Egészen új fejlemény nálunk, hogy immáron a falnak is füle van, ezért gondoltam, hogy rákérdezek, nálatok mi a helyzet.

Írtam már róla, de az új olvasók kedvéért elmondom még egyszer, hogy mi eredendően kétnyelvű család vagyunk, a férjem horvátul, én magyarul beszélek a gyerekeinkkel, de mivel a kapcsolatunk kezdetén még nem tudtunk egymás nyelvén, ezért az angol is beépült a kommunikációnkba, így a lányaink ezt is napi szinten hallják.

Emiatt az már a kezdetektől megszokott, hogy ha nem értenek egy-egy szót a beszélgetéseinkből, akkor rákérdeznek, hogy mit jelent, de azt csak néhány hónapja vettem észre, hogy a nagyobbik lányunk mintha belekezdett volna egy második kommunikációs fejlődésbe.

Mostanában sokkal aktívabban követi a felnőttek között (elsősorban az apja és köztem) elhangzó dialógusok menetét és már nem csak a kimondott szavakra koncentrál, hanem – nem is tudom, hogy fogalmazzam meg ezt jól – a beszélgetés hangulatára és a metakommunikációra is.

Olyanokra gondolok, hogy kihallja a hangvételünkből ha panaszkodunk, ha méltatlankodunk, ha a véleményeinket ütköztetjük vagy éppen kissé cinikusak vagyunk, akkor is, ha amúgy olyan témáról beszélgetünk, hogy az általunk használt szavak jelentését nem teljesen érti.

Van angolul az a mondás, hogy „read the room!”, amivel azt szokták kifejezni, hogy nézzél már körül magadon, térképezd fel a körülötted lévők hangulatát és próbálj ahhoz viszonyulni (pl. ne kezdj poénkodni egy temetésen) és úgy tűnik, mintha a gyerekem most kezdene megérkezni oda, hogy erre már ő is képes legyen.

Megmondom őszintén, hogy mi amúgy (eddig) nem nagyon figyeltünk arra, hogy miket hallanak a beszélgetéseinkből, mert a hogyannal sosem volt gond (nem szoktunk káromkodni, szóval amiatt nem kellett előttük észnél lenni), a nagyobb lélegzetvételű mondandókat viszont úgysem értették igazán, emiatt nem is nagyon foglalkoztak vele.

De most már foglalkoznak, eltűnőben van az „úgysem értik korszak” és ez azért elég nagy felelősség.

Minden szavunkra figyelnek és emiatt nekünk felnőtteknek is oda kell figyelnünk, hogy az, amit tőlünk látnak-hallanak, az ő fejükben vajon hogyan csapódik le.

Mert nem akarom, hogy ha az apjával különbözik a véleményünk és az álláspontjainkat egyeztetjük – akár kissé felfokozottabb kommunikációs hangulatban – azt ők például konstruktív vita helyett egy az egyben veszekedésnek lássák, ahogy annak sem örülnék, ha azt hallanák, ahogy éppen az idióta felső szomszédunkról beszélünk adott esetben kimondottan „ítélkező” hangnemben.

Nem akarok álszent lenni, nem vagyunk mindenkit szerető buddhista papok, van, hogy negatívan nyilvánulunk meg valamiről/valakiről, sőt olyan is elő-előfordul, hogy mi szülők szólalkozunk össze egymás között, de valahogy mégis azt akarnám, hogy a gyerekeink nálunk jobb, elfogadóbb emberek legyenek.

Azt persze nem tartom jó ötletnek, hogy soha ne lássanak minket mérgesnek, mert ha nem látnak ilyen példát, akkor nekik is sokkal nehezebb megérteniük a saját érzéseiket, amikor éppen ők maguk dühösek.

Nincsenek illúzióim, tudom én, hogy a negativitás, a bosszúság és az ítélkezés ugyanúgy hozzátartozik az élethez és előbb-utóbb úgyis találkozni fognak vele ők is, sőt ők maguk is fogják az ilyesmit gyakorolni, de nem lehetne ezt egy kicsit később kezdeni?

Olyan jó lenne még egy kis boldog tudatlanság…



Salty