Ha nem vállalunk második gyereket, lehet, hogy sosem jövünk rá, hogy az első ADHD-s.
Nem olyan egyértelmű ez, mint sokan gondolnák – főleg kisebb korban! – mert a viselkedésbeli sajátosságaikat nagyon simán le lehet tudni azzal, hogy „á, gyerek még!”
A hiperaktivitás elég korán jelentkezett (még most is ez a legnyilvánvalóbb jelek egyike), 9 hónaposan kezdett járni, egy éves kora előtt felmászott az ablakpárkányra és onnan ugrott bele az etetőszékébe, 13 hónaposan kimászott a rácsos kiságyból, pár hónappal később pedig már azzal szórakozott a bölcsiben, hogy átmászott az udvar két felét elválasztó kerítésen, hogy bejusson az ovisokhoz, mert nekik nagyobb csúszdájuk van.
Nem unatkoztunk mellette, az biztos, de a fentiek alapján nem is gondoltunk semmi rendkívülire, gyors a mozgásfejlődése, van ez így. Mi is eléggé aktívak vagyunk a férjemmel, mégis milyen gyerekünk legyen, ha nem ilyen?
A bölcsőde gondozói sem „panaszkodtak” soha, rendszeresen viccelődtek, hogy ez a kislány felér két pár ikerfiúval, mindig figyelni kell rá, mert bármire felmászik, de milyen jó, hogy ilyen ügyes mozgású gyerek!
Ki tudja, lehet, hogy ez tényleg nem is tekinthető jelnek.
Később az oviban viszont már egyre több dolgot lehetett megfigyelni. Még mindig nem tudott végigülni egy étkezést ficergés és hatvanszori felugrálás nélkül, ha indultak ki az udvarra, mindig ő készült el utoljára, mert folyton elterelődött a figyelme, másoknak segített, ide-oda kapott, de még ezekre sem lehetett tisztán rámondani, hogy ez bizony ADHD.
Szétszórt, szeleburdi, izgága, eleven – dehát gyerek, mégis milyen legyen?
Utólag visszagondolva jel volt az is, hogy mennyire rendkívüli módon érzékeny és empatikus. Lehet, hogy meséltem már róla, de ha nem akkor leírom most megint: három és fél éves volt, amikor a városban járva láttunk egy egyes szám alakú héliumos lufit repülni az égen, ő pedig sírva fakadt, mert azonnal az jutott az eszébe, hogy egy kisbaba elvesztette a születésnapi léggömbjét és most mennyire szomorú lehet.
Az, amikor a kistesót szoktattam intézménybe, pedig teljesen kicsinálta – nehezebb volt a tanévkezdés vele, mint a totyogóval, annyira félt attól, hogy rosszul fogja érezni magát vagy sírni fog, hogy nem vagyok ott vele.
Ezzel egyébként gyerekpszichológusnál is jártunk, mert tartottam tőle, hogy minden érzelmet túlságosan magára vesz és ezzel túlterheli magát érzelmileg, de a pszichológus is csak annyit mondott, hogy ez a gyerek ilyen, az EQ-ját tekintve valóban a felső 1%-ba tartozik, de ez nem rossz dolog, sőt!
Tudjátok végül mi volt a legeslegelső jel, amire már én is azt mondtam, hogy itt valami tényleg más?
Olyan 1-1,5 éves lehetett a Kicsi, amikor már rendszeresen, egyedül és teljesen önállóan játszott hosszabb-rövidebb ideig.
Elképedve figyeltem, mert a Nagynál ilyen évekig nem fordult elő, ő mindig igényelte, hogy ott legyünk vele és együtt játszunk, még a szobájába se szívesen ment be egyedül – de akkor is mindig csak az járt a fejemben, hogy „a gyerekek ilyenek”.
Majd megszületett a kistesó és észrevettem, hogy nem, nem minden gyerek ilyen.
Vannak, akik le tudnak ülni és képesek elmélyülten foglalkozni valamivel anélkül, hogy negyven másik dologba is belekezdenének közben. Vannak, akik simán végigülnek egy étkezést, anélkül, hogy erre külön emlékeztetni kellene őket és vannak olyan gyerekek is, akik egy normál, egy-két órás játszóterezést követően bizony elfáradnak.
Mert egészen eddig nálunk ez sem volt egyértelmű.
Na, de a lényeg az, hogy mi szülők mihez kezdünk ezzel. Nem akarok szakértő szerepben tetszelegni, mert nem vagyok az, csak elmondom, hogy mi miket teszünk annak érdekében, hogy neki és nekünk is könnyebb legyen.
- Mozgás, mozgás, mozgás
Elengedhetetlen, hogy a lehető legjobban le legyen mozgatva minden egyes nap, mert ha valami miatt nem sikerül, akkor nagyon látványosan túlteng benne az energia. Bicikli, roller, görkori, játszótér, minden jöhet.
Itthon is van Ayres-hintánk és a futópadomat is engedem neki használni, ha valami miatt nem tudunk kimenni, de amikor tornázom, akkor is gyakran becsatlakozik.
Ezek mellett heti kétszer falmászásra is jár.
- Aludni muszáj
Talán ebben vagyok a legszigorúbb, de az esti takarodó nálunk szent és sérthetetlen, mert már nem alszik délután, így különösen fontos, hogy elég ideje jusson rá éjszaka, különben a feje tetejére áll az idegrendszere.
Este hétkor kerülnek ágyba, olvasunk nekik jó 40-45 percet, aztán alvás és ettől csak tényleg rendkívüli esetekben térünk el.
Mostanában már egyre több összezördülésünk van emiatt, mert a horvátok meglehetősen mediterrán módon tolják az estéket, a legtöbb gyerek a szüleikkel egy időben, sokszor akár csak 10-11-kor megy aludni – ezt persze az enyémek is érzékelik és egyre gyakrabban tartják igazságtalannak. Eddig még szépen el tudtuk simítani az ilyesmit, de nem vagyok naív, tudom, hogy ebből lesznek még balhék itthon.
- Egyszerre egyet
Elsősorban nekünk, felnőtteknek kellett megtanulni azt, hogy ne árasszuk el milliónyi információval egyszerre. Ha az egyikünk szólt neki, hogy menjen a szobájába, vegyen elő egy tiszta pizsamát, az előzőt pedig tegye a szennyesbe, akkor a másik ne tegye hozzá, hogy de az asztalt se felejtse el leüríteni maga után, mert ez így együtt már túl sok és jön az agyi rövidzárlat.
Még nem 100%-os a rendszer, de igyekszünk tudatosan figyelni rá.
- Érzelmi kisokos
Mivel könnyen bele tudja magát élni mások helyzetébe, nagyon fontosnak tartottuk, hogy értse is, hogy mit érez. Sokat beszélgetünk arról, hogy pl. mesékben melyik szereplő szomorú, boldog, mérges, csalódott, irigy, ijedt és miért érzi azt amit.
Nem várjuk, hogy ettől kevésbé lesz érzékeny, de így a saját érzelmeit is jobban meg tudja nevezni és ezáltal hátha könnyebben fel is tudja majd őket dolgozni.
Most már csak azért van csuriban az ujjunk, hogy jövőre, az iskolával is boldoguljunk. 😊
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Én olvastam, de ahogy Murmurka írta, nehéz hozzászólni.
De azért írjál róla máskor is, mert érdekes! 😀
Nálunk a legkisebbre rá kell szólni, hogy ne beszéljen, amíg öltözik, mert akkor nem halad az öltözéssel. (Folyton beszél.) Az iskolai tornaórán sosem tud elkészülni, mert folyton elterelődik a figyelme. Ő úgy általában éretlenebb a koránál, ebben lehet szerepe annak, hogy az első másfél éve több különböző gondozási helyen telt. De ugye nekünk ennyi idő után már nem (csak) az okokkal, hanem a támogató módszerekkel kell foglalkoznunk.
KedvelésKedvelés
Azt gondolom, hogy a következő nagy mérföldkő nekünk az iskola lesz, ott nagyon sok fog múlni azon, hogy milyen tanítókat fogunk ki és mennyire lesz elvárás az egy helyben, mozdulatlanul üldögélés. 🙂
Ugye gyakran előjön az is, hogy az, hogy egy gyerek nem tud végigülni egy étkezést vagy fél órán keresztül veszi fel a cipőjét ovis korban még “jaj, de cuki, izgága kis kukac!”, 10 évesen meg már “nem igaz, hogy nem tud viselkedni!” – szóval mindenképpen rá kell feküdni a támogató módszerekre, hogy ahogy egyre idősebb lesz, úgy tudja egyre jobban kezelni a saját tikkjeit anélkül, hogy kifogásként vagy mentségként használná őket. 🙂
KedvelésKedvelés
Sokat gondolkodtam rajta, hogy írjak-e neked ehhez a posztodhoz. Látom más sem írt hozzá, kicsit “forró krumpli” ez a téma, mert eléggé megosztóak a vélemények ezzel a diganózissal kapcsolatban.
Ami biztos, hogy évtizedek óta jól fizetett kutatók hatalmas összegekből finanszírozott kutatásokkal igyekeznek igazolni, hogy az ADHD agyi patológia. /Eddig még nem sikerült közösen jellemző agyi elváltozásokat találni, mert olyan heterogén csoport az ADHD diagnózist kapó gyerekeké, hogy komoly szakember nem is hiheti, hogy náluk lehet közösen jellemző agyi elváltozásokat találni/,
Az ADHD tipikus “esernyő diagnózis”: bekerül alá minden gyerek, aki kulturális, szociális, temperamentum vagy éppen traumatizáció miatt mutatja az ADHD némely tünetét.
Ahogy – a születése óta – rajtad keresztül figyelemmel követem a Nagy fejlődését, nem jellemző rá sok minden az ADHD tünetei közül. Szerintem pld. tud koncentrálni a feladatokra, a játékokra, nincsenek várakozási nehézségei, stb.
No de nem tűztem ki célul, hogy “lebeszéljelek” az alapvetésről, amiért a posztod született.
Mindössze azért beszéltem rá magamat, hogy írjak hozzászólást, mert a környezetemben nagyon sok gyerek kapott ADHD diagnózist, mondhatni úgy osztják az impulzívabb, locsi-fecsi gyerekeknek, mint a cukorkát. És innentől nem mindegy a gyereknek, hogy mit kezd a szülő ezzel a diagnózissal.
Egyik barátnőm unokáját nem vették fel a körzetes iskolába a diagnózisa miatt, mondván, hogy speciális nevelési igényekkel rendelkező gyerekeket nem tudnak fogadni. Ezért a szülőknek egy sokkal távolabbi iskolába kell hordaniuk őt, ami már eleve egy nehézség, de még ráadásul az osztály amibe jár, inkább ilyen napközbeni megőrző a sok különböző súlyosságú auti gyerek miatt, mint “igazi” iskola.
Másik ismerősöm unokáját befogadták a körzetes iskolába az ADHD diagnózist tudomásul véve, de annyira alul értékelte a tanító néni a gyerek teljesítményét a diagnózisa miatt, hogy a gyerek annyira frusztrált lett a “butasága” miatt, hogy egy félév kínlódás után átíratták a szülők egy másik iskolába, ahol szót sem ejtettek a gyerek diagnózisáról, és láss csodát: a gyerek megítélése a normális tartományba került. Elismerte az ottani tanítónéni a nyilvánvaló teljesítményeit, csak a magatartás jegye mutatta /közepes/, hogy izgágább a kelleténél a tanórákon.
Ismerem azt a kislányt, akit ötödikes korában vittek pszichológushoz a szülei, mert – külön korrepetálás ellenére sem – nem boldogult a matematikával. Nos ő is kapott a “kezelés” végén egy ADHD-s diagnózist. Innentől már más órákon sem figyelt, mert ő figyelemzavaros. Témazáró dolgozatra /nem matekból/ egy egész hétvégén készült vele az édesanyja, és a kislány egy üres lapot adott be, mert nem volt kedve a feladatokra figyelni.
Előre is bocsánat, hogy a következő eset, amit leírok, valószínűleg kiveri a biztosítékot. Fiatal kolléganőm repdeső figyelmű és eléggé agresszív kisfiát gyógyszeresen kezelték. A szülők elhitték az orvosnak, hogy ez majd segít, a kezelés fantasztikus hatású, és kezelés nélkül egész életében ezekkel a nehézségekkel fog küzdeni. Én csak anyukán keresztül hallottam, hogy a gyógyszertől az alap problémák nem múltak el, viszont napirenden volt az émelygés, a hányás, a fokozott ingerlékenység. Vérnyomás problémák léptek fel /most évekről beszélek, nem napokról/ és szívpanaszok. Amikor a szív panaszokat vizsgálták ki, akkor derült ki, hogy a szedett gyógyszereknek /többször váltottak időnként gyógyszert/ köszönhetőek ezek a panaszok, valamint az alacsony testmagasság.
Én nem vagyok “szakember” és nem is találkoztam közvetlenül a problémával, hogy mit kezdjek az ADHD-s diagnózissal. Amikor az én gyerekeim kicsik voltak még nem is létezett ez a probléma. Az én két fiam nem nagyon különbözött a lányomtól kicsiként, mindegyiket hiperaktívnak mondanák manapság, mindegyik impulzív volt és imádtak vetélkedni /főleg egymással/. Akkor az “égetni való” kategóriába tartoztak.
Egy mai szülőnek ez a diagnózis alaposan feladja a leckét, hogy hogyan kezelje a tanintézmények felé, a család felé, és a gyerek felé ezt a diagnózist.
KedvelésKedvelés
Hogy is fogalmazzam ezt meg jól? Talán úgy, hogy én ezt nem akarom semmire “felhasználni”, sem arra, hogy kifogásként lehessen mutogatni, sem pedig arra, hogy a Nagy önbizalmát aláássa vagy a saját maga felé támasztott elvárásokat lenullázza.
Neki erről nem is beszélünk, nem mondunk olyanokat, hogy “tudom, hogy te nem tudsz/nem vagy képes szépen ülni az asztalnál, amíg eszünk”, hanem csak simán emlékeztetjük, hogy étkezés közben nem mászkálunk, próbálja meg kibírni a széken ülve, amíg befejezzük.
Nem szeretnénk mi sem elmenni abba az irányba, hogy akkor minden oké és bármi el van nézve neki, hanem ez inkább csak nekünk egy “használati útmutató” ahhoz, hogy könnyebben megértsük mit miért csinál.
Nem azért forog a nappali közepén, amíg el nem szédül, mert engem akar idegesíteni vele és nem azért kalandozik el a figyelme pl. öltözködés közben, mert képtelen önállóan felvenni a ruháit – ez a tudat pedig segítség ahhoz, hogy jobban tudjuk abba az irányba nevelni, hogy ezeket a nünükéit hogyan tudja megfelelő irányba állítani vagy áthidalni.
Az iskolában sem tervezünk amúgy erről szólni, én azt gondolom egyébként is, hogy nem lesz gondja az ottani teljesítéssel, inkább csak a túlmozgás jelenthet problémát, de arra meg manapság már ezer megoldás létezik.
KedvelésKedvelés