Ha nem vállalunk második gyereket, lehet, hogy sosem jövünk rá, hogy az első ADHD-s.

Nem olyan egyértelmű ez, mint sokan gondolnák – főleg kisebb korban! – mert a viselkedésbeli sajátosságat nagyon simán le lehet tudni azzal, hogy „á, gyerek még!”

A hiperaktivitás elég korán jelentkezett (még most is ez a legnyilvánvalóbb jelek egyike), 9 hónaposan kezdett járni, egy éves kora előtt felmászott az ablakpárkányra és onnan ugrott bele az etetőszékébe, 13 hónaposan kimászott a rácsos kiságyból, pár hónappal később pedig már azzal szórakozott a bölcsiben, hogy átmászott az udvar két felét elválasztó kerítésen, hogy bejusson az ovisokhoz, mert nekik nagyobb csúszdájuk van.

Nem unatkoztunk mellette, az biztos, de a fentiek alapján nem is gondoltunk semmi rendkívülire, gyors a mozgásfejlődése, van ez így. Mi is eléggé aktívak vagyunk a férjemmel, mégis milyen gyerekünk legyen, ha nem ilyen?

A bölcsőde gondozói sem „panaszkodtak” soha, rendszeresen viccelődtek, hogy ez a kislány felér két pár ikerfiúval, mindig figyelni kell rá, mert bármire felmászik, de milyen jó, hogy ilyen ügyes mozgású gyerek!

Ki tudja, lehet, hogy ez tényleg nem is tekinthető jelnek.

Később az oviban viszont már egyre több dolgot lehetett megfigyelni. Még mindig nem tudott végigülni egy étkezést ficergés és hatvanszori felugrálás nélkül, ha indultak ki az udvarra, mindig ő készült el utoljára, mert folyton elterelődött a figyelme, másoknak segített, ide-oda kapott, de még ezekre sem lehetett tisztán rámondani, hogy ez bizony ADHD.

Szétszórt, szeleburdi, izgága, eleven – dehát gyerek, mégis milyen legyen?

Utólag visszagondolva jel volt az is, hogy mennyire rendkívüli módon érzékeny és empatikus. Lehet, hogy meséltem már róla, de ha nem akkor leírom most megint: három és fél éves volt, amikor a városban járva láttunk egy egyes szám alakú héliumos lufit repülni az égen, ő pedig sírva fakadt, mert azonnal az jutott az eszébe, hogy egy kisbaba elvesztette a születésnapi léggömbjét és most mennyire szomorú lehet.

Az, amikor a kistesót szoktattam intézménybe, pedig teljesen kicsinálta – nehezebb volt a tanévkezdés vele, mint a totyogóval, annyira félt attól, hogy rosszul fogja érezni magát vagy sírni fog, hogy nem vagyok ott vele.

Ezzel egyébként gyerekpszichológusnál is jártunk, mert tartottam tőle, hogy minden érzelmet túlságosan magára vesz és ezzel túlterheli magát érzelmileg, de a pszichológus is csak annyit mondott, hogy ez a gyerek ilyen, az EQ-ját tekintve valóban a felső 1%-ba tartozik, de ez nem rossz dolog, sőt!

Tudjátok végül mi volt a legeslegelső jel, amire már én is azt mondtam, hogy itt valami tényleg más?

Olyan 1-1,5 éves lehetett a Kicsi, amikor már rendszeresen, egyedül és teljesen önállóan játszott hosszabb-rövidebb ideig.

Elképedve figyeltem, mert a Nagynál ilyen évekig nem fordult elő, ő mindig igényelte, hogy ott legyünk vele és együtt játszunk, még a szobájába se szívesen ment be egyedül – de akkor is mindig csak az járt a fejemben, hogy „a gyerekek ilyenek”.

Majd megszületett a kistesó és észrevettem, hogy nem, nem minden gyerek ilyen.

Vannak, akik le tudnak ülni és képesek elmélyülten foglalkozni valamivel anélkül, hogy negyven másik dologba is belekezdenének közben. Vannak, akik simán végigülnek egy étkezést, anélkül, hogy erre külön emlékeztetni kellene őket és vannak olyan gyerekek is, akik egy normál, egy-két órás játszóterezést követően bizony elfáradnak.

Mert egészen eddig nálunk ez sem volt egyértelmű.

Na, de a lényeg az, hogy mi szülők mihez kezdünk ezzel. Nem akarok szakértő szerepben tetszelegni, mert nem vagyok az, csak elmondom, hogy mi miket teszünk annak érdekében, hogy neki és nekünk is könnyebb legyen.

• Mozgás, mozgás, mozgás

Elengedhetetlen, hogy a lehető legjobban le legyen mozgatva minden egyes nap, mert ha valami miatt nem sikerül, akkor nagyon látványosan túlteng benne az energia. Bicikli, roller, görkori, játszótér, minden jöhet.

Itthon is van Ayres-hintánk és a futópadomat is engedem neki használni, ha valami miatt nem tudunk kimenni, de amikor tornázom, akkor is gyakran becsatlakozik.

Ezek mellett heti kétszer falmászásra is jár.

• Aludni muszáj

Talán ebben vagyok a legszigorúbb, de az esti takarodó nálunk szent és sérthetetlen, mert már nem alszik délután, így különösen fontos, hogy elég ideje jusson rá éjszaka, különben a feje tetejére áll az idegrendszere.

Este hétkor kerülnek ágyba, olvasunk nekik jó 40-45 percet, aztán alvás és ettől csak tényleg rendkívüli esetekben térünk el.

Mostanában már egyre több összezördülésünk van emiatt, mert a horvátok meglehetősen mediterrán módon tolják az estéket, a legtöbb gyerek a szüleikkel egy időben, sokszor akár csak 10-11-kor megy aludni – ezt persze az enyémek is érzékelik és egyre gyakrabban tartják igazságtalannak. Eddig még szépen el tudtuk simítani az ilyesmit, de nem vagyok naív, tudom, hogy ebből lesznek még balhék itthon.

• Egyszerre egyet

Elsősorban nekünk, felnőtteknek kellett megtanulni azt, hogy ne árasszuk el milliónyi információval egyszerre. Ha az egyikünk szólt neki, hogy menjen a szobájába, vegyen elő egy tiszta pizsamát, az előzőt pedig tegye a szennyesbe, akkor a másik ne tegye hozzá, hogy de az asztalt se felejtse el leüríteni maga után, mert ez így együtt már túl sok és jön az agyi rövidzárlat.

Még nem 100%-os a rendszer, de igyekszünk tudatosan figyelni rá.

• Érzelmi kisokos

Mivel könnyen bele tudja magát élni mások helyzetébe, nagyon fontosnak tartottuk, hogy értse is, hogy mit érez. Sokat beszélgetünk arról, hogy pl. mesékben melyik szereplő szomorú, boldog, mérges, csalódott, irigy, ijedt és miért érzi azt amit.

Nem várjuk, hogy ettől kevésbé lesz érzékeny, de így a saját érzelmeit is jobban meg tudja nevezni és ezáltal hátha könnyebben fel is tudja majd őket dolgozni.

Most már csak azért van csuriban az ujjunk, hogy jövőre, az iskolával is boldoguljunk. 😊

Salty