Ez a múlt hét egészen biztosan nem tartozik majd a kedvenceim közé, mert bár semmi kiemelkedően borzasztó nem történt, azért mégsem csak a kellemes hétköznapokat élveztük hátradőlve.

Hétfőn reggel az oviban viszont jó hírrel fogadtak, aznap hajnalban megszületett az egyik csoportunkba járó testvérpár kisöccse és kishúga.

Az ikerpár igazából a negyedik és ötödik gyerekek a családban, mert van egy, még csak bölcsődébe járó kislány is “középen”.

Az óvónők az ikrek születéséről azért értesítettek minden szülőt, mert azt találták ki, hogy a csoport többi tagja segítsen a családnak valamilyen módon és megkértek minket, hogy gondolkozzunk mit tudnánk értük tenni.

Kicsit furcsának találtam az ötletet, mert nekem csupa olyan dolog jutott eszembe, aminek hasonló helyzetben (öt, hat év alatti gyerekkkel) én is örülnék – pl. hogy valaki segít elvinni a nagyobbakat az oviba vagy felveszi őket délután stb. –, de ezek megvalósíthatatlannak tűntek, mert ki tud három ilyen kicsi gyereket (akiknek ugye gyerekülésre is szükségük van) csak úgy utaztatni?

Valószínűleg félreértettem a kezdeményezést, mert a nap folyamán az óvónénik csináltak egy csoportot a többi szülőnek és ott már arról beszéltek, hogy pl. vihetünk be kinőtt ruhákat, amiket majd ők odaadnak nekik.

Itt, bevallom töredelmesen, én már teljesen elvesztettem a fonalat, mert a család soha semmi ehhez hasonló segítséget nem kért, nem is tűnnek rászorulónak (a gyerekek rengeteg különórára járnak, többszáz eurós szülinapi zsűrjaik vannak stb.), szóval én ezt a vonalat már kissé sértőnek éreztem és ezt szóvá is tettem.

Végül az lett a megoldás, hogy vigyünk be egy akkora összeget, amit rászánunk és abból vesznek majd nekik egy ajándékkártyát valamelyik drogériában.

Az ötletek közül szerintem ez volt az egyetlen vállalható elképzelés, de ha őszinte akarok lenni, akkor én ezt is elég érdekesnek találtam.

Az elmúlt hónapokban két másik családban is született kistestvér és igaz, hogy ők nem ikrek, valamint “csak” második és harmadik gyerekek voltak, de akkor nem illett volna nekik is gratulálni valamivel?

Mert – főleg úgy, hogy külön kihangsúlyozásra is került minden alkalommal, hogy az ikrek negyedik és ötödik gyerekek – így kicsit olyan érzése van az embernek, hogy ha kisebb a létszám, akkor az nem is számít.

De bevallom, az is eszembe jutott, hogy most ekkora összefogás van, hogy miben tudnánk mi többiek segíteni, amikor meg az én férjem majdnem feldobta a pacskert vérmégezésben és egyedül maradtam mindenre, akkor mi még az ovis ügyeletre sem voltunk jogosultak.

Na mindegy, ezeket csak zárójelben jegyzem meg, mert nyilván én is hozzájárultam az ajándékhoz és egészen biztos, hogy nem lesz nekik könnyű ennyi kisgyerekkel, de azt mindenképp visszásnak érzem, ha nem tartjuk őket gondolkodó, felelősségteljes szülőknek, akik ezt tervezetten vállalták.

Hétfő délután aztán sikerült rendesen berúgni a hetet azzal, hogy autóbalesetet szenvedtem. A “szenvedés” szó talán túlzás, mert igazából csak összekoccantunk egy másik autóval, úgy, hogy egy harmadik fél (aki persze elhajtott) volt a vétkes, amikor irányjelző nélkül kanyarodott, de az eset így is jó kis bürokratikus ámokfutást okozott.

Bár a két autón a sérülések alig látszottak, de a másik fickó ragaszkodott a biztosítóink bevonásához, így kedden reggel – miután a lányokat leadtam az oviban – az irodájukban folytattam a napot és ha már így alakult a helyzet, legalább annyiban megkönyörült rajtam az univerzum, hogy hamar végeztünk.

Úgy tűnik, hogy nekem háromévente van szerencsém egy-egy ilyen esethez, de bízom benne, hogy ez tényleg így van, mert akkor most egy darabig autóbaleset-ügyileg megint nyugi lesz.

A hét többi része már igazán nyugodtan telt, a szokásos mederben folytak a hétköznapi tennivalóink, azt az egy tényt leszámítva, hogy bejelentettem magam kolonoszkópiára.

Ez igazából már december óta érik, mert akkor voltam a cégem által finanszírozott alkalmassági vizsgálaton, ahol a hasi ultrahang során találtak egy két milliméteres polipot a beleimben.

Ez önmagában nem nagy durranás, nem is mondták, hogy bármiféle teendőm lenne vele, de mivel a biológiai apám 2,5 éve bélrákban halt meg, én eléggé megijedtem tőle és már ott helyben elhatároztam, hogy amint tudom, kiszedetem.

Első körben attól a magánklinikától kértem időpontot, ahová a férjem is ment a műtétje után, de olyan árat mondtak emailben, hogy seggig szaladt a szemöldököm és még vissza is kérdeztem, hogy nem elírás-e véletlenül.

A férjem, másfél éve 120 eurót fizetett az altatásban elvégzett kolonoszkópiáért, úgy, hogy mivel elsőre nem tudtak rendesen végigmenni, másnap meg kellett ismételni a procedúrát és még egy polipot is eltávolítottak menet közben – erre nekem, ugyanez az eljárás most 520 eurós(!!!) árcímkével jár.

Nem akartam elhinni, hogy ez normális, így végigtelefonáltam az összes magánklinikát, ahol csinálnak altatásos tükrözést, de úgy tűnik, hogy kollektíven emeltek árat, mert mindenhonnan a fenti összeghez közeli számokat mondtak.

Na mindegy, ha ennyibe kerül, akkor ez van, nem fogom emiatt az egészségem kockáztatni, így az összes drágaság közül kiválasztottam azt, aki a leghamarabb és a nap nekem leginkább megfelelő részében tudott időpontot adni, így végül szerdán, az esti órákban leszek majd túl rajta.

Hátradőlni úgyis csak akkor fogok, amikor már kifelé jövök a klinikáról, de azt mindenesetre egy fontos lépésnek éreztem, hogy az időpontot legalább sikerült lefixálnom.

Valószínűleg megtehettem volna, hogy egyelőre letojom a polipot, mert az életmódom nem hasonlítható apáméhoz (ő egy hét alatt több alkoholt fogyasztott, mint én az egész életem során), de tudja a fene, hogy ez mennyit nyom a latba a genetikán túl, így inkább nem akarok kockáztatni.

Péntek estére kimenőt kaptam, mert a munkahelyemen 5 kollégámnak is ebben a hónapban volt a születésnapja és azt találták ki, hogy közösen meghívnak minket kajálni, így az estét az egyik közeli grill étteremben töltöttem, a lányokkal pedig az apjuk maradt otthon.

Ugyan néhány hete nagyon odafigyelek arra, hogy mit eszek és visszaálltam arra a korábbi szokásomra is, hogy nem vacsorázok, de most megengedtem magamnak egy kis bűnözést. Annak a hét kiló plusznak, amit a szoptatás abbahagyása után magamra szedtem, még van bőven ideje eltűnni rólam.

Szombaton többnyire rettenetesen lusták voltunk, odakinn szakadt az eső, mi pedig egész nap pizsamában legóztunk itthon (most azt találtuk ki, hogy újra összerakjuk a lányok dupló készleteit), vasárnap viszont a játszóházban nyitottuk meg a napot, később pedig én főztem az egész bagázsnak.

Így Baka és Deda nálunk vendégeskedett délután (legalább rá tudtam kérdezni, hogy szerdán valamelyikőjük fel tudná-e venni a gyerekeket az oviból, hogy a férjem el tudjon kísérni a klinikára) és ők is besegítettek a legószettek építésébe, bár mi ketten a Naggyal már más vizekre eveztünk és inkább kézműveskedéssel múlattuk az időt a nap hátralévő részében.

Nekem persze az időpont leegyeztetése óta a hülye kolonoszkópia jár a fejemben.

Komolyan mondom nektek, két gyereket szültem természetes úton, többnapos vajúdás (az egyikkel ráadásul homloktartásban) után, de ettől jobban tartok, mint bármi mástól. Nem tudom miért. Biztos az ismeretlen az ijesztő.

Alig várom, hogy túl legyek rajta. Gondoljatok majd rám szerda este!

Salty