Akik annak idején olvasták a terhesnaplómat a Kicsivel, még lehet, hogy emlékeznek arra, hogy milyen lelkesen kerestük neki a tökéletes nyunyót, azt a puha rongyit, amit a hurkás kis kezeivel éjszakánként folyamatosan gyomrozni fog és amivel majd évekig együtt alszik.

Mert ugye a Nagynál ez volt a helyzet a báránykájával – jó, most, hat évesen, már nincs annyira rákattanva, de azért még mindig ott van vele az ágyban, biztos, ami biztos.

A Kicsi viszont más megoldást választott magának.

Azt már egészen pici kora óta tudtuk, hogy ő extrémen kontaktkereső, már pár hetesen is állandóan a ruháim alá dugdosta a kezét, amíg „bőrt nem talált”, néhány hónapos korára pedig arra is rájöttem, hogy ezt a tevékenységét elsősorban akkor csinálja, amikor kezd álmosodni, így tök jó indikátorrá vált arra, hogy mikor érdemes lefektetni.

Altatás közben, ahogy fogtam a karjaimban, sokszor az alul lévő kezét dugta a derekamnál a pólóm alá, de ha dekoltáltabb cucc volt rajtam, az is gyakori volt, hogy csak simán a ruha nyakánál lévő nyílást választotta.

Idővel, ahogy nőtt, ez átfordult abba, hogy miközben altatom, a rövid ujjú póló ujja alá dugja be a kezét és ezt még most, hároméves korában is pontosan így csinálja.

Sőt, ahogy teltek a hónapok, az apját és a nagyszüleit is befűzte, de nem is olyan rég még arra is volt példa, hogy az éppen aktuális altató személyzet öltözetét is kritizálta, ha nem volt megfelelő, mert nem tudta valamilyen formában alá dugdosni a kezeit.

Mostanra azért ez már alábbhagyott, már nem elvárás, hogy mindenképp rövid ujjú póló legyen rajtunk, de persze nem vagyok én sem teljesen naív, tudom, hogy manapság ez már nagyobb részben megszokás és csak kisebb részben komfort a számára.

A napokban néztem vissza a képeinket (mellékelek nektek egy válogatást 😁) és gondolkodtam el rajta, hogy milyen hamar, már gyakorlatilag újszülöttként rászokott erre az „önnyugtató mechanizmusra”, így aztán annak a puha, hófehér macis nyunyónak, amit végül kiválasztottunk neki – esélye sem volt.

A váltótársát (mert azt mindenki tudja, hogy ilyen fontos holmikból rögtön minimum kettőt kell venni!) még a szekrényből sem szedtük elő – mert ennek a gyereknek mindig is élő, hús-vér nyunyója volt!

Más szülőkkel beszélgetve arra is ráébredtem, hogy ez kimondottan gyakori – a sógorom például folyamatosan anyósom haját tekergette altatás közben, de van, akinek a kezét kell fogni vagy például csak mellkasra fektetve, szívdobogást hallgatva tud nyugiban elpilledni.

A nálam okosabbak azt mondják, hogy ez gyermekpszichológiai szempontból abszolút logikus, mert amikor a babák megszületnek, a szenzoros ingerekből (érintés, illat, testhőmérséklet, szívverés) építik fel a biztonságérzetüket, ezért ez teljesen normális viselkedés, akár évekig is.

Nálatok volt valami hasonló? Csinált érdekes dolgokat elalvás előtt a gyereketek?



Salty