Ezt a naplórészt biztosan sokan fogjátok végtelenül unalmasnak és semmitmondónak találni, mert most az egyszer tényleg olyan békés, nyugodt hetet tudhatunk magunk mögött, hogy egyelőre nem is nagyon tudom, hogy miről írjak.

A lányoknak az oviban ismét élménydús napjaik voltak. Házhozjött a színház, két különböző előadást is tartottak nekik a héten – hétfőn kimondottan a nagyobbaknak (3 éves kor felett) szóló, kissé komolyabb műsor volt terítéken, míg kedden a legkisebbek (2-3 évesek) nézhették meg A farkas és a hét kecskegida zenés, mondókás verzióját a plédekkel és kispárnákkal megágyazott „nézőtéren” a tornateremben.

Így október végére már mindannyian belerázódtunk a hétköznapi mókuskerékbe és igazán olajozottan működik az ovis logisztikánk is.

Sikerül majdnem minden nap az előre meghatározott időtartományban elindulni itthonról, mindenki tudja mikor-mi a feladata, hová megyünk, mit csinálunk és a gyerekek is mind a ketten maximálisan eleget tesznek a kötelességeiknek (már ha lehet ezt a szót használni egy két- és egy ötéves esetében).

Az oviban egyre gyakrabban „tesztelik” a nagyokat azzal, hogy nekik kell a szüleiknek átadni egy-egy üzenetet (csak a szokásos dolgokra kell gondolni: vigyünk gesztenyét jövő héten, gyakoroljuk ezt és ezt a dalt együtt stb.) és még én is egészen meglepődve tapasztaltam, hogy a Nagy mennyire lelkiismeretesen közvetít minden információt – a szeleburdi kis természete ellenére is.

Eddig egyetlenegyszer sem fordult elő, hogy nem tudtam valamiről, aprólékosan átad minden üzenetet és most már gyakorlatilag önjáró: észben tartja, hogy mikor kell hazahozni és kimosni a pizsamájukat, bepakolja a hátizsákját és a tornafelszerelését is és még arra is oda szokott figyelni, hogy ha vitt be magával reggel valamilyen plüss játékot alváshoz, akkor délután ne hagyjuk ott az erre kijelölt kosárban a csoportszoba előterében.

Lehet, hogy nem tűnnek annyira rendkívülinek ezek a dolgok, de én mégis nagy előrelépésnek látom ezt a fajta „felelős önállóságot”, mert korábban kimondottan sok gondunk volt vele, hogy sosem tudta mit hová tett és állandóan tőlünk várta, hogy megoldjuk a különböző nyavalyáit.

Abban, hogy ez így alakult, az apjával együtt mi is rendesen sárosak vagyunk. Valószínűleg az első gyerek szindróma is közrejátszott benne, hogy sokáig a szükségesnél jobban „kiszolgáltuk”, aztán nagyjából fél éve nagyon tudatosan, de fokozatosan elkezdtük leépíteni a mi részvételünket és ennek mostanra abszolút beérni látszik az eredménye.

A felismerést egyértelműen a kistesó biztosította, mert őt – második gyerekként – már nem tudtuk olyan elánnal körbeugrálni és bizony látszott/látszik is, hogy már most is mennyire odafigyel a holmijaira, nyilvántartja, hogy reggel sapkája és sálja is volt, így délután azokat is haza kell vinnünk stb.

Rajta is látjuk, hogy különösebb megerőltetés nélkül képes a korának megfelelően eleget tenni a felé irányuló elvárásoknak, de ezekben a hónapokban az igazi fordulópontot a Naggyal kapcsolatban éljük meg.

Én úgy érzem, hogy most van abban a korban, amikor már egyre inkább „nagylány” szeretne lenni, de ha azt akarja, hogy ennek megfelelően kezeljük, akkor úgy is kell viselkednie.

Semmi egetrengetőre nem kell gondolni, csak olyan feladatai vannak, hogy megterítse az asztalt, étkezés után a koszos tányérját, evőeszközét bele kell tennie a mosogatógépbe, a szennyesét ki kell vinnie minden alkalommal a szennyeskosárba, a kimosott, kivasalt ruháit magának kell elpakolnia a szekrényébe és már a zoknijait sem párosítom össze, egy ideje az is az ő dolga. Az ovis holmijaira is magának van gondja és nem, nem én fogom neki előtúrni a görkoris Barbie rövidnadrágját sem, mert pár napja ő játszott vele, akkor neki kell tudnia, hogy hová tette.

Eleinte sokszor kellett magamat emlékeztetnem, hogy ha ottmaradt a tányér vagy a kimosásra váró nadrág, akkor ne kapjam fel és tegyem a helyére, mert az a gyorsabb megoldás, hanem inkább hívjam vissza a kisasszonyt azzal, hogy csinálja meg ő, de mostanra már nagyon ritkán fordul elő, hogy elfeledkezik a feladatairól.

…és ugye ebből a Kicsi is tanul. Neki is a helyére kell tennie a cipőjét és a kabátját, valamint tőle is elvárjuk, hogy pl. kidobja maga után a szemétbe az összekoszolt szalvétát, de az mindenképpen hasznos, hogy látja, hogy a Nagy már mennyi mindent egyedül csinál.

Nagyon gyorsan nőnek és egyre könnyebb velük.

Pont a napokban beszéltünk róla a férjemmel, hogy az elmúlt hetekben már érezhető mértékben javult az „életszínvonalunk”.

Sikeresen leszoktattuk a lányokat az altatás körüli drámáról, a beszéd folyamatos fejlődésével a Kicsi dackorszaka is csillapodni látszik, a Nagy szófogadó, egyre felelősségteljesebb és önállóbb, valamint már azt is elmondhatjuk magunkról, hogy az utóbbi időben szinte minden éjjel sikerült ~7 órát aludnunk.

Amikor néha megszállnak olyan kósza gondolatok, hogy „de jó lenne még egy gyerek”, akkor már elég csak emlékeztetnem magam arra, hogy most mennyire nagyon szuper minden és egy új babával megint visszakerülnénk a start mezőre.

Meg egyébként úgy összességében nagyon elégedett vagyok most, mondhatni content.

Teljesnek érzem a családom és nem, már nem hiányzik a terhesség vagy a babázás, bár ha lehetne úgy gyereket csinálni, hogy három évesen születik, akkor nem mondom, hogy nem vállalnánk még egyet-kettőt, mert a meglévők is olyan világi kis emberpalánták!

A nyugodt hetünk után a hétvége is nagyon békésen telt és talán nem túlzok vele, ha azt mondom, hogy semmit nem csináltunk.

Szombaton délben még mind pizsamában voltunk és a Naggyal éppen a száz darabos memóriakártyával játszottuk a a harmadik partit, miközben a Kicsi az apjával kirakózott. Délután még kimentünk a játszótérre abba a nagy, városi parkba ahol olyan szép, ezerszínű faleveleket is lehet gyűjteni, hazaérve pedig a lányok kettesben folytatták a játékot, amíg mi a a férjemmel a nappaliban beszélgettünk.

(Újabb napirendi pont az életszínvonal skálán: Beszélgetünk. Kettesben. Közbeszólás és vészhelyzetek nélkül.)

Így hozódott fel az óraátállítás, mire megjegyeztem, hogy „az nem mostanában van valamikor?” – és ez volt az a pillanat, amikor rádöbbentünk, hogy másnap – és az elkövetkezdő néhány napban is – kutyavilág lesz itthon reggelente.

Vasárnap aztán menetrendszerűen és az előrejelzésünknek megfelelően 4:45-kor ébredünk, de így legalább volt időnk az egész lakást padlótól plafonig kipucolni és még a kocsit is elvittük egy porszívó-körre, ha már ennyire lendületben voltunk.

Mire végeztünk mindennel, addigra már a normális emberek is elkezdtek ébredezni és sikerült az egyik legkedvesebb szomszédunkkal is lebeszélni, hogy átjöjjenek hozzánk egy kávéra.

Már hetek óta kergetjük egymást, először mi lettünk betegek, aztán ők, később elutaztak, utána mi nem voltunk itthon, de végül sikerült leegyeztetni, hogy összeüljünk és meghallgassuk a tapasztalataikat arról a körzetes iskoláról, ahová az ő gyerekük jár.

Az elmúlt hetekben több olyan szülővel is beszéltem a régi bölcsikből, akinek van idősebb, már iskolás gyereke is, de eddig semmi használható vagy releváns információt nem kaptam és már nagyon vártam, hogy Ivanával és Josippal „ráérjünk egymásra”, mert az ő véleményükre a férjemmel mindketten adunk.

Végül sajnos nem sok bíztató dolgot hallottunk, nagyjából azt tudták elmondani, amit Magyarországon is tapasztalnak a szülők, hogy elsősorban a tanáron múlik, hogy milyen élmény lesz a suli és a mi körzetes iskolánkban az pozitívum, hogy az alsós tanítók szinte mind nagyon szuperek és elhivatottak, nem sürgetik a kicsiket, nincs stressz és nyomasztás, de a napközi például katasztrofális.

A fiuk csak elsőben és másodikban volt napközis és teljesen véletlenül derült ki, hogy ez sokszor annyit jelent, hogy beterelik őket egy terembe és mesecsatorna megy nekik egészen négyig.

Szülőként sokáig próbálkoztak erre megoldást találni, Ivana még az igazgatónőnél is járt, de nem lett semmi érdemi változás, szóval kivették a kisfiút a napköziből és inkább bevállalták, hogy kulcsos gyerekként hazajárjon egyedül (ha még emlékeztek, akkoriban voltam terhes a Kicsivel és én néztem rá délutánonként, hogy megérkezett-e és minden rendben van-e), mert azt semmiképp nem akarták, hogy órákig odabenn zombuljon a Cartoon Network előtt.

Idén már ötödikes a gyerekük és most már sajnos annyira sok a követelés, hogy abban sem biztosak, hogy az-e a gond, hogy az alsó tagozat sokkal lazább volt és nem készítették fel őket megfelelően a felsős tempóra vagy most rohannak a kelleténél sokkal gyorsabban.

Szóval sajnálatos módon megint ott vagyunk, ahol a part szakad és idővel bele kell törődnöm, hogy bármelyik iskolát is választjuk és bármikor is kezdi el az első osztályt a Nagy, tuti, nem lesz minden tökéletes.

Egyszerűen nem áll azon a szinten az oktatás, hogy minden sima és gördülékeny legyen, nincs elég tanár, a meglévők sem mind erre a pályára valók és a legtöbb, amit tehetünk, az az, hogy próbáljuk a legjobb, vagy legalábbis a legkevésbé rossz opciókat kiválasztani.

Még bele sem kezdtünk, de már most utálom az egészet.

Mi lesz még itt, te jó ég!

Salty