Húsvét hétfőn csodálatos időre ébredtünk és ahogy az már az elmúlt években szinte tradícióvá vált nálunk, ezúttal is kirándulni készültünk.

Nem mentünk messzire – a viharkárok miatt sok nemzeti park és útvonal még egyébként sem volt látogatható – csak a város határában lévő erdőbe néztünk ki egy néhány kilométeres sétára.

Számítottam rá, hogy nem csak mi gondoltuk túrázásra tökéletesen alkalmasnak a tavaszi szünet utolsó napját és tényleg voltak rajtunk kívül is bőven emberek a környéken, de azért megközelítőleg sem annyian, hogy kényelmetlenné és túlzsúfolttá váljon a dolog.

A lányok is nagyon élvezték a természetben töltött időt (bár szerencsére amúgy sem ritka, hogy kinn vagyunk velük) és a séta után már hiába alig álltak a lábukon, alig tudtuk őket hazacsalni, mert legszívesebben még maradtak volna odakinn.

A Kicsi alvása utáni délutánt már otthon töltöttük. Eszegettük a vasárnapi húsvéti menü maradékait – a sonkát, a főtt tojásokat, a francia salátát – elültettük a muskátlikat és a zsályát az erkélyen, majd lassan elkezdtünk készülni a másnapi visszatérésre az oviba is.

A benti cipőiket már akkor rögtön kimostam, amikor másfél hete hazahoztuk őket, így már csak a hátizsákjaikat kellett átnézni és telepakolni a szokásos váltóruha-köteggel.

Kedden reggel ennek ellenére sem esett jól újra beleszállni a mókuskerékbe és mintha a lányok is tudták volna, hogy meló van, a szünetben tapasztalt fél hetes ébredések helyett megint nagyon korán keltek.

Megmondom őszintén, megfordult a fejemben, hogy vajon nem lesz-e borzasztó a visszarázódás a hétköznapokba, főleg azután, hogy a Kicsi a teljes oviba vezető autóút alatt azt hajtogatta, hogy ő nem akar menni, forduljak vissza és menjünk inkább haza, de végül jóval kisebb dráma lett belőle, mint amire számítottam.

Volt ugyan egy kis sírdogálás meg kapaszkodás a lábamba, de elég volt annyi, hogy az óvónéni megmutatott neki párat a szünet alatt beszerzett új játékokból, aztán a Nagy is bíztatta egy kicsit, utána már szépen bement magától.

A hét többi része is hasonlóan telt, reggelente azért a Kicsi még durcizott egy keveset, hogy ő nem akar oviba menni, menjünk a játszótérre, menjünk kirándulni vagy csak simán maradjunk otthon, de a többi napon már legalább nem sírt, bár a noszogatásra még egészen péntekig szükség volt.

A legfontosabb ütőkártyám mindenesetre beválni látszott.

Márciusban ugyanis, a két hónapos kiválasztási folyamatot követően, a nyertes cég megkezdte a novemberben leégett Vjesnik épületének a bontását és mivel a mi oviba vezető útunk pont ott megy el közvetlenül a munkaterület mellett, így egészen közelről tudjuk napi kétszer szemmel kísérni a munkálatokat.

Lehet, hogy csak a lányok munkagépek iránti rajongása ragadt át rám is, de tényleg baromira érdekes, ahogy a két nagyforgalmú út kereszteződésénél álló, óriási épületet gigagépekkel szedik napról-napra kisebb és kisebb darabokra és szerencsére ez a bontás ad egy jó kis jokert is a kezembe a Kicsi ovi-undorával szemben.

Ha felhozom, hogy fogjuk megint látni a munkagépeket, ott fogunk elmenni mellettük az oviba menet, akkor az mindig felvillanyozza egy kicsit és gesztikulálva, hangosan magyaráz, hogy melyik daru, melyik markoló éppen mit csinál, így arra a pár percre legalább el tud feledkezni arról, hogy amúgy rohadtul nem akar otthonról elmenni.

Péntekre eredetileg az volt a terv, hogy Baka megy majd a lányokért, mert ez már azt hiszem az ötödik hét volt, hogy nem aludtak ott náluk, de végül az ő és Deda munkahelye is keresztbe tett, berendelték őket szombatra dolgozni, így a nagyszülős ottalvós buli ismét meghiúsult.

Nagyon sajnáltam, hogy most is így jött ki a lépés – nem azért, mert nem szeretünk a saját gyerekeinkkel együtt lenni, hanem mert ez azt jelentette, hogy a férjem ezen a héten sem fog tudni egy igazán jót aludni.

Tudjátok, hogy egy fiatalkori sportsérülés és az azt követő elbaltázott műtét miatt iszonyatosan fáj a csípője és a háta alsó fele gyakorlatilag folyamatosan és minél kevesebbet alszik, annál rosszabb a helyzet, mert annál kevésbé tudnak az egyébként is megviselt idegek regenerálódni.

Az csak tetézi a helyzetet, hogy rettentően felületesen alszik, a legkisebb neszre is felébred és utána – a fájdalom miatt – már csak nagyon nehezen tud visszaaludni, a neszek pedig a lányokkal egy fedél alatt gyakorlatilag állandó részei az éjszakáinknak.

Amikor csak ketten vagyunk otthon, akkor be tudja venni a kimondottan emiatt felírt altatóját és olyankor éjjel megébredések nélkül alszik 8-9 órát is egyben – és amikor ez bekövetkezik, az azon ritka alkalmak egyike, amikor a következő napon szinte semmije nem fáj.

De ez a gyógyszer sajnos annyira kiüti, hogy a hétköznapokon szóba sem jöhet, hogy szedje (meg ugye rászokni sem akar), még hétvégente is több óráig tart, amíg kimegy a szervezetéből és magához tér utána, így ezt csak akkora szereti időzíteni, amikor a lányok nélkül, ketten vagyunk otthon.

Na, hát ezért lenne nekünk elengedhetetlen, hogy végre valahára rendesen aludjunk, mert a férjemnek szó szerint az egészsége múlik rajta, ha nem tudja rendesen kipihenni magát – látjátok, hogy nem is  vár egyébként túl sokat, csak annyit, hogy legyen lehetősége nyolc órát háborítatlanul pihenni.

…és akkor minden oké, mindenki kipihent és senkinek semmi nem fáj.

Így, hogy a gyerekek ezúttal sem mentek Bakáékhoz, ismét négyesben töltöttük a hétvégét. Sikerült még néhány fűszernövényt beszerezni és elültetni az erkélyen, bejártuk az összes környékbeli játszóteret és órákig kirakóztunk – vasárnapra pedig én főztem mindenkinek az ebédet, hogy anyósomék munkanapja után ezzel is segítsünk nekik egy kicsit.

A férjem elvitte a lányokat a piacra, hogy én otthon békében kotyvaszthassak és ők se legyenek bezárva a lakásba, ha már olyan szép idő van odakinn. Természetesen a játszótéren is megálltak, így nem is jöttek haza, csak akkor, amikor a Kicsinek mennie kellett délután aludni.

Azt talán mondanom sem kell, hogy – bár én ugyan már két héttel korábban leszavaztam levélben – reggel óta tűkön ültem és a konyhában végig a választási műsort néztem, annyira izgalmasnak ígérkeztek a hétvégi események.

Olyan feszült voltam, hogy nem is nagyon tudtam másra figyelni (főleg, hogy anyukám is folyamatosan küldözgette a híreket), de feltételezem, hogy ezzel nem voltam egyedül, gyakorlatilag a fél világ azt sasolta, hogy mi történik az országban – ennek ellenére a kaja szerencsére jól sikerült, nem sóztam el és nem égettem oda semmit! 😁

Miután elmentek a vendégeink, a napból hátralévő néhány órát – két hírolvasás között – azzal töltöttük, hogy ismét leszelektáltuk a lányok játékait és (igazi) rendet tettünk a szobájukban, mert már megint nagyon elharapódzott a helyzet kupi ügyben.

Ahhoz képest, hogy nem is alszanak ott a szobájukban, meglepő felfordulás uralkodik a lakás azon részében állandóan. Vagy lehet, hogy pont ez az oka?

Este hálistennek a férjem volt a soros, ő vitte altatni a lányokat, így nekem már csak annyi dolgom maradt, hogy egy tál pattogatott kukorica társaságában várjam az eredményeket.

Nem semmi, aminek tanúi lehettünk és bárhogy is legyen később, bármilyen is legyen a következő négy év, ez a nap már tuti, hogy benne lesz a gyerekeink, unokáink történelemkönyveiben.

Nekem az elmúlt napokban többször is eszembe jutott, hogy milyen kivételes dolog az, hogy mi ezt az egészet élőben is láthattuk.

Salty