
Tegnapelőtt egy nagyon érdekes szituációba kerültünk.
Ovi után a nagyobbik lányomat vittem falmászásra, szokás szerint végigcsicseregte az utat, alig várta, hogy kezdődjön az edzés, pláne, miután a legutóbbi alkalom egy piros betűs ünnep miatt elmaradt.
Aztán amikor megérkeztünk a terembe és bementünk az öltözőbe, lehervadt az arcáról a mosoly és elkezdett sírni, hogy van itt egy néni, akitől ő fél és inkább mégsem szeretne ma tornázni, menjünk haza.
Fú bakker, az első reakcióm az volt, hogy elöntötte az agyamat a szar, mert mégis hogy lehet az, hogy a gyerekem FÉL egy sportközpontban dolgozó felnőttől?
Ennek ellenére vettem egy nagy levegőt, nyugalmat erőltettem magamra, nehogy megérezze a pórusaimból kipárolgó bosszúszomjat és még jobban megijesszem… majd nagy nehezen sikerült kiimádkoznom belőle, hogy mi történt.
Szó szerint remegett a kis teste a zokogástól, de elmesélte, hogy egy korábbi edzésen véletlenül rálépett a néni matracára és ő emiatt megharagudott rá.
- Valami csúnyát mondott neked?
- Igen.
- Mit?
- Nem akarom elmondani!
- Oké, akkor menjünk ki és beszéljünk vele.
Írtam már róla sokszor, hogy a lányom nagyon érzelmes és eléggé érzékeny kis lelke van, szóval azt azért sejtettem, hogy nem ku*vaanyázásról volt szó a megtaposott matrac miatt.
Igazából a “csúnyát mondott” is jelenthet bármit, mert volt már rá példa, hogy napokig vekengett azon, amikor az oviban az egyik kisfiú azt mondta egy másikra, hogy “te kaki vagy!”, mert szerinte ilyet csinálni nagyon ronda, szinte megbocsáthatatlan dolog.
Sőt, az is lehet, hogy csak úgy érezte, hogy (egy amúgy teljesen átlagos) rendreutasítástól “megszégyenült” és ez a számámra kellemetlen helyzet váltotta ki a fenti reakciót.
Ettől függetlenül nekem még mindig forrt a vérem, hiszen ott ült előttem a zokogó gyerekem, aki azért nem akar az egyébként imádott edzésére menni, mert fél egy – szintén a tornateremben tartózkodó – felnőtt nőtől.
Ezt nem hagyhattam annyiban, akkor sem, ha a lányom krokodilkönnyekkel könyörgött, hogy ne beszéljünk senkivel, inkább csak menjünk gyorsan haza.
Még csak az kéne!
Hogy azt lássa, hogy az a legjobb megoldás, ha befogja a száját és eltűri a negatív bánásmódot, nehogy megsértsen valakit azzal, hogy kiáll magáért?
Na meg a nagy szart! Nem játszunk ilyet! Még véletlenül sem akarom, hogy azt tanulja meg, hogy a béke miatt alá kell rendelnie magát!
És igen, akkor is szólaljon fel a saját érdekében, ha mások szerint nem történt semmi igazán rendkívüli, de NEKI az adott interakció rosszul esett.
Mert ha soha, senki nem mondja meg a bunkóknak, hogy zavaró a parasztságuk, akkor sosem fogják abbahagyni.
De a legeslegfőképp nem akartam, hogy tőlem azt a megoldást lássa, hogy én is egyetértek azzal, hogy csöndben elsunnyogjunk, hiszen mégis ki a fészkes fene védené őt meg, ha nem én?!
A még mindig síró gyerekkel az ölemben kimentem a tornaterembe, megszólítottam a szóbanforgó nőt és elmagyaráztam neki, hogy nem tudom pontosan mi történt, de a gyerekem fél tőle, mert legutóbb, amikor véletlenül rálépett a matracára, akkor indulatosan reagált és nagyon örülnék neki, ha tisztázni tudnánk a helyzetet, mert nem akarom olyan sportfoglalkozásra járatni, ahol rosszul érzi magát.
Nem is emlékezett a lányomra, de azt elismerte, hogy előfordult párszor, hogy rászólt a vaduló, összevissza rohangáló gyerekekre. Summa summárum, úgy ért véget a beszélgetés, hogy bocsánatot kért tőle.
A gyerekem pedig kivirult. Olyan örömmel, nevetve vette át a cipőjét és ölelt meg az öltözőben, hogy még én is majdnem elbőgtem magam.
Simán lehet, hogy ez az egész szituáció csak egy félreértés volt és az amúgy is galamblelkű lányom magára vett egy határozottabb rendreutasítást, de akkor is nagyon fontosnak éreztem, hogy tudja, én mindig mellette vagyok és mindig meg fogom védeni.
A legkisebb, talán piszlicsárénak tűnő ügyekben is, soha nem fogom azzal lerázni, hogy csak túlreagálja, mert azt akarom, hogy majd később, egy esetleges nagyobb gondot is el merjen nekem mondani.
Az én feladatom, hogy megtanítsam kiállni magáért és ez csak úgy lehetséges, ha azt látja, hogy én is kiállok érte.
Salty

Először is: így első ránézésre nagyon jó a mozgása a falon!!
Ügyesen oldottad, oldottátok meg a helyzetet.
Én amikor gyerekként segítségért kiáltottam, akkor Anyu úgy reagált, hogy büntetést helyezett kilátásba, ha nem hagyom abba a kiabálást. Ezt meg is jegyeztem, hogy nem érdemes segítséget kérni, attól maximum rosszabb lehet, jobb nem.
Egyszóval, nem láttam jó mintát a “gyerek megvédésére”, ezeket a férjemtől tanulom.
Mondanom sem kell, magamat sem tudom jól megvédeni, jellemzően menekülök…
KedvelésKedvelés
Tényleg nagyon ügyes, három edzés után már átkerült a kezdőből a haladó csoportba. 🙂
Nálunk is nagyon gyakran fordult elő gyerekkoromban az, hogy “biztos megérdemelted”, ezért én már csak emiatt sem vagyok hajlandó ezzel nyitni.
Megelőlegezem azt a gyerekemnek, hogy neki hiszek és megvédem a kívülállókkal szemben, aztán ha egyszer majd bebizonyosodik, hogy visszaélt a bizalmammal, akkor azt is megbeszéljük majd egymás között.
Az én anyukám is rettentően, szinte extrémen konfliktuskerülő (pont tegnap mesélte, hogy vett az egyik közeli kifőzdében tűrógombócot és full hasmenése lett tőle – mondtam neki, hogy menjen vissza és szóljon erről, de erre is csak azt mondta, hogy á, nem akar ő balhét csinálni…) – szóval biztos, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem nagyon voltam bevédve, mert kellemetlen volt neki másokkal szembemenni.
Én azt érzem, hogy a mi generációnk (a lányok leginkább) abban nőtt fel, hogy jól kell viselkedni, nem szabad másoknak gondot okozni, mindenki elvárásainak meg kell felelni és ez az én agyamra is hatott, sokszor érzem úgy, hogy “megszegem a szabályokat”, amikor nem maradok csöndben, pedig én nem vagyok konfliktuskerülő személyiség.
Ezért van az, hogy a gyerekeimért sokkal-sokkal könnyebben kiállok, mint saját magamért például. Szóval én abszolút értelek, nagyon nehéz ezeken a beidegződéseken túllépni.
KedvelésKedvelés
Én azon lepődtem meg, hogy a gyerekeknek és felnőtteknek együtt van az edzés. Beismerem, hogy ilyen falmászó helyen még nem jártam, mert az én unokáim csak ott hajlandóak falat mászni, ahol beülő van rajtuk, amivel le lehet ereszkedni és végig biztonságban tartja őket. Az ilyen “szabadeséses” mászófalakon nem akarnak mászni. Szóval ilyen helyen még nem jártam, nem tudom hogyan egyeztetik össze a több generációs edzést, mert a gyerekek más képességekkel bírnak, mint a felnőttek. Ezért azt gondolom, hogy más módon, más motivációkkal kellene edzeni őket, bármilyen sportról legyen szó.
KedvelésKedvelés
Külön teremben vannak a gyerekek és a felnőttek, mert nyilván nem ugyanazon a szinten csinálják a dolgot.
A gyerekeknek van egy óriási terme, ahol U alakban vannak mászófalak oldalt. Az egyik oldal sima, egyszerű fal a legkisebbeknek (ide tartozik az én lányom is), a másik oldalon már “sziklásabb” a fal, ott a kistinik/tinik edzenek.
Szerintem ez a nő a nagyobb gyerekekkel foglalkozik, azért volt ott. Az is igaz, hogy a kicsik szoktak rohangálni, vadulni a teremben és átkóricálnak a túloldalra is – valószínű, hogy egy ilyen helyzetből lett a rendreutasítás.
KedvelésKedvelés
Mivel az volt a gond eredetileg, hogy rálépett véletlenül a nő matracára, én az gondoltam, hogy ha matraca van /ami védi a leesés okozta esetleges sérülésektől/ akkor a nő is falat mászott /edzett/. Írtam, hogy nem ismerem ezeket a helyeket.
A nekem írt válaszod az én szememben más megvilágításba helyezi a dolgot.
Ha egy ott dolgozó edző felszólítja a szabályok betartására /amik védik azokat akik részt vesznek az edzéseken/, és ezért bocsánatot kell kérnie. Hát izé…
Ebben sajnos nem tudok egyetérteni veled.
KedvelésKedvelés
Én feltételezem, hogy más gyerekekkel foglalkozik ott, mert ezek nem zártkörű edzések, sokan (felnőttek is) jönnek mennek a teremben az edzés ideje alatt.
Korábban még nem találkoztam a nővel, szóval simán lehet, hogy nem edző, csak bement a terembe valamiért vagy éppen mászott a könnyebb pályákon.
A matrac senkinek nem sajátja (ezt a részt nem is igazán értettem a gyerek elbeszélésében, mert egy majdnem méter vastag matrac van körben beépítve a mászófalak alatt, arra meg nyilván mindenki rálép, mert azon van az edzés (nem csak a falmászás, más gyakorlatokat is csinálnak rajta). De lehet valami más eszközről volt szó.
“Ha egy ott dolgozó edző felszólítja a szabályok betartására /amik védik azokat akik részt vesznek az edzéseken/” – ezzel nekem semmi gondom nincs, nem is ez lenne az első eset az életében, hogy rendre van utasítva (ugye sok más sportfoglalkozásra is járt már), de ez az első olyan eset, hogy remegve zokogott, szóval egy sima normális hangnemű rászólásnál azért esélyes, hogy több történt.
Nem KELLETT a nőnek bocsánatot kérnie, nem ugrottam neki és nem szólítottam fel vagy ilyesmi, ő saját magától kért elnézést a gyerektől, ha megijesztette… ez pedig szerintem korrekt és – nem akarok semmit belelátni, de – azt is mutathatja, hogy ő maga is tudja, hogy tényleg indulatosabban reagált.
KedvelésKedvelés
Tök jó vagy, hogy ilyen higgadtan és kulturáltan meg tudtad beszélni a nővel!
Igaz, hogy ha nálunk ilyen állapotba kerül a gyerek, akkor minimum komoly verbális bántalmazás állna a háttérben, de én erre nem lettem volna képes. Mármint a nyugodt, kulturált hangnemre. A gyerek megvédése szerintem is alap szülői kötelesség. 😉
KedvelésKedvelik 1 személy
Nagyon nehéz volt, olyan ideges lettem, olyan hirtelen, hogy tényleg vérre szomjaztam és két bosszúgőzös gondolat között jutott az eszembe, hogy ez itt most egy “teaching moment” és nagyon fontos, hogy hogy fogok reagálni, mert a gyerekem is végignézi az egészet.
Egyébként én tudom az enyémről, hogy ő tényleg össze tudja magát tojni egy határozottabb rendreutasítástól, simán el tudom képzelni, hogy nagyon kellemetlen volt neki a helyzet és szégyellte magát, azért reagált így.
Persze ez nem zárja ki, hogy a nő is bunkóbb volt a kelleténél.
Mindenesetre örülök, hogy jó vége lett a dolognak. 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy