Nagyon betunyultam a héten, szinte éreztem, hogy a felére csökken a szokásos fordulatszámom.

Végtelenül lusta voltam minden egyes nap és baromi jól esett.

Jó, valószínűleg sokat nyomott a latba, hogy a Nagy átragasztotta rám a takonykórját, nagyjából kétpercenként volt zsepire szükségem, de legalább egyikünknél sem eszkalálódott ennél tovább a dolog, az volt a csúcspont, hogy meg kellett dolgoznunk az orron keresztüli levegővételért.

A munkahelyemen sem volt létszükséglet, hogy bemenjek az irodába meg fülig taknyosan lehet, hogy nem is lett volna a legjobb ötlet, így minden nap home office-ban melóztam – ami persze nem tett sokat hozzá az aktivitási mutatómhoz.

Tuti, hogy a férjem is érezte, hogy takarékos üzemmódban nyomom a felnőtt életet, mert hétfő délután már a cipőmet húztam, hogy induljak a lányokért az oviba, amikor megcsörrent a telefonom és szólt, hogy elmegy ő értük, utána pedig megállnak a játszótéren is, pihengessek csak nyugodtan.

Hű, hirtelen nem nagyon tudtam, mihez kezdjek, ezért a default elfoglaltságomhoz nyúltam és befeküdtem egy kád forró vízbe – a meleg legalább az arcüregeimnek is jót tesz alapon, mert a tea-szintet azért még nem üti meg ez a kis megfázás.

Kedden – bár tényleg nem számítottam rá – a férjem eljátszotta szinte pontosan ugyanezt, csak délután három körül szólt, hogy majd ő elmegy az oviba és hazahozza a lányokat.

Mindig nagyon örülök neki, ha van valaki, aki besegít a logisztikába (mert tudjátok, hogy amúgy nem jellemző, többnyire egyedül szoktam intézni), de a héten külön szuper volt, hogy nem kellett kétszer is átvonszolni magam a városon.

Hétfőn napközben ugyanis járdaépítés és teljes aszfaltozás miatt lezárták a mi kerületünket és a belvárosba vezető hidat összekötő utat, amivel ugyan nem szigetelődtünk el a város többi részétől, de most – ki tudja meddig – csak egy hosszabb kerülőúton tudunk eljutni az ovihoz.

Kedden délután – a férjem telefonhívása után – úgy okoskodtam, hogy neki is biztosan tovább tart majd hazaérni, olyan ötig valószínűleg szabad leszek, akármit is tervezek csinálni, addigra érdemes befejeznem, de végül képzeljétek, csak hét előtt pár perccel léptek be az ajtón.

Nem volt tervben semmiféle koraesti elfoglaltság, hanem a hazaúton teljesen véletlenül (az egyik szomszédunk felhívta érdeklődni, hogy nálunk is ez-e a helyzet) megtudta, hogy az egész utcánkban nincs víz, mert az útépítő munkások véletlenül kitörtek egy tűzcsapot.

Én amúgy észre sem vettem volna, ha ő nem mondja nekem, hogy nincs víz, emiatt sztornó a hazaút, visszamegy inkább Bakáékhoz, hogy ott mindhárman lezuhanyozzanak és majd csak utána jönnek haza.

Így alakult, hogy egészen estig egyedül maradtam és ez a rengeteg szabadidő még arra is elég volt, hogy majdnem teljesen kiolvassam a frissen megkezdett könyvemet.

Szerdától már nem tudott a zember beszállni a logisztikába, de az a két délutáni fuvar is nagy segítség volt, mert a hét közepére már érezhetően jobban lettem – bár a 100%-os egészséget még nem értem el, de a megfázás már csak minimális bosszúságot okozott.

Egészen hihetetlen és szinte csodával ér fel, hogy se a Kicsi, sem pedig a férjem nem betegedett le. Még csak az orruk sem folyt és ennek nem tudok nem kicsattanóan örülni!

Az egy dolog, hogy egy taknyos gyerekkel könnyebb, mint kettővel, de az igazán sajnálatos az lett volna, ha valami makacs betegség miatt a férjemnek ki kell hagynia az első igazi tréningjét a tavalyi életmentő műtétje után.

Biztosan emlékeztek még, hogy a több napja perforálódott vakbél, a 27 centis, függőleges vágás és a beleire is átterjedő gyulladás miatt mennyire lassú volt az operáció utáni regenerálódása és hogy mennyire nagyon szigorúan tiltva volt minden komolyabb fizikai aktivitás a számára.

Fél évig egyáltalán semmit nem edzhetett, a következő fél évben csak gyógytornász által jóváhagyott, (főleg nyújtó)gyakorlatokat volt szabad csinálnia, csak ezt követően kezdhetett fokozatosan visszatérni az edzésekhez, de a dokik azt mondják, hogy a teljes felépüléshez nagyjából két évnek kell eltelnie.

A legjobban a felsőtestének az állapota zavarta/zavarja, onnan rengeteg izmot vesztett és mivel azon viszonylag kockázatmentesen dolgozhatott, az utóbbi pár hónapban ez volt a fókusz és az erőfeszítéseit megkoronázandó, még a tradícionálisan karácsony második napján, a Száván megrendezésre kerülő, hosszútávú kajakversenyre is jelentkezett.

Nem újdonság neki a kajakozás, de azért biztos, ami biztos, párban indulnak az egyik (egyébként nyugdíjközeli!) kollégájával, aki 40 éve kajakozik és fiatalon egyénileg és párosban is olimpikon volt.

Így esett, hogy a szombat reggelt a kajak-kenu szakosztály által edzésre használt, óriási tó partján töltöttük, hogy a lányokkal hármasban a partról szurkolhassunk apának, hogy minél ügyesebb legyen és lehetőleg ne boruljon bele a vízbe.

Nagyon büszke vagyok rá, hogy már eljutott idáig a saját felépülésében, mert az kívülről is egyértelmű, hogy itt nem csak a fizikai, hanem a mentális regenerációjáról is szó van.

Szerintem mindenki számára érthető, hogy egy ilyen eset mennyire megrázza az embert, milyen borzasztó szembesülni a saját halandóságával, pláne úgy, hogy a másik három férfi közül, akik hasonló problémával kerültek az intenzívre és vele egy kórteremben voltak, egyikőjük sem élte meg, hogy hazaengedjék őket a kórházból.

Talán ez az, amitől igazán tudatosult, hogy milyen kicsin múlott az élete és a sport az utolsó, amivel ebben a helyzetben kockáztatni akarta a testi épségét.

Szóval az, hogy most már – óvatosan ugyan – de szinte teljes erőbedobással edz, nekem leginkább nem a fizikumáról, hanem a lelki felépüléséről ad bizonyosságot.

Olyan jó volt látni, hogy mennyire élvezi ezt az egészet! Még úgy is, hogy a másnapi izomláz borítékolható és elkerülhetetlen volt.

Vasárnap, a fájós vállak ellenére a piacon kezdtük a napot, mert a férjem már ezer éve megígérte anyósomnak, hogy hamarosan megvendégeli a családot a híres-neves lasange-jával, amit a rokonságból mindenki jobban szeret, mint bármilyen más, máshol kapható, más által készített lasagne-t.

Vettünk darált húst, zöldségeket, sajtot és friss, házi tésztát is, aztán amíg apa otthon főzőcskézett és rétegezett, addig mi a lányokkal hármasban elmentünk a játszótérre.

A nyálkás-ködös időnek “hála”, rajtunk kívül senki nem volt odakinn, így azzal és azt játszottak, amit csak akartak.

A hideg ellenére szuperül érezték magukat és olyan aranyosak voltak a kipirult kis arcocskáikkal, hogy nagyon igyekeztem, hogy ezt a közös időtöltést is jó mélyen az agyamba véssem.

A lasange persze tökéletesen sikerült (bár apósom azért megsúgta, hogy szerinte nem volt olyan finom, mint a múlt heti menü 😁) és a lányok is örültek a nagyszülőkkel együtt töltött délutánnak.

Miután hazamentek a vendégeink, a Nagy óriási sóhajtozás közepette meg is jegyezte, hogy ő már alig várja, hogy megint péntek legyen, de leginkább azt akarja, hogy minél hamarabb eljöjjön a nyári szünet és egyáltalán ne kelljen többet oviba menni.

Este, miután a lányok elaludtak, mondtam is a férjemnek, hogy le sem tagadhatná, hogy egyenes ági leszármazottja ez a gyerek, mert az ő hozzáállása pont ugyanilyen volt minden kötelező elfoglaltsághoz és az iskolához is, annak ellenére, hogy egyébként kimondottan jó tanuló volt végig.

Nagyobb összegben mernék fogadni, hogy a Nagyot is úgy kell majd végigrugdosnunk az iskolán, ha már öt évesen folyton azt számolgatja, hogy mikor lesz a következő szünet.

De jó is lesz! Alig várom! 😅

Salty