Végre, végre megérkezett az ősz! Igaz, hogy jó nagy viharral és rengeteg esővel, de még ezt sem bántam, mert úgy felfrissült és lehűlt a levegő, hogy már az is élmény volt, hogy beszippanthatom.

Ezen a héten sem jutott sok időnk unatkozni, de ezerszer jobban esett, hogy nem a 35 fokban kellett navigálnunk.

Az ovi már szépen állandósult az életünkben, mostanra az utolsó utáni nyüglődések is elmaradoztak, a lányok gond nélkül, ügyesen készülődnek reggelente és a csoportba is örömmel szaladnak be, így azt hiszem kijelenthetjük, hogy sikeresen felvettük a fonalat az új tanévben.

Az persze egyikünknek sem esik jól, hogy korán reggel indulni kell és a fél várost bejárjuk már reggel nyolc előtt, de ez ilyen, tudtuk, hogy ez lesz, amikor eldöntöttük, hogy ebbe az oviba fogjuk őket járatni, csak ugye a nyári szünet alatt mindannyian elszoktunk tőle.

A terhelést ezen a héten viszont tovább fokoztuk azzal, hogy kedden a Nagy falmászása is újraindult.

Már nagyon várta, hogy végre elkezdődjenek az edzések, mert nyáron akármennyire is igyekeztünk a munka utáni játszóterezésekkel, alkalmankénti túrákkal pótolni a kiesett mozgást, azért az közel sem olyan intenzív, mint az ő korosztályának megfelelő, irányított tréning heti kétszer.

Most is úgy csináltuk, ahogy tavaly – én vittem el a Nagyot edzeni, a férjem a Kicsivel otthon maradt – amíg mi falmászáson voltunk, ő a kistesót megfürdette, vacsorát adott neki és már aludni is elvonult vele, mire mi az este hétig tartó edzés után hazaértünk a nővérével.

Ez a felállás jön be nekünk a legjobban, mert a férjemnek is jól esik, hogy az irodából hazaérve nem kell megint rohannia tovább (én ezt semennyire nem bánom), nekem pedig jó, hogy amíg a Nagyra várok, addig a falmászóterem vendégeknek kialakított kis sarkában hesszelhetek a tabletem társaságában és írhatom a következő posztomat vagy éppen a munkámban való elmaradásomat dolgozhatom lefelé.

Kedden is így tettem, bár ezúttal a kinti teraszon ültem le (a friss, hűs levegőn, juhé!), mert annyi új gyereket hoztak a szüleik próbaedzésre, hogy odabenn megmozdulni is alig lehetett.

Rettentően népszerű lett a falmászás az óvodások, kisiskolások körében – tiszta szerencse, hogy még a tavalyi tanév végén beintegráltuk magunkat ebbe a csoportba, mert egyszerűen nincs annyi hely, annyi időpont és annyi edző, hogy mindenkinek helyet biztosítsanak.

Jobb híján azt találták ki, hogy a „régi csapattagoknak” három munkanapjuk van befizetni a havidíjat, aki ennyi idő alatt nem perkál, az elveszti a helyét és az újak közül járhat valaki helyette.

Én nem tudtam erről a szabályról (a rengeteg várakozó gyerekkel is csak az első edzésen szembesültem), de szerencsére alapból úgy készültem, hogy rögtön akkor kifizetem a tagdíjat három hónapra előre (azt éreztem normális ügymenetnek, hogy az első tréning alkalmával rendezem, amit kell), mert akkor a végösszegből 15% kedvezményt is adnak, szóval a Nagynak így már biztosan fix helye van a csoportban.

Szerdán még éltük a szokásos kis ovi-munkahely-játszótér-otthon körforgásunkat, de csütörtöktől megint felráztuk a bejáratott rendszert, mert aznap reggel a férjem elment egy három napos céges workshop-ra Zadarba, ahonnan előreláthatólag csak szombat estére várhattuk haza.

Attól függetlenül, hogy magamra maradtam a lányokkal, az élet persze nem állt meg, sőt, talán még tempósabban is zajlott, mint egyébként.

Csütörtökön a Nagy ismét falmászásra volt hivatalos, de mivel a Kicsire ezúttal nem jutott másik szülő, őt is magunkkal kellett vinnünk. Azt terveztem, hogy mivel abban a kis vendégfogadó sarokban vannak szabadon használható gyerekjátékok is kitéve, majd mi ott szépen elszórakoztatjuk egymást, amíg a Nagy a másik teremben tornázik, de a Kicsi hallani sem akart arról, hogy kimenjünk, sőt, mindenáron be akart csatlakozni a edzésbe!

Egy darabig próbáltam visszafogni, de a kedves, fiatal edzőlány odajött hozzánk és látva az érdeklődését, beinvitálta a többiek közé – az első próbaedzés amúgy is mindenkinek jár – alapon.

Az óra első felében egy különböző bólyákból, szivacskockákból és matracokból kialakított akadálypályán kellett különböző erőnléti gyakorlatokat csinálniuk, szóval senkit nem zavart azzal, hogy ő is beállt a sorba – de esküszöm nektek, ez nekem talán még nagyobb élmény volt, mint neki!

Ahogy azokkal a kicsi hurkás lábaival próbált ugrálni, csinálta a pókjárást, imitálta fekvőtámaszt és a mérlegállást(!), atyavilág, kevés ennél cukibb dolgot láttam! Borzasztóan aranyos volt!

Természetesen mindezt a Nagy két évvel ezelőtti teknősjelmezéből megmaradt házi készítésű páncéllal a hátán, mert „anya, a teknősömnek sajnos nincsen lába, ő nem tudja ezeket a feladatokat csinálni, ezért viszem én a hátamon!”

Azon túl, hogy csatakosra izzadt és remekül lemozogta magát, a rögtönzött tréning nekem is felnyitotta a szemem vele kapcsolatban. Jövő évtől (4 éves kortól) már ő is mehet az ovis, általános erőnléti tornára, amire annó a Nagy is járt és az elmúlt hetekben többször is eszembe jutott, hogy el kell majd kezdenünk időben puhítani hozzá, mert nem az a típusú gyerek, aki jól viseli a szigorú kereteket és a folytonos utasításokat, de az mégiscsak klassz lenne, ha sportolna valamit.

Erre, basszus, a falmászás tréningen szinte pislogás nélkül figyelt az edzőre, már-már itta a szavait, betartotta az összes szabályt és SEMMIVEL kapcsolatban nem ellenkezett – el sem akartam hinni, hogy az én gyerekem látom!

Ez alapján nagyon úgy tűnik, hogy nem lesz gond azzal, hogy beilleszkedjen egy sportcsapatba, mert hihetetlenül ügyesen lekövetett mindent, amit mondtak neki vagy kértek tőle.

Gondolom itt is megáll a sokat emlegetett elmélet, hogy a gyerekek otthon eresztik el igazán magukat, másoknak – az óvónéniknek, az edzőknek, a nagyszülőknek – az angyali, szabálykövető énjük jut! 😊

Péntekre megint volt egy jó kis esti programunk – ezúttal az egyik kolléganőm születésnapjára voltunk hivatalosak. Ők egy olyan földszinti lakásban laknak, amihez tartozik egy kis kert is, így minden évben meg szokott minket és a családtagjainkat hívni egy közös grillezésre, de idén a rossz idő miatt kénytelenek voltunk odabenn maradni.

Őszintén szólva nem sok kedvem volt ahhoz, hogy két gyereket navigáljak egy szűk és sok-sok cuccal megpakolt lakásban (mindig félek, hogy a rengeteg ember között, akaratlanul is eltörnek, tönkretesznek valamit), de mivel ezúttal én intéztem a pénzgyűjtést és az ajándékok beszerzését, nem tehettem meg, hogy nem megyek el.

Végül aztán – valószínűleg az enyémekhez hasonló okok miatt – többen is úgy döntöttek, hogy az esős, hideg időben inkább mégsem vesznek részt az összejövetelen, így nem volt akkora tömeg, mint amire számítottam és egészen jól kezelhető maradt a gyerekek jelenléte is.

Ettől függetlenül nem maradtunk sokáig, hogy időben le tudjam fektetni őket, mert az igazán nagy durranás szombatra volt betervezve, hiszen aznap délután is szülinapra voltunk hivatalosak – ráadásul nem is akármilyenre, hanem a Nagy egyik legjobb barátnőjének a hetedik, valamint az ő öccsének – és egyben a Kicsi kedvenc pajtijának – a harmadik szülinapjára!

Mindkettejüknek nyáron volt a szülinapja (B. ráadásul a mi Kicsink után pontosan két héttel született, szóval ők gyakorlatilag tényleg a születésük óta együtt lógnak), de akkor nem voltak a barátok/barátnők a városban, hogy megünnepeljék őket, ezért ezt a szeptemberi szombatot választották a bulira.

Mivel ők is lakásban élnek, így egy másik városba, a nagyszüleik házához kellett mennünk, de még így sem számítottam arra, hogy ennyire kimaxolják majd a gyerekzsúrozást!

Két óriási ugrálóvár is fel volt állítva a kertben, trambulin, ezernyi játék, több méter hosszú asztalok hidegtálakkal, salátákkal, körözöttel(!), pizzákkal – tucatnyi sörpad a szülőknek, hatalmas kondér gulyásleves, pörkölt nokedlivel – azt sem tudtam hirtelen hová nézzek és mit kóstoljak meg először!

(Értelemszerűen a körözött nyert, mert pont mostanában gondolkodtam rajta, hogy de ennék egy jót és valamelyik nap majd csinálok is magamnak!)

Amikor sikerült a házigazdákkal egy-egy szót váltanom a nagy forgatagban, mondtam is L.-nek (a szülinapos gyerekek anyukájának), hogy legközelebb eszébe ne jusson engem cikizni, hogy mennyi munkát beletettem az éppen aktuális ovis rendezvényre kért tálca sütibe, amikor ő olyan szülinapi zsúrt csinál, hogy százfős lagzik nincsenek így megszervezve! 😁

Mindenesetre örültem, hogy elmentünk, mert a gyerekeink is rengeteget játszanak együtt, mi szülők is remekül kijövünk és tényleg nagyon jóban vagyunk az egész családdal.
L. az elmúlt hónapokban velem együtt szurkolta végig a könyvem elkészültét is és szinte jobban izgult a megjelenés miatt, mint én magam. (Amikor elküldtem neki az előrendelési linket, csak egy fotót küldött vissza a libabőrös karjáról. 😁)

A buli vége azonban már nem alakult ilyen pozitívan.

A Nagy szerintem tíz falmászós edzésen összesen nem szaladgált és mászott annyit, mint az ott eltöltött 2,5 óra alatt. Élvezte, hogy most együtt játszhat azokkal a barátaival is, akik ebben a tanévben már iskolások és a sok viháncolás az utolsó utáni elemet is teljesen lemerítette benne.

Már amúgy is kezdtem számolgatni, hogy nemsokára el kell indulnunk, mert mire visszaérünk Zágrábba, megfürdetem és elaltatom őket, már jócskán túllépjük a szokásos takarodójukat, amikor láttam, hogy lecsúszik az egyik ugrálóváron, majd keservesen sírni kezd és engem szólongat.

Az ölembe vettem és vigasztalni kezdtem, de persze azt is ki akartam szedni belőle, hogy mi a baj, mert ott álltam a vár előtt, láttam mindent és nekem nem tűnt fel semmiféle attrocitás.

Az elmondása alapján az történt, kérem szépen, hogy az egyik kis barátnője hozzáért, amikor az ugrálóvár csúszdáján csúsztak lefelé, pedig meg kellett volna várnia, hogy először ő lemenjen.

Tudom, tudom, agyhalál.

Persze az óbégatásra odajöttek a „vétkes” kislány szülei is, de mondtam, hogy nem történt semmi, állítólag véletlenül „megütötte és/vagy hozzáért a lányuk az én lányomhoz”, de szemtanúja voltam az egésznek, semmilyen ütlegelés nem történt és eddig is pont így játszottak órákon keresztül, senki nem hibás.

(Mindezt persze úgy, hogy a Kicsi is végig belém csimpaszkodik és majdnem sír amiatt, hogy a testvére zokog.)

Ha valaki felelős, akkor valószínűleg én vagyok a legsárosabb, mert a Nagy az ottlétünk alatt végig a barátaival viháncolt, én elsősorban a Kicsit kísérgettem és emiatt nem vettem észre, hogy már mennyire a végén jár az idegrendszeri készleteinek.

Annyi gyerek, annyi felnőtt, olyan hangzavar és őrültekháza volt ott, hogy nem csoda, hogy teljesen túlingerlődött és pár órányi önfeledt játék után egyszercsak elpattant valami a kis fejében és ez az indokolatlannak tűnő kiborulás lett a vége.

Egyértelmű volt, hogy nekünk ez a végszó, összepakoltunk, elköszöntünk a házigazdáktól és elindultunk haza.

A férjem kb. 10 perccel előttünk érkezett meg a lakásba, így még szusszani sem érkezett egyet, máris átvette a lányokat, megfürdette és elaltatta mindkettejüket – bár ez utóbbi az intenzív délutánunk után összesen fél óráig tartott.

A Nagy annyira kimerült a zsúron, hogy 13 órán keresztül aludt és csak kilenckor ébredt fel másnap reggel! Sosem történt még velünk ilyen! Ebben a háztartásban soha senki nem alszik ilyen sokáig!

De legalább igazán kipihente magát!

Vasárnap az apjuk elvitte a lányokat játszóterezni (és makkokat gyűjteni egy ovis projekthez), amíg én megfőztem az ebédet a kiterjesztett családunknak.

A délután nagy részét Baka, Deda és a férjem unokatestvéreinek a társaságában töltöttük és ekkor már eléggé egyértelművé vált, hogy a Kicsi az elmúlt napokban megfázhatott, mert gyakorlatilag egyfolytában folyt az orra (pedig délelőtt még semmi baja nem volt).

Nem akartam túl sokat belelátni, visszatértünk az oviba, közösségben van, minden csupa baci, normális, hogy ilyenkor folyik a gyerekek orra, majd elmúlik.

De nem így lett, mert hajnali egykor arra ébredtem, hogy annyira rázza a hideg a kis testét mellettem, hogy konkrétan kocognak a fogai és amikor odahúztam magamhoz, hogy megöleljem, szinte égetett, olyan forró volt a bőre.

Megmértem. 39,7. Basszameg.

Na ez tényleg úgy hiányzott hétfő hajnalban, mint sánta hátára a púp. Nagy nehezen sikerült rávenni, hogy lenyeljen egy adag Nurofent, majd vártunk, hogy lejjebb menjen a láza.

A Nagy és az apja közben kiköltöztek a nappaliba, hogy legalább ők ketten tudjanak aludni, én pedig a franciaágy fejtámlájának dőlve ültem az ölemben a Kicsivel egészen háromig, mert csak akkorra kezdett csökkenni a hőmérséklete.

Fogalmam sincs, hogy ez mitől függ, de a Nagy esetében a Nurofen mindig szinte azonnal hat, a Kicsinél pedig rendszeresen több, mint egy-másfél órát kell várni rá – addigra én már általában annak a közelében vagyok, hogy oké, indulunk az ügyeletre, nem hat a gyógyszer, mire végre elkezdi levinni a lázát.

Nem tudom min múlik ez vagy mi az általános gyakorlat (egyszer tavaly emlékszem, hogy meg is néztem, mennyi idő alatt kellene „hivatalosan” hatnia és nálunk akkor is jóval több idő telt el), ahogy azt sem, hogy ezek után mire számíthatunk a jövő héten.

Egy biztos – nem tartott valami sokáig a tanévkezdő lendületünk!

Salty

U.i.: A könyvem hivatalos bemutatója a 31. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon lesz – én is ott leszek a Jaffa Kiadó standjánál október 4-én (vasárnap) 11 órától.

Ha van kedvetek találkozni, gyertek el ti is! 😉