Biztos, hogy sokan vannak, akik istenkáromlásnak tartják, de ahhoz, hogy el tudjam mesélni a történetet, amit mi csak pizsamanadrág-gate néven emlegetünk, be kell vallanom, hogy a lányok és én is nyakig beöltözve, sőt, zokniban(!) alszunk télen.

Én valamikor az első terhességem idején szoktam rá, mert azóta állandóan fázom és jól esik, hogy nem lóg ki semmilyen testrészem és még véletlenül sem tudom szegény, ártatlan lábfejeimet kitenni a lakásunk 22 fokos, fagypont közeli időjárásának.

A gyerekeknél pedig leginkább a kényszer szülte, hogy teljesen bebugyoláljuk őket, mert egészen egyszerűen nem képesek betakarózva aludni, a hálózsákot pedig már csecsemőként sem tűrték meg magukon.

A Nagynál egy ideig jól működtek az egyrészes pizsamák, alá természetesen kapott egy rövid ujjú vagy ujjatlan body-t és puha, csak alváshoz használt harisnyát – ebben a formában nem volt a kis teste átfagyva reggelre, így a Kicsinél már rögtön ezzel a módszerrel próbálkoztunk.

Ő viszont nem csak a hálózsákot, hanem az egyrészes pizsamákat is rühellte, így gyakorlatilag néhány hónapos korától kezdve hagyományos kétrészes pizsamában altatjuk.

Ne kérdezzétek, fogalmam sincs, hogy hogy lehet 22 fokban annyira lehűlni, hogy ennyire be kelljen őket öltöztetni, de esküszöm mindenre, ami szent, hogy mielőtt átálltunk volna erre a rendszerre, rendszeresen összefagyva keltek fel reggelente.

Na, most, hogy már értitek, hogy milyen cuccokban térnek nyugovóra, elmondom, hogy mi a Kicsi legújabb nünükéje – bár értelmes magyarázatot vagy háttérinformációkat ne várjatok, mert mi sem értjük, hogy pontosan miért csinálja.

Este fürdés után feladjuk rá a hacukáit: body, harisnya, pizsamafelső, pizsamaalsó és így indul aludni.

A hét elején viszont megfigyeltük, hogy még mielőtt elaludna, de már villanyoltás után, a sötétben nekiáll lefejteni magáról a pizsamanadrágot, szépen akkurátusan visszafordítja a színére, összehajtja, majd kicsattog vele a hálószobából és elhelyezi a nappaliban lévő komód egyik sarkán.

Aztán egy szó nélkül visszamegy a szobába, bezárja maga után az ajtót és mintha mi sem történt volna, lefekszik aludni.

Próbáltunk reagálni a helyzetre, másnap nem akartuk ráadni a pizsamanadrágot, biztos csak melege van, azért veszi le, de az nem volt elfogadható megoldás, mindenképpen fel akarta venni, hogy utána a fenti eseményeket megismételve térjen nyugovóra.

Azóta minden egyes nap megcsinálja ugyanezt, mindig ugyanabban az időpontban, mindig sötétben és a komódnak mindig pontosan ugyanarra a pontjára teszi le a nacit is. Mi pedig nem értjük.

Fogalmunk sincs, hogy miért csinálja, bár feltételezzük, hogy ezt ő kitalálta magának valami alvás előtti rituálénak, mint ahogy annak idején a Nagy is képes volt negyven percig igazgatni a takaróját, hogy minden egyes oldala tökéletesen egyenes legyen, mielőtt bebújik alá, hogy aztán nettó perc múlva lerúgja magáról.

Arra mindenesetre nagyon kíváncsiak vagyunk, hogy meddig fog a pizsamanadrág-gate tartani és meddig csinálja majd ugyanezt, változatlan formában, mert ahogy melegszik az idő, úgy lesz egyre kevésbé beöltöztetve, szóval idővel már a komplett pizsi is a szekrény mélyére fog kerülni.

De sebaj, egyelőre remekül szórakozunk rajta.

Ez a hét viszont nem csak a pizsamanadrágos Kicsi miatt volt érdekes, hanem azért is, mert ezekben a napokban tartották az ovis farsangot is!

Nem tudom, hogy a korábbi évekből még emlékeztek-e, nálunk nem jellemző, hogy külön farsangi bulit rendeznének az oviban (bár tavaly, a szokásoktól eltérően volt ilyen és akkor csoportosan öltöztek be a gyerekek), hanem olyan szokott lenni, hogy egy kijelölt héten keresztül minden gyerek, minden nap jelmezben mehet oviba és esetleg a saját csoportjukon belül tartanak az óvónénik valamilyen maszkabált.

Őszintén szólva én nem hiányolom, hogy az oviban is legyen valamilyen farsangi rendezvény, mert nekünk a magyar közösség bulija kielégíti ezt az igényt, a gyerekeknek meg úgyis az a lényeg, hogy minél többször, minél különfélébb jelmezekben mutatkozhassanak – erre pedig az ovis rendszer tökéletes lehetőséget biztosít nekik.

Amikor először vettünk részt a Nagy kiscsoportos korában ezen a „beöltözős héten”, akkor teljesen értetlenkedve hallgattam, hogy itt öt napon keresztül, öt különböző jelmezt kellene felvonultatni, mert ki az a gyerek, akinek ennyi farsangi holmija is van otthon, de most kénytelen vagyok megkövetni magam, mert tényleg gyorsan össze tud gyűlni sok-sok jelmez, ha a gyerekek egyébként is szeretnek szerepjátékosat játszani.

Én is vettem a lányoknak soron kívül is több cuccot beöltözéshez, mert a Halloween vagy a farsangi időszak elteltével szinte az ember után dobják a boltokban a maradékot, így idén nálunk sem jelentett különösebb kihívást, hogy mind a ketten más-más jelmezben menjenek oviba reggelente.

A Nagy az összes korábbi jelmezét is megosztotta a húgával, így mindketten elvitték egy körre a két évvel ezelőtti teknős-felszerelést, a tavalyi pillangóruhát és az unikornisszarvas hajráfot is, a hozzá való tüllszoknyával együtt.

Mivel ezek önmagukban nem túl óvoda-kompatibilis ruhák, nyilván minden nap adtam rájuk rendes cuccokat is a jelmez alá, ezért az e heti outfitjeiket leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy úgy néztek ki, mintha zárjegy nélküli cigit készülnének árulni az aluljáróban a Blahán.

Külön élvezet volt velük ovi után emberek közé menni ebben a felállásban, de annyi baj legyen, egyszer ilyen kicsik, hadd élvezzék ki a jelmezbált, amíg tart!

A hét végére megint az volt az eredeti elképzelés, hogy pénteken anyósom veszi fel a lányokat az oviból és mindketten ott is alszanak náluk, viszont mivel a szeme még mindig nem jött teljesen helyre, így azt láttuk a legjobb megoldásnak, ha ismét elnapoljuk az unokák látogatását.

Mindannyian teljesen értetlenül álltunk a szemgyulladással szemben, már többször is volt „szerencsénk hozzá”, de ilyen sokáig (másfél hétig) még soha, egyikünknek sem tartott.

Baka is kétszer ment vissza vele az orvoshoz, mert a felírt szemcsepp és krém semmit nem használt, így már végül arra gyanakodtak, hogy nem is vírusos kötőhártya-gyullaádsról van szó, hanem valamilyen allergiás reakció lehet a dologban, de ettől függetlenül nem akartunk kockáztatni, amíg teljesen helyre nem jön.

Azt hiszem, hogy ez lesz a leghosszabb idő, amíg nem találkoztak az unokákkal, még sosem telt el három teljes hét anélkül, hogy legalább pár percre össze ne futottunk volna.

Már nem csak Nagy rágja folyamatosan a fülünket, hogy mikor mehet megint Bakához és Dedához, de a Kicsi is rákezdett, apósom pedig már lassan elvonási tüneteket prezentál, annyira várja, hogy megint náluk aludjanak a lányok.

Mondta is, hogy amint Baka helyrejön, el is viszik mindkettejüket két egymást követő hétvégén is, mi meg addig csinálhatnánk egy harmadik kislányt, mert ez a kettő olyan jól sikerült, hogy sajnálatos, hogy csak ennyi van belőlük.

Én csak röhögtem tudtam rajta – mert igaz, ami igaz, tényleg ügyesek, okosak, szépek – de a férjem azért megjegyezte, hogy mi már megtettük, ami tőlünk telt, most már az öccsénél kulcsoljanak a további unokákért!

Salty