Lehet, hogy a nyaralásról már múlt héten hazajöttünk, de unatkoznunk ezekben a napokban sem sikerült – még úgy sem, hogy a hét nagy részében „egygyerekes” szülők lettünk.

Az történt ugyanis, hogy anyósoméknál költöttük el a vasárnapi ebédünket, a Nagy pedig rögtön kihasználta ezt a remek lehetőséget, hogy lebeszélje Bakával, hogy mi lenne, ha ő nem jönne velünk haza, hanem inkább náluk maradna, ha már a nagyanyja úgyis szabadságon van a következő hetekben.

Bakának (de Dedának főleg!) persze rögtön felcsillant a szeme és azonnal bele is egyezett, így csak az maradt hátra, hogy mi is rábólintsunk.

Ilyenkor egy kicsit mindig vetekedik az agyamban több gondolat is: nem élünk-e vissza azzal, hogy ilyen segítőkészek; nem arról van-e szó hogy csak nem akarnak a gyereknek nemet mondani, miközben nekik is jól esne a pihenés; nem leszünk-e rosszabb szülők attól, hogy megkönnyebbülünk, mert így ebben a pár napban csak egy gyereket kell terelgetnünk és az összlétszám nagyon nem mindegy a home office mellett; de persze az is ott van, hogy amikor én születtem, nekem már nem éltek a nagyszüleim és milyen klassz, hogy az én lányaimnak van lehetőségük megélni ezt a kapcsolatot az övéikkel.

Na meg arra is rendszeresen emlékeztetem magam, hogy anyósom nem éppen az a nebáncsvirág típusú nő, biztosan megmondaná, ha valami miatt nem tudnák vállalni a gyerekfelvigyázást, ne gondoljam túl a dolgot.

Így aztán a Nagy ott maradt náluk és együtt hesszeltek Bakával egész héten, a Kicsi pedig átmenetileg egyke lett itthon.

Egy szavunk sem lehet, mert tényleg jó testvérek, nincsen közöttük soha igazán vérre menő dráma, de ettől függetlenül szerintem néha kimondottan hasznos elválasztani őket egymástól.

Makes the heart grow fonder ugyebár.

Ha pedig csak a Kicsi van velünk, akkor aztán hátradőlhetünk.

Amikor együtt vannak, akkor nyilván megy az ökörködés ezerrel, a Nagy brutális energiaszintje megdobja a húgáét is, de ha a kistesó magára marad, akkor nagyon szépen megmutatkozik, hogy neki mennyivel nyugisabb a természete.

Vagy csak nem hiperaktív (ADHD-s?), mint a nővére.

Egyedül is remekül elszórakoztatja magát egészen hosszú ideig is, nem igényli, hogy állandóan ott legyeskedjünk körülötte, végtelenül önálló: egyedül öltözik, egyedül bilizik – értsd: odakészíti magának a wc-papírt; leül; elvégzi a dolgát; megtörli, amit kell, majd ki is önti a produktumot (ezt a részt persze felügyeljünk) – normálisan végigüli az összes étkezést, nem pattan fel hatvankétszer, nem kell százszor rászólni, hogy nem ugrálunk vadember módjára az ágyon/kanapén/hintán stb. – egyszóval nagyon más.

Az egyetlen, amit őszintén szólva én már egyre nehezebben viselek, az az, amikor előjön belőle az extrán dacos dackorszak.

Ez nem újdonság, már bő egy-másfél éve mennek az olyan dulifulizások, amikor mindennek az ellenkezőjét mondja, csak és kizárólag azért, hogy ellent mondjon, de mostanra már tényleg tökélyre fejlesztette a dolgot.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy amikor rájön a hoppáré, akkor tök mindegy mit mondasz neki, mindenre fúj – például kijön reggel a szobából, miután szépen átöltözött a pizsamájából az aznapi ruháiba, én megdicsérem, hogy „milyen szépen felöltöztél, nagyon ügyes vagy!” – erre ő dobbant egyet a lábával és durcásan visszaszól, hogy „nem vagyok ügyes!”

Vagy éppen azt kapjuk, hogy „hagyjál békén!” – erre pedig én ugrok, mert lehet, hogy horvátul ez egy teljesen oké, nem bunkónak számító mondat, de magyarul viszont borzasztó csúf egy éppencsak három éves gyerek szájából, ezért erről elég nyomósan igyekszünk leszoktatni (- mindkét nyelven, mert mégiscsak érthetőbb neki úgy, ha nem változnak a szabályok, hogy mikor szabad és mikor nem).

Ha még „agyilag elérhető” állapotban megy a hiszti, akkor elég annyi is, hogy megbeszéljük vele újra és újra, hogy csúnya ilyet mondani és mi nem beszélünk csúnyán senkivel – ha eljut hozzá az infó, akkor azért látszik, hogy egy kicsit elszégyelli magát, de ha már nagyon belelovallta magát a műsorba, akkor simán visszaszól, hogy „de én akkoris csúnyán beszélek!”

Ilyenkor a „time out” szokott bevállni, bevisszük a hálóba, hadd tombolja ki ott magát közönség nélkül, ha lenyugodott és hajlandó bocsánatot kérni, akkor kijöhet.

Egyelőre így lavírozunk, de én – másodjára – már tényleg nehezen viselem a dackorszakot, pláne, hogy a Kicsinek sokkal erősebb a személyisége és vele egy héten többször csapunk össze, mint a Naggyal annó fél év alatt. (Fogalmam sincs milyen idegrendszere van azoknak a szülőknek, akik ezt végigtolják kétszer-háromszor ennyi gyerekkel, de lehet, hogy nem ártana kutatni.)

A férjem kevésbé veszi fel az ilyeneket, néha még szórakoztatja is, ha éppen megy az ellentmondás, olyankor még vizet is úgy kínál neki, hogy „ugye nem akarsz vizet inni?” – erre persze, az apja legnagyobb megelégedésére a gyerek azt válaszolja, hogy „DE IGEN!” és meg van oldva a szituáció, már csak ki kell várni, hogy lecsengjen a durca.

Nagyon érdekes, hogy néha miért bújik ennyire belé a kisördög, mert az idő 85%-ban meg egyfolytában bújik, ezer puszit ad, az ölembe kérezkedik, együtt főzünk, összebújva alszunk, kézenfogva zuhanyzunk és legszívesebben a bőröm alá is bemászna, ha tehetné.

Igazából betudom annak, hogy ebben a korban van és próbálok uralkodni a saját érzelmeimen, hogy kettőnk közül legalább az egyik fél legyen nyugodt, ha helyzet van.

A héten mondjuk csórikámat az ág is húzta, simán lehet, hogy ez is rátett egy lapáttal.

Már vasárnap észrevettük, hogy a hétvégi kinti csavargásaink során (a szokásos spray ellenére) mindannyian elszenvedtünk néhány szúnyogcsípést, de ez persze önmagában nem lenne semennyire érdekes, ha pár nappal később nem kötöttünk volna ki a gyerekorvosi ügyeleten miattuk.

Hétfő estére a mi pöttyeink már alig látszottak, a Kicsi lábán viszont egyre nőtt a vörös folt, másnap reggelre pedig már sebesnek és érzésre melegebbnek is tűnt, mint a környező bőrfelületek.

Én aggódtam jobban, a férjem meg volt róla győződve, hogy csak elkaparta a szúnyogcsípést a gyerek, de én ezt nem igazán tartottam elképzelhetőnek, mert egy ilyen sérüléshez gyakorlatilag folyamatosan vakarnia kellett volna, azt meg nyilván észrevettük volna, mivel egyfolytában mellette vagyunk.

Emiatt aztán egyikünket sem hagyott nyugodni a dolog, ezért az apja elvitte a gyerekorvoshoz, mert lehet, hogy tényleg csak egy elkapart szúnyogcsípés és teljesen hülyének néznek majd minket, de inkább menjünk feleslegesen, minthogy nagyobb baj legyen.

Na kérem, itt kiderült, hogy létezik egy Skeeter-szindróma nevű cucc, ami elsősorban a fiatal, néhány éves gyerekek „betegsége” és a szúnyog nyálában lévő fehérjékre adott túlzott immunválasz, mivel az ilyen kicsi gyerekeket még nem csípték meg „elégszer”, ezért még nem alakult ki nálunk, hogy a szervezetük figyelmen kívül hagyja.

Állítólag ez kimondottan gyakori, de én most először hallottam erről, ezért is akartam írni róla néhány sort, hátha nektek is új ez az információ.

A lenti képen láthatjátok, hogy hogy nézett ki, amikor orvoshoz mentünk vele (ez a csípéstől számítva ~2 nappal később volt), a jobb oldali kép pedig a jelenlegi állapot, miután naponta háromszor kentük a receptre felírt krémmel.

A doki szerint rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában, mert szerencsére semmi következménye nincs, csak állati sokáig tart, amíg teljesen elmúlik.

Miután ez a történet kedden sikeresen megoldódott, már nyugodtan koncentrálhattam fejben a következő kihívásra, ami ezúttal csak engem érintett, ugyanis szerdán volt időpontom fogászati műtétre, hogy végre kiszedjék azt a fogamat, amivel úgy megszenvedtem a június végi napokat.

Mit ne mondjak, be voltam tojva rendesen. Eddig csak egy bölcsességfogamat kellett kiműtetnem, mert horizontálisan próbált kitörni az állkapcsomból, „rendes foggal” még soha nem kerültem ilyen helyzetbe és nem is nagyon tudtam, mire számítsak, de közben attól is be voltam szarva, hogy bármikor újra begyulladhat.

Maga a procedúra szerencsére rövid, de ahhoz képest elég komplikált volt, mert hihetetlenül görbék voltak a gyökerei, ezért csak több darabban lehetett kioperálni és még a helyét is varrni kellett, olyan nehezen állt el a vérzés.

Hú, de örülök, hogy túl vagyok rajta! Pláne, hogy a fogorvos szerint annyira mélyen, a gyökerek alatt (vagy ebben az esetben inkább felett) volt a gyulladás, hogy nem is csodálja, hogy egy hónapja teljesen rottyon voltam, mert az egész bal oldali arcüregemre is átterjedt.

Szóval most megint antibiotikumot kell szednem, de legalább tuti, hogy nem fog még egyszer annyira fájni, hogy beleszédülök, mert már nincs minek.

Két órával később viszont megjutalmazott az univerzum a helytállásomért, amikor kijöttek az idei egyetemi ponthatárok!

Nem akartam nagydobra verni, de az év elején elhatároztam, hogy talán most jött el az ideje annak, hogy visszaüljek az iskolapadba és tanuljak valami olyasmit, amit én szeretnék, amit magam miatt csinálok, nem pedig azért mert a munkámhoz kell a továbbképzés.

Lehet, hogy már meséltem róla, de én mindig is erősen humán beállítottságú voltam, tényleg mióta az eszemet tudom (második osztályban vettem részt először versíró versenyen, gimiben pedig már megyei lapokba írtam cikkeket) és ebbe az irányba szerettem volna egyetemre is menni, de végül hagytam magam lebeszélni és akkor csak különböző sulik gazdasági szakjaira jelentkeztem.

Már évek óta érlelődik bennem, hogy adós vagyok ezzel, tartozom magamnak a bölcsészkarral, mert az írás az én igazi szenvedélyem és miután alaposan átbeszéltük a férjemmel – aki teljesen magától értetődőnek vette, hogy nekem ez fontos és az abszolút támogatásáról biztosított – februárban beadtam a jelentkezésemet a Pécsi Tudományegyetemre.

Az meglepetésként ért, hogy levelezőn is van finanszírozott változata ennek a szaknak, de ha már létezik, akkor úgy voltam vele, hogy beteszem azt az első helyre, tavaly úgyis 430 felett volt a ponthatár rá, idén biztos még több is lesz, csodaszámba menne, ha az összejönne (pláne, hogy egy halom pontom már amúgyis elévült az érettségi óta), de az önköltséges legalább sima liba lesz.

Erre képzeljétek, bejutottam ösztöndíjas helyre! (Jó, mákom volt, mert 80 pontot(!) esett a ponthatár tavaly óta, de akkor is!)

Alig várom, hogy belekezdjek! 😊

A hét hátralévő része már izgalmaktól mentesre sikerült, de csak hogy ne legyen túl nagy a nyugi, szombaton áthívtuk hozzánk a Kicsi legkedvesebb ovis barátját, B-t és természetesen a két nagyobb testvérét is.

Az ő szüleik azok a szülők, akikkel nekünk sem „playdate közbeni kötelező jópofizás kizárólag a gyerekek miatt” az együtt töltött idő, hanem egyébként is nagyon egy húron pendülünk, így – bármekkora káoszt is jelentett öt megvadult gyerek egy 85 négyzetméteres lakásban – mindannyian remekül éreztük magunkat.

Vasárnap – ha már lúd, legyen kövér alapon – még a családi ebédet is bevállaltam (mégiscsak anyósom vigyázott hétfőtől péntekig a Nagyra), csirkés tortillával, Charlotte-tortával és plusz egy vegán menüvel együtt, de a brokkolikrémlevest a férjem és a lányok főzték, így azért egyértelműen nekik jár a kredit.

Ezen a héten – egy közelgő céges rendezvény miatt – már a munkámban is nagyobb fokozatba kell majd kapcsolnom és a férjem is hamarosan kezd az új helyén, szóval hátradőlni nem a napokban fogunk, de erről majd a következő részben számolok be!

Salty