Van az a fajta túlstimulálódás, amikor már tényleg MINDEN idegesít és legszívesebben csak a füledet befogva kuporognál az asztal alatt, ha nem lennél biztos benne, hogy a normálisnál erősebb és több inger okozói ott is gond nélkül megtalálnak majd.
Én ezzel az érzéssel először akkor szembesültem, amikor megszületett a nagyobbik lányom és nap, nap után egyedül voltam vele otthon.
Volt egy időszak, amikor semmi nem tetszett neki (vagy csak én voltam túl hülye ahhoz, hogy rájöjjek mi az éppen aktuális nyűgje) és a folyamatos sírást csak azzal tudtam megszakítani, ha ugyanazt az egy idióta gyerekdalt énekeltem neki.
Nagyjából 3-5 hét elteltével már nem voltam biztos benne, hogy ez még mindig a valóság vagy már esetleg a kandikamera egyik adása-e, amiben arra megy ki a játék, hogy mások élőben végignézzék, ahogy agyailag teljesen leépülök.
Azóta persze én is megedződtem és már sokkal jobban viselem a folyamatos idegrendszeri készültséget, de bakker, egy-egy durvább home office-os nap – így a nyári szünet alatt – azért még mindig ki tud csinálni.
Amikor reggel hat óta ketten mondják két oldalról a mondókáikat, mindenki tőlem akar valamit és engem fogdos, aztán nyolcra már a saját gondolataimat sem hallom, pedig ugye még csak ekkor kéne leülnöm dolgozni.
Olyankor jön az a rész, hogy a gyerekeim szükségletei mellé becsatlakoznak a kollégák és még az ügyfelek is, majd ebben a formában toljuk tovább a mókát egészen a nap végéig, addig, amíg már a férjem is hazaér a melóból.
Elég ideje vagyunk együtt ahhoz, hogy rögtön lássa a fejemen, amikor éppen az utolsó utáni idegszálam foszlik szanaszét, ezért ilyenkor azonnal összekanalazza a gyerekeinket és átmenetileg eltűnnek mind a hárman valahová, hogy legyen lehetőségem egy kicsit magamhoz térni.
De ez persze nem mindig volt így.
Sokáig nem értettük egymást – ő próbált volna kedveskedni („megmasszírozzam a vállad?”), én pedig nem tudtam eléggé érthető módon a tudtára adni, hogy „ember, annyira kivagyok, hogy ha te most hozzámérsz, vállból fogom kitépni a karod, mert az egyetlenegy dolog, amire jelenleg vágyom az az egyedüllét és hogy a következő 30 percben senki ne mondja ki azt, hogy „anya”.
Nem szeretem sem a férjemet, sem a lányaimat kevésbé attól, hogy a nyolc órányi, ezer különböző oldalról érkező, folyamatos stimuláció után egy darabig senkit nem akarok a közelemben tudni.
Ehhez szerintem még csak neurodivergensnek sem kell lenni, csak simán embernek.
És tök jó, ha a másik oldal ezt megérti, nem pedig megsértődik rajta, mert attól senki nem lesz rosszabb szülő vagy kevésbé odaadó partner, hogy alkalomadtán túlingerlődik.
Ha kapok egy kis időt, hogy nyomjak egy reset-et és helyrerázódjon idegrendszerem, akkor megint jófej, türelmes és kedves leszek, mert amúgy mindennél jobban imádom őket.
Akkor is, ha most éppen túltoltuk egy kicsit a biciklit.
Salty
