Hű, azt hiszem célszerű azzal indítanom, hogy a héten volt az első olyan alkalom a nyári szünet alatt, amikor megnéztem, hogy mennyi idő van még hátra szeptemberig.

Valószínűleg az történt, hogy beleszoktam a jóba amíg a lányokra az apjuk vigyázott napközben és érzékenyen érintett, hogy hétfőn ő már az új helyén kezdett, én pedig megint magamra maradtam velük.

Nem a gyerekekkel van a baj, tökre élvezném, hogy hármasban töltjük a nyarat, csak legalább dolgoznom ne kellene…

Mostanra jutottam el odáig, hogy érzem, hogy kezd agyilag lemeríteni, hogy egyik oldalon sem tudok elég jól teljesíteni, mert a lányokkal sem tudunk napközben sehová elmenni, mivel a meló miatt itthon kell lennem, de a munkámra sem tudok az éppencsak elégségesnél jobban koncentrálni, mert az anyaszerepet sem tudom közben letenni.

Eredetileg egyébként az volt a terv, hogy a férjem csak augusztusban kezd majd az új helyén, de felhívták, hogy beesett egy durva határidős projektjük és nagyon örülnének neki, ha mégiscsak egy héttel hamarabb felvenné a melót.

Megbeszéltük itthon és abban maradtunk, hogy tavasz óta már így is vártak rá eleget, most kértek egy szívességet, legyen ő is jófej velük szemben, kezdjen korábban, ez a pár nap már tényleg nem oszt, nem szoroz.

Sokat jelentett, hogy anyósom ugye szabadságon volt, szóval tudtam, hogy ha már tényleg minden kötél szakad és semmilyen más opció nem jöhet szóba, akkor tőle tudok majd segítséget kérni, de persze ezzel sem akartam visszaélni, mert gondolom nincs olyan nagyszülő aki arra akarja szánni az összes szabadnapját, hogy folyamatosan az unokáira vigyázzon, akkor sem, ha egyébként rettentően készséges és tényleg imádja őket.

Mi ezt nem is várjuk el és mindig az a „default felállás”, hogy ketten egymás között próbáljuk megoldani, ha kapunk segítséget, az extra, amiért természetesen nagyon hálásak vagyunk.

Így történt, hogy a lányokat kedden bevittem magammal a munkahelyemre.

A Nagynak már amúgy is megígértem egy ideje, hogy egyszer, amikor lesz rá megfelelő alkalom, akkor majd eljöhet megnézni, hogy hol dolgozom, milyen az iroda és úgy alakult, hogy ennél jobb lehetőséget valószínűleg nehezen találtunk volna.

Szerdára egy céges rendezvény volt betervezve a zágrábi és a környékbeli ügyfeleinknek, emiatt a keddi nap nagy része amúgy is azzal ment el, hogy erre készültünk, abba pedig őket is be tudtam vonni úgy, hogy nem tartottak fel vagy zavartak senkit az irodában.

Rájuk bíztam, hogy összeállítsanak több tucatnyi ajándékcsomagot és meglepően felelősségteljesen vetették bele magukat a melóba: együtt számolták meg a különböző cuccokat, készítették elő a dísztáskákat és tettek mindegyikbe egyet belőlük – mindezt úgy, hogy egyszer sem vesztek össze vagy hangoskodtak indokolatlanul.

Szerdán viszont már nem mertem bevállalni, hogy a rendezvényre is magammal viszem őket (azért azt már tényleg túlzás lett volna elvárni tőlük, hogy 4 órán keresztül csöndben és mozdulatlanul üldögéljenek a terem sarkában), szóval ebben az esetben a B, mint Baka terv lépett életbe.

Reggel az odaúton leadtam őket a nagyszülőknél, hazafelé pedig felvettem őket, így anyósomnak sem kellett az egész napját bébiszitterkedésre szánnia és nekem sem volt bűntudatom amiatt, hogy elcseszem a szabadnapját.

Minden tök jól alakult, örültem neki, hogy végre ezt a munkahelyi kötelességemet is kipipálhatom, de másnap már sajnos hozzánk is megérkezett ez az istentelen kánikula és azóta már nem csak a napközbeni munka miatt vagyunk állandó szobafogságban.

Egészen elviselhetetlen ez a hőség, elég, ha csak a száz méterre lévő boltba sétálunk el – szinte érezni, ahogy égeti a nap az ember bőrét, de ezt gondolom mostanság nem kell nektek sem bemutatni.

Mi tényleg megyünk a gyerekekkel a szabadba állandóan; ha esik, ha fúj, de ez az az időjárás, ahol meghúzzuk a határt.

Ilyen körülmények között a szabadtéri játszóterezés nem reálisan szóbajöhető opció (pláne, hogy itt gyakorlatilag nincs is igazán árnyékos játszótér), ezért a férjem minden lehetséges hétköznap „feláldozta magát” a gyerekek szórakozásának az oltárán – took one for the team – és elvitte őket az egyik közeli játszóházba.

Így egy kicsit én is levegőhöz jutottam az egész napos home office-gyerekezés után és a lányok is le lettek mozgatva, ha már jobb híján csak a lakásban poshadunk folyamatosan.

El is kényelmesedtünk mindannyian, de leginkább a Nagy az, akin látom, hogy annyira ki akarja maxolni a nyári szünetet, hogy már gyakorlatilag nullára csökkent a tavasszal még szárnyaló önállósága.

Pénteken – miután bejelentette, hogy nem akarja elpakolni a játékait, pakoljam el én, mert ő most szüneten van – el is beszélgettem vele, hogy jó lenne ha nem eresztené ennyire el magát és jutna arra a következtetésre, hogy a szüleinek az minden vágya, hogy őt körbeugrálják.

Mi is megcsinálunk egy halom olyan dolgot, amihez amúgy nincs kedvünk, kizárólag azért, mert valakinek muszáj és mivel ő is itt él ebben a lakásban, neki is ki kell vennie a részét a feladatokból. Legalább a saját holmijaival kapcsolatban.

Értem én, hogy nyári szünet van és örülök is neki, hogy lustálkodhatnak kedvükre meg kipihenik magukat maximálisan szeptemberig, de azért nehogy már a nyúl vigye a puskát, nyáron sem vagyok hajlandó hajbókoló bejárónővé átvedleni, csak azért mert hirtelen senki nem akar semmit csinálni.

Pláne úgy, hogy amúgy nekem sincs sokkal több kedvem hozzá.

A Kicsi viszont továbbra is „intézi magát”: öltözik, vetkőzik, egyedül pisil, önállóan terít és tölt vizet magának, de az éjjeli szobatisztasággal egyelőre még nem jutottunk egyről a kettőre – és ha teljesen őszinte akarok lenni, ez nem is zavar.

Még mindig iszik éjjel is (és nem most, ebben a hőségben fogom tőle elvenni a vizet), szóval várható, hogy ennek következménye is lesz, de közben pedig arra is igyekszem rendszeresen emlékeztetni magam, hogy az éjjeli szobatisztaság a gyerekek többségénél 5-7 éves korban alakul ki 100%-osan.

A Naggyal valószínűleg csak mákunk volt, hogy ő éjszaka is szobatiszta lett akkor, amikor nappalra is, de vele meg szívtunk a visszatartós gondok miatt éppen eleget, úgyhogy a világ összes kincséért sem cserélném el a jelenlegi felállást arra az állapotra.

Majd kialakul, ősszel már én is jobban oda fogok figyelni, hogy leszoktassuk a rendszeres piálásról és elalvás előtt se igyon túl sokat, de tudom én, hogy úgysem marad ez így.

A szombati napunkat Baka születésnapjának a megünneplésére szántuk – már rögtön korán reggel nekikezdtünk az előkészületeknek!

A férjem és a lányok két nagy tepsi lasagne-t csináltak az ünnepeltnek, én pedig az örökös kedvenc dobostortát sütöttem meg neki, mert az mégsem járja, hogy ő gondoskodjon a saját tortájáról.

Ha már itt tartunk, egy tipp a tisztelt publikumnak: hőkupola idején nem jó ötlet vajkrémes tortát csinálni. Akkor sem, ha megy otthon a klíma, mert még úgyis nettó 4 perc alatt kezd cseppfolyóssá válni a cucc.

Vasárnap konkrétan úgy juttattuk el Bakáékhoz, hogy egy nagy, műanyag dobozt telepakoltam jégakkuval, arra raktam a tortát és a férjem húsz percen keresztül hűtötte elő a kocsit, mielőtt egyáltalán megkíséreltem lemenni vele.

De túlélte, az ünnepelt is nagyon örült neki, sőt, még a gyertyákat is rá tudtuk applikálni a kemény karamellbevonat ellenére!

Egy jó darabig most ez volt az utolsó családi hurrá, mert Baka és Deda a másnap reggelt már a reptéren indították, hogy meglátogassák a Dániában élő kisebbik fiukat is.

Mi pedig a lányokkal hármasban napokon belül áttelepülünk Magyarországra, szóval most – a változatosság kedvéért – a férjem egyedül marad Zágrábban.

Sebaj, legalább végre egyszer rendesen kialussza magát! 😉

Salty