Közkívánatra, ezúttal egy horvát filmet hoztam nektek az ajánlóba, bár azt hiszem, hogy a témájára nyugodtan mondhatjuk, hogy univerzális.

Nem újdonság és biztos vagyok benne, hogy ti is sokszor találkoztatok már a patriarchizmust, a nők kizsákmányolását bemutató filmekkel, de a „Samo kad se smijem” (’Csak akkor, amikor nevetek’) szerintem mégis ki tud tűnni a sorból és képes a szokásos „az asszonynak a konyhában a helye” narratíván túl újat mutatni.

Számomra a legszembetűnőbb egyértelműen az, hogy mennyire kevés eszközt, milyen minimális dialógust használnak, de a különböző szituációkban mégis mennyire érezni a lappangó feszültséget, azt, hogy senki nem mond, vagy tesz semmi rosszat, de még így is bekúszik a bőröd alá, hogy valami nagyon nincs rendben.

Minden egyes alkalommal, amikor Frane kedves vagy előzékeny Tinával, a néző szavak nélkül is érti, hogy a nő ennek idővel mindenképpen megfizeti majd az árát, mert egy ilyen kapcsolatban nem általános, hogy a nagylelkűség csak úgy, feltétel nélkül jár a másik félnek.

Ahogyan az sem magától értetődő, hogy a környezet, a legközelebbi rokonok vagy a szülők majd közbelépnek, hiszen miért is tennék, amikor a legjobb tudomásuk és a saját tapasztalataik szerint is a házasságok egyszerűen csak ilyenek.

A férfiakat így kell elfogadni, a nők pedig elégedjenek meg azzal, hogy a férjük hozza haza a pénzt, hiszen az a legfontosabb feladat, semmi más nem számít.

Egészen döbbentes Tina anyjának a szájából hallani, ahogyan próbálja elbagatellizálni a családon belüli erőszakot és óva inti a lányát attól, hogy elhagyja a férjét vagy beszéljen másoknak a megpróbáltatásairól, nehogy szégyenbe hozza a *keményen dolgozó* férfit az ismerősök előtt.

A film legbravúrosabb része viszont szerintem egyértelműen az, ahogy a drámai csúcspont illeszkedik az események sorozatába. Olyan hirtelen és váratlanul csap le, hogy én még esküszöm vissza is tekertem egy kicsit, mert azt hittem, hogy véletlenül átugrottunk egy jelenetet és csak később döbbentem rá, hogy ez abszolút szándékosan lett így összevágva.

Egy pici, de mégis jelentős filmes trükk, amivel a vállánál fogva lehet megrázni a nézőt, annyira remekül képezi le a valóságot. Azt a valóságot, amiben a szomszédok, a barátok és a családtagok sem tudtak semmiről, a férfit mindenki jóravaló, rendes embernek ismerte, aki boldog házasságban élt a feleségével – hát mégis honnan sejthették volna, hogy gond van?

Valójában pedig végig ott voltak a jelek. Kisebbek, nagyobbak, amik adhattak volna bőven aggodalomra okot, de akiknek észre kellett volna venniük őket, inkább mind elfordították a fejüket.

Már csak ezért az egy jelenetért megéri megnézni a filmet, de ha ez nem lenne elég kecsegtető, akkor a színészi játék (Slavko Sobin Frane szerepében fergeteges és hibátlanul hozza a balkáni férfi prototípusát, de a Tinát játszó Tihana Lazarovic is egészen rendkívüli alakítást nyújt) miatt vegyétek fel a „must watch” filmek listájára.

Az már csak a hab a tortán, hogy a történet konklúzióját (amit most nem fogok lespoilerezni) egy pár évvel ezelőtti perben, a bíró szájából valóban elhangzó néhány mondat és a tényleges ítélet ihlette.

Ha kedvet kaptatok hozzá, az HBO Max-on megtaláljátok!  

Salty