Megkezdtük az utolsó előtti hetet a nyári szünet előtt! Esküszöm nektek, én már jobban várom, hogy ne kelljen oviba mennünk, mint a lányok, pedig már ők is visszafelé számolnak.

Hétfőn, ahogy arra a hírek alapján számítani lehetett, újabb utcákat zártak le az ovi környékén, így csak egy hosszabb séta árán tudtam a gyerekeket leadni, de ha ez nem lett volna elég, a munkahelyemre is muszáj volt bemennem, ezért a reggel nagy részét a városban való kóválygással töltöttem.

Benn az irodában is sikerült remekül felbosszantanom magam, mert az egyik legfontosabb projektünket nem sikerült időben befejezni és az ügyfél rendelkezésére bocsátani, és emiatt engem vett elő a főnökünk a legjobban, hiába nem én voltam a projekt vezető és hiába csak az összes teendő 20%-a tartozott hozzám.

Rohadtul igazságtalannak éreztem a dolgot, pláne, hogy az én feladataim amúgy készen is voltak, szóval nem nagyon tudtam megállni, az igazságérzetem nem engedte, hogy ne védjem meg magam, de végül pozitív kicsengése lett a dolognak – a főni is elismerte, hogy nem rajtam múlt és csak azért basztatott engem jobban, mert én ott ültem személyesen az irodában.

Hát köszi. Jó fej vagy, de tényleg.

Ezek után igyekeztem száműzni ezt az egész projektet a fejemből, az elmúlt kb. két hétben amúgy is ez foglalta el az agyi kapacitásom legnagyobb részét, de mostantól nem fogok többet ezen pörögni, én elvégeztem a munkámat, ne engem cseszegessenek vele.

Aznap este aztán még egy kellemetlen meglepetés is ért: kizártak a helyi “digitális állampolgár” rendszerből, mert már több, mint két hónapja nincs érvényes személyi igazolványom – ami persze nem igaz, mert az áprilisban lejárt helyett már régesrég megcsináltattam az újat, csak ugye ez a magyar SZIG, azt meg a horvát rendszer nem látja.

Nem tudtam, hogy nekem ezt külön be kellett volna jelentenem és eléggé betojtam, hogy mivel “rendes” horvát személyim nincs, most majd csak úgy tudom igazolni magam, ha személyesen bemegyek bemutatni az új papírjaimat.

Egyetlenegy okmányiroda van az egész városban, ahol külföldiekkel foglalkoznak (ott meg nyilván hétmillióan vannak minden nap a sok ázsiai vendégmunkás miatt) és ha egy mód van rá, akkor bármilyen más megoldást szívesebben bevállaltam volna, csak ne kelljen ott eltolnom 6-8 órát kizárólag azért, hogy megmutassam nekik a személyimet.

Végül olyan szerencse ért, amilyet valószínűleg egy évben csak egyszer kaphat az ember, mert kedden reggel egyszerre vittük a gyerekeinket egy másik anyukával az oviba és kifelé menet teljesen véletlenül felhozódott, hogy ő amúgy pont okmányirodában dolgozik.

Summa summárum, beszámoltam neki a nyűgjeimről és adott egy nem nyilvános email címet, ahová rá hivatkozva be tudtam küldeni az új személyim másolatát. Alig akartam elhinni, hogy ilyen mákom lett és megúsztam az örökkévaló várakozást!

Keddtől már hálistennek nyugodtabb vizekre evezhettünk és visszatértünk a normál, békés hétköznapokhoz.

Reggel már rutinosan kerestem félúton parkolóhelyet és mivel home office-ban voltam, rohannom sem kellett, így nyugisan tudtunk a lányokkal hármasban besétálni az oviba.

Minden egészen jól alakult, mire hazaértem, már a postaládában várt az a két képeslap is, amit apák napjára rendeltem apósomnak és a férjemnek – nagyon izgultam, hogy nem fognak időben megjönni, pláne, hogy még a gyerekek kézlenyomatát is bele akartuk pecsételni a belsejébe, mielőtt átadjuk őket.

A kis csavarfigura mellé apósomnak beszereztünk egy tuti enciklopédiát a 19-20. századi kristálycsillárok restaurálásáról (ez az ő szakterülete és tudtuk, hogy egy ideje már kereste ezt a könyvet), a férjemnek pedig egy igazán rendhagyó extra ajándékot is adtunk a kulcstartóval együtt.

Már hónapok óta be nem áll a szája azzal kapcsolatban, hogy a négyoldalú reszelőnk egy kalap kaki, mert pont az az egy nincs rajta (a kislyukú sajtreszelő), amire a leginkább szüksége lenne, de sehol nem talál olyat, amin csupa olyan reszelőfelület van, ami nekünk hasznos, így a reszelő téma átmenetileg a háttérbe került.

Tényleg elég sokáig tartott, mire egy poros, haldokló kis vasedényboltban végre találtam egy olyat, amit szeretett volna és nézzétek milyen tökéletes képeslapot rendeltem hozzá! 😁

Kedden és csütörtökön a Nagynak még volt falmászó edzése este, de már csak (vele együtt) négy gyerek vett részt a csoportos órákon és hamarosan az egész program nyári szabadságra megy.

Én örülök, hogy lesz két hónap 100%-os szünete a gyereknek, amikor semmilyen “kötelező” foglalkozása nem lesz és sehová nem kell időben odaérnie, de a férjem nem bánta volna, ha nyáron is lettek volna rendesen edzések.

Abban igaza van, hogy őt feltétlenül le kell mozgatnunk és már ezen a héten is olyan kánikula volt, hogy délelőtt 9-10 után szinte gusztustalan hőség van odakinn és rettenetes a szabadban lenni, ezért jó lett volna ha marad ez a beltéri foglalkozás, ahol ki tudja magából dolgozni a felesleges energiákat – de végülis mindegy mit gondolunk, ez a hajó az edzőterem szervezése miatt már amúgy is elment.

Pénteken viszont már eggyel magasabb fokozatba kapcsoltunk, mert ahogy arról a legutóbbi részben már írtam, mi ezen a hétvégén nem csak az apák napját, hanem a férjem szülinapját is ünnepeljük.

Ovi után a lányokkal beköltöztünk a gyerekszobába, hogy meg tudjuk csinálni az apjuknak és Dedának a kézlenyomatos képeslapokat, de a Kicsi nem akarta, hogy festékes legyen a tenyere, ezért jobb híján azt találtuk ki, hogy a Nagy kezének kisebb felületét kentük be temperával, így “imitálta” a húga tenyérlenyomatát.

Nagyon nevettünk mindhárman, hogy jól megtréfáljuk apát és Dedát is, biztosan el fogják hinni, hogy az a Kicsi keze, de végül nem tudták megtartani a titkot, amikor átadtuk az ajándékokat, majdnem megfulladtak a röhögéstől és rögtön beavatták az ünnepelteket a trükkünkbe.

Szombat délelőtt még elmentünk négyesben bevásárolni, aztán a lányok az apjukkal kimentek görkorizni és motorozni, én pedig nekiálltam a férjem szülinapi tortáját megsütni és összeállítani.

Vaníliás tortalapokat sütöttem, vaníliapudingos krémmel és málnazselével a közepén, de az igazi kihívás a díszítés volt. Találtam egy tök jó kraken/óriáspolip dizájnt, csak az nem tetszett, hogy az inspirációs tortán az összes csáp tisztán fondant volt, mert azt eléggé pocsékolásnak tartottam úgy, hogy senki nem fogja megenni őket.

Ezért sütöttem egy külön pici tortalapot, amit összemorzsoltam és egy kevés vaníliás krémmel addog gyúrtam, amíg egy formálható masszát nem kaptam belőle, majd ezt vontam be egy-egy vékony fondantréteggel.

Lehetett volna precízebb és pontosabb a formája, de ettől függetlenül igazán elégedett voltam a végeredménnyel és azt hiszem ez a torta a házi-cukrász karrierem csúcsa.

De a legfontosabb, hogy a férjem oda-vissza volt a gyönyörűségtől és azt is kijelentette, hogy ez a legtutibb torta az összes közül, amit valaha is kapott!

Szülinapi menü gyanánt az ünnepelt kívánsága alapján pulled pork-ot és egy nagy halom tortillát készítettem, ebéd után pedig átadtuk neki az új telefonját, amit mind a nyolcan, közösen vettünk neki.

Ekkor már éreztem, hogy számomra nem lesz valami fényes a nap vége, mert elkezdett olyan borzasztóan fájni az egyik már évekkel korábban gyökérkezelt fogam(!), hogy azt hittem végem lesz.

Aztán persze – ahogy az ilyenkor lenni szokott – nyilván olyankor történik az ilyesmi, amikor a hétfői nap munkaszüneti nap, hogy még véletlenül se tudjak a saját fogorvosomhoz elmenni vele.

Emiatt most a fogszabályzó síneket sem tudom hordani, mert pont úgy nyomja, hogy még jobban fáj tőle, pedig – és ez az ultimate röhej a sztoriban – az utolsó előtti hetet taposom, a hónap végéig már befejeztem volna a teljes programot, de így nem tudom mi lesz.

Olyan igazságtalan ez így, nem is tudok igazán örülni annak, hogy befejeztem a fogszabályzást, mert most aggódhatok azon, hogy ne kelljen kihúzni ezt a rohadék fogat, ami így megkínoz. (Nem fogok hazudni, az is eszembe jutott, hogy lehet jobban járnék, ha megszabadulnék tőle és inkább félretennék egy implantátumra.)

Mindenesetre nem bírtam ki így keddig és tegnap reggel elmentem a fogászati ügyeletre, ahol felírtak antibiotikumot, szóval szorítsatok, hogy mihamarabb működni kezdjen és ne kattanjak be teljesen, mire abbamarad a lüktetés…

Salty