem még kedden sem oviba vinni ő(ke)t, mert ki tudja, lehet, hogy csak átmeneti volt a javulás, várjunk még egy napot – de a világon semmi nem történt kedden sem.

Addigra már az orra sem folyt. Hát oké. Akkor talán tényleg elengedhetem ezt a témát.

Így aztán szerdán reggel ismét az ovival indítottunk a napunkat és azt hiszem, hogy kivételesen ezt most mindketten nagyon várták.

A Nagy már előző nap is rákérdezett, hogy ugye másnap már mehetnek, mert még csak most kezdtek oviba járni, nem akar rögtön itthon maradni!

Az időzítésünk is remek volt, mert pont aznap – szerda délelőtt – jöttek hozzájuk az egyik helyi bábszínház képviselői, akikkel közösen bábokat is készítettek.

Semmi rendkívülire nem kell gondolni, nem varrtak komplett figurákat, inkább csak egy közös kézműveskedésről volt szó, de a papírból készült egérkék az egyszerűségük ellenére is kiemelt helyet kaptak itthon.

Az itthoni lábadozásunk azonban a Kicsi varázslatos gyógyulásával sajnos nem ért véget, mert szerda estére a férjemnek is sikerült belázasodnia.

Nem tudom, hogy ez a drága jó ember hogy nem szokott még hozzá az elmúlt öt év alatt a mutáns gyerekbetegségekhez, mert a mai napig minden szart elkap tőlük, csak a különböző nyavalyák intenzitása változik.

Most szerencsére nem volt a halálán, de lázasan mégsem mehet dolgozni, így csütörtökön és pénteken itthonról intézte, amit tudott, egyébként pedig pihent, hogy minél hamarabb helyrejöjjön.

Már csak amiatt is fontos volt, hogy gyorsan felépüljön, mert a héten elkezdődtek az egyetemi óráim és emiatt részben kiestem a szokásos házi logisztikánkból.

Péntek reggelre volt az első online konzultációnk betervezve az órarendben, de az utolsó pillanatban még a tanszékvezető is betett egy fél órás reggeli bejelentkezést közvetlenül az óra elé, hogy a hivatalos indulás előtt „köszöntse a levelezős hallgatókat”, ezért emiatt aznap valamivel hamarabb elindultam a lányokkal az oviba, hogy időben, kényelmesen visszaérjek a kezdés előtt.

Amilyen az én szerencsém, persze, hogy nem ment minden olyan simán, mint ahogy azt eredetileg elterveztem.

Éppencsak leparkoltam az ovi előtt, amikor egy másik, szintén a csoportunkba járó testvérpár anyukája kifelé jött az épületből és hevesen integetni kezdett, hogy húzzam le az ablakot.

Szólt, hogy ha bementünk, ne lepődjek meg, de nincs senki a csoportunkban, mert a reggeles óvónénink elaludt és emiatt késik, szóval ő a fiait a szomszéd csoportba adta be, csináljam én is így, mert majd onnan fogják őket felvenni, amikor megérkezik a mi tetánk.

Hű basszus, egyszerre lettem mérges és szomorú, hogy miért mindig akkor történik valami ilyesmi, amikor ki van számolva az időm percre pontosan?

Rögtön az jutott eszembe, hogy most biztos itt fogok ülni a lányokkal 15-20 perccel tovább, mint kellene (amíg megérkezik az óvónénink), mert ők nagyon rosszul viselik az idegen környezetet és eddig akárhányszor valami ilyesmi történt, mindig keserves sírás lett belőle és meg kellett várnom velük, amíg mehettek a saját csoportjukba, szóval most is biztosan ez lesz a helyzet.

Aztán meg majd rohanhatok, hogy ne késsek el.

Mindenesetre nyugalmat erőltettem magamra, hogy azt lássák, hogy semmi rendkívüli nem történik, aztán bementünk a mi csoportunkba, letettük a holmijaikat és már a benti cipőket is átvették, amikor a Nagy megszólalt:

• „Anya, én régen, amikor még csak öt éves voltam, nagyon féltem más csoportba menni és más óvónénikkel lenni, de már sokkal nagyobb vagyok és egyáltalán nem félek!”

Aztamindenit. Lehet, hogy nem is lesz semmi gond?

Oké, nyugtával dicsérjük a napot, átsétáltunk a szomszéd csoportba és a lányok egy szó nélkül, vissza sem nézve szaladtak oda az éppen játékokat szelektáló idegen óvónénihez, miközben azt kérdezgették, hogy mit csinál és becsatlakozhatnak-e ők is a válogatásba.

El sem akartam hinni.

Az nyilvánvaló, hogy a Kicsire nagyon hat, hogy a nővére hogy reagál – ha egyedül lenne ebben a helyzetben, akkor valószínűleg sírna, ha ketten vannak és a tesó sír, akkor is, de így, hogy azt látta a Nagytól, hogy ez nem is olyan nagy cucc, ő is gond nélkül ment utána.

Rögtön el is párolgott a(z amúgy sem túl vad) haragom, mert végülis az óvónénink késésének köszönhető, hogy tanúja lehetettem, amikor végre-valahára eljutottunk ehhez a mérföldkőhöz.

Borzasztóan örültem neki, hogy beérni látszik a befektetett energia abba, hogy tényleg mindig tekintettel voltam arra, ha egy-egy helyzet kényelmetlen volt nekik – aztán persze lehet, hogy enélkül is eljutottunk volna ide, de az tény, hogy így jóval kevesebb könnyet igényelt tőlük a dolog.

…és még az órámról sem késtem el!

Csak a délelőttömet foglalta el az egyetemi órarend, így szabadnapot nem is kellett kérnem, mert megbeszéltem a főnökömmel, hogy ledolgozom a kiesett időt, de igazából arra sem lett végül szükség, mert egész jól szemmel tudtam tartani a céges dolgokat is az előadást hallgatva.

Eléggé informális, beszélgetős volt az egész, olyan prezentációval, amiben minden le van írva és később is visszakereshető, szóval az hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a tizenegy tantárgyból ez a könnyebbek közé tartozik.

Bezzeg a szombati órám!

Aznap is az egész délelőttöt lefoglaló előadás volt az órarendben, ezért azt már jó előre megbeszéltük itthon, hogy a lányok az apjukkal töltik azt a pár órát valahol a lakáson kívül, hogy ne zavarjuk egymást és ennek megfelelően is indítottuk a reggelünket.

Én szépen beültem az irodába a kis spirálfüzetemmel, de arra nem számítottam, hogy ez az óra az előzőnek a tökéletes ellentéte lesz – mindenféle prezentáció nélkül, mindössze egy néhány szavas Word dokumentumot vetített ki az oktató, ezért aztán MINDENT jegyzetelni kellett.

Én pedig elég oldschool vagyok, szeretek kézzel jegyzetelni, könnyebben megjegyzek így dolgokat, de az idejét sem tudom már, hogy mikor írtam utoljára 11 oldalt(!) kézzel!

Most már nagyon kíváncsi vagyok, hogy a többi tárgynál mire lehet majd számítani, de egyelőre nagyon tetszik minden, amit hallottam!

Mire a Kicsi felébredt a déli alvása után, addigra már én is végeztem és rögtön át is vettem az apjuktól a lányokat.

Hőemelkedése ugyan utoljára péntek délelőtt volt, de még mindig nem volt 100%-os, ezért rábeszéltem, hogy maradjon itthon pihenni (nehogy még a jövő hetet is gajra vágja a betegség), én pedig elvittem a gyerekeket az egyik városszéli erdőbe túrázni.

Még a szokásosnál is jobban esett kicsit kiszellőztetni a fejemet a fák között, az már csak a hab volt a tortán, hogy rengeteg tölgyfa mellett vezetett el az útunk és emiatt egy újabb nagy kupac makkot is sikerült gyűjtenünk az ovi őszi dekorációjához.

Hazafelé menet még megálltunk a játszótéren is egy órácskára, ezért talán érthető, hogy ennyi mozgás után már azt gondoltam, hogy tényleg ledolgoztuk az összes felesleges energiájukat és „biztonságos” bemenni velük az egyik közeli kisboltba nettó 3,5 percre, mindössze egy doboz tojásért és sütőporért.

Korábban nem nagyon volt ezzel a hétköznapi dologgal semmilyen problémánk, de mióta a Kicsi egyre inkább öntudatra ébred, ő is jobban benne van minden hülyeségben és ketten együtt folyamatosan adják egymás alá a lovat.

Mielőtt bementünk a boltba, megbeszéltem velük, hogy nem leszünk sokáig, bírják ki azt a pár percet úgy, hogy szépen mellettem sétálnak, nem kolbászolnak el és nem szaladgálnak, de a Kicsinek – minden fogadkozása ellenére – ezt most nem sikerült kiviteleznie.

Jó, nem szaladgált, mint egy őrült (ennyire azért sosem durva a dolog), de nem is jött mellettem, ahogy megegyeztünk és addig-addig ficergett a sorok között, addig forgolódott az amúgy is eléggé telezsúfolt boltban, amíg véletlenül le nem vert egy borosüveget az egyik alsó polcról.

Nagyon égett a pofám és azonnal szóltam is, hogy mi voltunk, természetesen kifizetjük a kárt, amit okoztunk (végül ezt nem fogadták el), de legbelül egy icipicit örültem neki, hogy megtörtént, ami megtörtént, mert mégiscsak volt valami – egy hároméves számára is érthető – következménye annak, hogy nem tartotta be, amit kértem tőle.

Látszott is rajta az ijedtség, hogy most tényleg valami nagyon rosszat csinált és ezerszer is bocsánatot kért utána – aztán persze ki tudja, hogy ez meddig fog kitartani, mikorra felejti el, hogy mi történt, amikor nem fogadott szót (valószínűleg másnapra, mert mégiscsak egy hároméves gyerek).

A Nagy is szokott baromkodni, de azért ő már elég idős ahhoz, hogy amikor szólok, hogy „na most volt elég és itt tényleg nem szabad ezt vagy azt csinálni”, ő megérti és ennek megfelelően viselkedik. A Kicsinél viszont ez nagyon nem száz százalékos.

Remélem, hogy ő is ért majd a szép szóból, mert ha nem, akkor kénytelen leszek drasztikusabb megoldásokhoz nyúlni, hiszen az nem opció, hogy átszervezünk mindent, hogy neki ne kelljen boltba jönnie. Muszáj megtanulnia, hogy vannak helyek, ahol csak és kizárólag x módon lehet viselkedni, az y nem fér bele.

Én egyébként már a Nagy születése óta tudatosan igyekszem úgy intézni a hosszabb boltlátogatásokat, hogy ne túlcsorduló energiával szabadítsam be őket az üzletbe, de akkor cserébe én is elvárom, hogy elfogadhatóan viselkedjenek abban a nagyon-nagyon maximum egy órában, amíg odabenn vagyunk.

Ezek után vasárnapra már tényleg csak a pihenés maradt az e heti programjaink után.

Azt hiszem egy hónapja történt, hogy gofrit sütöttem vasárnap reggelire és akkor annyira tetszett mindenkinek, ahogy körbeültük az asztalt és mindenféle finomsággal kenegettük őket, hogy az azóta eltelt hetekben hagyománnyá vált nálunk, hogy vasárnaponként mindig gofrit reggelizünk.

Most is így tettünk, mindenki jól belakott belőle – annyira, hogy mást enni sem bírtuk egészen délutánig, amikor anyósomékhoz voltunk hivatalosak Deda születésnapi ebédjére.

Nagyon érződik, hogy Baka munkahelyi beosztása miatt mennyivel kevesebb időt töltenek a lányokkal, észrevehetően jobban tapadnak a gyerekek is rájuk és a nagyszülők is sokkal előzékenyebbek velük, végig, amíg ott vagyunk.

Tök jó ám így vendégségbe menni, mintha nem is a mi gyerekeink lennének, mert kizárólag Baka és Deda foglalkozik és játszik velük, mi meg csak úgy ott vagyunk! 😁

Azt mondjuk sajnálom, hogy az ottalvós bulikra most nincs lehetőség, de januártól hátha változik a rendszer és visszatérhetünk a korábbi felálláshoz vagy kitalálunk valami új megoldást.

Nem fogok hazudni, nekünk is nagyon jól esett a havi kettő, néha három szabad este, amikor másnap addig aludtunk, amíg akartunk, de a lányok szempontjából is egészséges, hogy megtanulnak máshol is aludni, más szabályokhoz is alkalmazkodni, na meg persze a nagyszülők is kiunokázhatják magukat, nem csak egy-egy ebéd erejéig találkoznak a gyerekekkel.

De sebaj, lesz ez még így se!

Most ez van, majd kialakul, hogy ebből mit tudunk kihozni!

Salty