Április tizenharmadikán.

Nem direkt választottuk ezt a napot, csak hát úgy alakult, hogy már tudtuk, hogy hol szeretnénk a lagzit tartani és a helynek a következő évre egészen pontosan kettő(!) szabad szombatja volt – én pedig azt mondtam, hogy szó se lehet július közepéről, hogy aztán majd ott izzadjunk a kánikulában mindannyian, mint akiknek nincs jobb dolga.

Nem akartuk még egy évig húzni a dolgot (és 2020-ra visszagondolva milyen jól tettük!), így maradt az április.

Szakadt az eső és ha nagyon összehúztuk magunkat, akkor volt majdnem 12 fok is, de nem bántam, a ruha felett volt egy fasza kis fehér bőrkabátom – meg különben is, azt mondják, hogy esküvő napján az eső jó ómen, szerencsét hoz.

De ha a hideg, nyálkás időt esetleg nem éreztük volna elegendőnek a lagzinkon, akkor két nappal később már egészen biztosan kimaxoltuk a szerencsefaktort azzal, hogy felszálltunk egy Izlandra tartó repülőgépre, hogy ott töltsük el a kéthetes nászútunkat.

Igen, tényleg egy hűvös, északi országba mentünk nászútra. Az az igazság, hogy szóba sem került más úticél, mert eddigre azért már elég jól kiismertük magunkat és egymást is.

Még a kapcsolatunk első évében történt, hogy a férjem (akkor még csak ‘barátom’) szeretett volna felvágni nekem egy kicsit a nemzeti büszkeségükkel, az Adriával, és lefoglalt egy apartmant kettőnknek Zadarban, közvetlenül a tenger partján.

Három napig csináltuk az ilyenkor szokásos menetrendet: reggel pancsi, a déli órákban vissza a szállásra, hogy ne égjünk kormosra és kajáljunk valamit, délután vissza a vízhez, sörözgetés a naplementében ésatöbbi, ésatöbbi…

…majd a negyedik napon egymásra néztünk és végül én mondtam ki, hogy ‘figyu, mi lenne, ha a maradék időt inkább visszamondanánk?’ – látnotok kellett volna azt a megkönnyebbülést a férjem arcán!

Ő is rohadtul unta a banánt, de nem akarta siettetni az ismerkedésemet a horvát tengerparttal, mégiscsak ő szeretett volna elhozni ide, hadd élvezzem a dolgot, majd csak kibírja valahogy…

Így esett, hogy a legnagyobb egyetértésben összepakoltunk és a szabadságunk második felét azzal töltöttük, hogy végigtúráztunk két nemzeti parkot.

Ezek után – pár évvel később – szóba sem jöhetett a fehérhomokos nászút, mert mi fizikailag képtelenek vagyunk egy helyben lenni és relaxálni, szóval azt találtuk ki, hogy inkább a kalandorlét mellett tesszük le a voksunkat.

Izland egyébként is bakancslistás úticél volt mindkettőnknek, csak az együtt töltött évek alatt még nem jutottunk el, mert a szokásos utazásainknál azért mégiscsak egy jóval drágább kiruccanásról van szó – na de az, hogy összeházasodunk, eléggé különleges alkalom arra, hogy kirúgjunk a hámból és meglepjük magunkat két héttel a szigeten.

Így is történt, 14 csodálatos napot töltöttünk el itt.

Egy bérelt kempingautóban, icipici helyen éltünk, de varázslatos volt, ahogy kettesben körbekocsikáztuk az egész szigetet, fürödtünk termáltóban, láttunk gejzíreket, kénes iszapforrásokat, vulkánokat; hajóztunk bálnák mellett, sétáltunk fekete homokos tengerparton és megtapasztalhattuk az izlandi emberek messze földön híres vendégszeretetét is.

…és igen, amint látjátok, voltunk annyira elszántak/zakkantak/komplett idióták (a megfelelő aláhúzandó), hogy elvigyük magunkkal a teljes esküvői gardróbunkat is, hogy ebben a környezetben is csinálhassunk néhány – örök emlék státuszú – fényképet.

A fotón ugyan nem látszik, de hat(!!!) fok volt odakinn, szemerkélt a csípős, áprilisi eső és végig kocogtak a fogaim abban a fél órában, amíg elkészült a tökéletes kép, ami most festővászonra nyomtatva, a nappalink falát díszíti.

Minden vendégünk megnézheti, de azt csak mi ketten tudjuk, hogy a hófehér esküvői ruha alatt bizony ott az elmaradhatatlan túranadrág és a fülig sáros túrabakancs is.

Salty