Pár héttel ezelőtt vettem észre, hogy forgattak egy dokumentumfilmet Polgár Judit életéről ’Queen of chess’ címmel Netflixre és már akkor elhatároztam, hogy meg is fogom nézni rögtön, amint megjelenik.

Én igazi sakk-antitalentum vagyok, őszintén szólva soha nem érdekelt különösebben a játék, viszont mivel az öcsém már alsós kora óta versenyzik, nem vagyok teljesen fogalmatlan a sakkvilágot illetően.

Szerintem nem létezik olyan magyar ember, aki nem ismeri a Polgár-lányok történetét és még soha nem hallott legalább nagy vonalakban arról, hogy gyakorlatilag egy „zseninevelő” kísérlet részeiként nőttek fel, de számomra még így is megdöbbentő volt első kézből hallani azt, hogy ez a gyakorlatban mit jelentett.

Az apjuk, a szegénységből és a 70-es évek Magyarországának kilátástalan helyzetéből való kitörés reményében kezdte tanulmányozni a géniuszokat és meggyőződésévé vált, hogy a zsenik a neveltetésük miatt válnak azzá, nem pedig a képességeik birtokában születnek.

A sakk tűnt a legmegfizethetőbb és legegyszerűbben gyakorolható karriernek, így a lányokat öt éves koruktól kezdve, napi 8-9 órában, a hét összes napján edzette.

Emiatt a normál iskolarendszer szóba sem jöhetett és mindannyian magántanulóként végezték a tanulmányaikat, de az életükben természetesen a sakk volt az első.

Viszont hiába értek el egyre jobb és jobb eredményeket, a kommunista állam nem engedte a családot nagyobb, külföldi versenyekre utazni és végül csak egy szerencsés véletlennek köszönhetően kapták vissza az útleveleiket – onnantól kezdve viszont nem volt megállás.

A Polgár-lányok csapatban megnyerték az 1988-as sakkolimpiát – elhalászva a címet a korábbi örökös bajnok Szovjetunió elől – és ezen a versenyen kezdett igazán kicsúcsosodni, hogy hármójuk közül valószínűleg – az ekkor még csak 12 éves! – Judit lesz a legsikeresebb.

Azt mind tudjuk, hogy ez így is lett, de hiába ült a női játékosok között már kikamaszként a trónon, a sakkvilág valódi elismeréséért még hosszú éveken keresztül kellett küzdenie.

Akkoriban (és sok esetben még ma is) teljesen normális volt, hogy a nők másodrangú emberek és ha a férfiak az élet minden területén ezt éreztették velük, akkor miért pont a sakk lett volna kivétel?

A filmben több interjút is bemutatnak a korabeli férfi sakkozókkal és ők szó szerint úgy fogalmaznak, hogy „a nők nem elég okosak a sakkhoz” vagy „a sakkhoz intelligencia és kiemelkedő személyiség szükséges, a nők pedig ezek közül egyikkel sem rendelkeznek”.

Tikkel az ember szeme, amikor ilyen kijelentéseket hall és több alkalommal is eszembe jutott, hogy Judit hidegvére talán az egyik legbecsülendőbb képessége, mert én valószínűleg ráborítottam volna ezekre az egomán seggfejekre az asztalt. Sakktáblástól együtt.

A filmben megszólaló szakértők és kommentátorok próbálják menteni a menthetőt, elhangzik például, hogy a legsikeresebb sakkozók önbizalmának muszáj a maximumon lenni, hogy teljesíteni tudjanak, de az önbizalom és mások lenézése nem egymás szinonimái.

Elképesztő például, hogy a dokumentumfilmben többször is megszólaló Garry Kasparov még most, 30+ évvel az ominózus – és videóra vett! – eset után sem hajlandó elismerni, hogy csalással nyerte meg az első partiját Judit ellen és amellett is a végsőkig kitartott, hogy a nők továbbra sem alkalmasak arra, hogy sikeres sakkozók legyenek, a Polgár-lányok csak szerencsés kivételek.

Judit is beszél arról és másoktól is elhangzik, hogy a toplista elejét elfoglaló férfi játékosokat már-már „istenség-státuszba” emeli a rendszer és hogy ez milyen komoly mentális nyomot hagy a velük szemben leülő sakkozók tudatán, mennyire nehéz úgy versenyezni ellenük, hogy mindenki arra számít, hogy te fogsz veszíteni.

Juditnak is évek kellettek ahhoz, amíg fejben megerősödött annyira, hogy elhiggye, legyőzheti Kasparovot és amikor ezt 2004-ben végül megtette, azzal nem csak sakktörténelmet írt, hanem kislányok ezreinek adott hitet, hogy igenis ők is lehetnek annyira jó sakkozók, mint a fiúk.

Attól függetlenül, hogy nőként és egykori sportolóként rettenetesen felnézek rá és becsülöm az eredményeit, anyaként legszívesebben visszamennék az időben és megölelném azt a pici kislányt, akinek már 10-12 évesen is a világranglistán elért helyezései nyomták a vállát.

A filmet nézve, Polgár László minden megszólalásánál egy kicsit jobban görcsbe rándult a gyomrom, de a csúcspont valószínűleg az volt, amikor kijelentette, hogy mennyire zavarta, amikor a lányai férjhez mentek, mert onnantól kezdve a párjukra (is) hallgattak, ő pedig már nem tudott a saját elvárásai szerint együttműködni velük és a menedzseri munkája végetért.

Igen? Az apjuk esetleg nem próbált még lenni?

Az egészen egyértelmű – és egyik résztvevő sem tagadja – hogy itt már rég nem arról volt szó, hogy a lányok kitörhessenek a szegénysorból, hanem arról, hogy minden egyes sikerük az apjuk „zseninevelő” módszerét igazolta, de ő még így sem volt maradéktalanul elégedett.

Meg is jegyzi, hogy Judit végül soha nem jutott el a kombinált világranglista első helyére és ennek egyértelműen az volt az oka, hogy nem dolgozott eleget, mert naponta 3-4 órával többet kellett volna edzenie.

Nálam ez volt az a pont, amikor már odaszóltam a tévének, hogy „naelmészteapicsába!”

A beszélgetés végén magát Juditot is megkérdezik, hogy milyen volt az emberkísérlet részeseként felnőni és kicsit nekem is bepárásodott a szemem, amikor az övéit szinte azonnal elfutotta a könny.

Nem is szólalt meg rögtön, csak másodpercekkel később és – szerintem – eléggé kitérő választ adott, de a testbeszéde sokat elárult.

Így, ismeretlenül is, nagyon büszke vagyok rá és le a kalappal az eredményei előtt, de azt csak ő tudhatja, hogy legbelül úgy érzi-e, hogy megérte.

Azt mindenesetre nagyon megérdemelte, hogy a történetét és a sakk királynője címig vezető életútját filmre vigyék – ha tehetitek, nézzétek meg ti is!

Salty