Megérkezett az igazi ősz. Végre.

Megmondom őszintén, én hetek óta vártam, hogy valamilyen formában “kiegyenlítődjön” az időjárás, mert már kezdett idegesíteni a reggel 8-10, majd délután 30 fok kombó.

Tudom, tudom, réteges öltözködés, de ANNYIRA sosem sikerült tökéletesen megterveznem, hogy a reggeli hűvösben és a délutáni kánikulában is megállja a helyét.

A hét elején aztán megérkezett a tényleges lehűlés és ezt már joggal lehet őszi időnek hívni.

Amikor indulunk az oviba, még vékony réteg harmat borítja az autót, néha ködös, nyálkás az idő, előkerültek a vékonyabb sapkák és a gumicsizmák is és végre fel lehet rendesen öltözni.

Nincs dögmeleg, nem izzadnak olyan testrészeim is, amik korábban soha, lehet pulóvert és kabátot hordani, ennek pedig a lehető legcsodálatosabb következménye az, hogy megint van ZSEBEM! (Mert ugye az ilyesmi a nyári aligruhákon sajnos nem alaptartozék.)

Már csak emiatt is nagyon tudok örülni az ősznek!

A lányok is borzasztóan élvezik, hogy most annyi plusz holmit magukra tudnak húzni.

A héten újra rácsodálkoztak a sapkáikra és a sáljaikra, még a Kicsi is szokatlanul békésen tűrte, amíg a Nagy minden egyes ujját eligazgatja a kesztyűben és esténként így játszottak kettesben itthon.

Iszonyatosan aranyosak voltak, ahogy pizsamában, gumiszandálban, harisnyában és bojtos téli sapkában szerepjátékoztak erdei piknikkel egybekötött szülinapot vagy imitáltak korcsolyázást (ez utóbbit a Kicsi kimondottan komikusan igyekezett eljátszani, mivel nem nagyon volt fogalma róla, hogy mit magyaráz neki a nővére).

A múlt héten említett hosszantartó közös játékra visszatérve – egyelőre úgy tűnik, hogy tényleg nagyon sokat fejlődtek a lányok ezen a téren.

Néhány hónapja még fizikailag el kellett szeparálnunk őket, annyira képtelenek voltak közös nevezőre jutni és olyan hamar egymás torkának ugrottak, de most már látszanak az együttműködés jelei és a Kicsi is aktívan részt vesz a játékok kiötlésében, nem csak a Nagy dirigál folyamatosan.

Nyilván sokat jelent az is, hogy a kistesó már egész mondatokban beszél, a nővére pedig a legpöszébben, legfelismerhetetlenebbül kiejtett szót is felismeri a húga beszédében, így már teljesen jól, minimális súrlódásokkal tudnak egymással kommunikálni.

Persze az sem elhanyagolható, hogy nagyon különbözőek, a Nagy annyira utál minden formában egyedül lenni, hogy évekig nem jutottunk el vele odáig, hogy önállóan, hosszabb időre elfoglalja magát, erre talán 1-1,5 éve képes, míg a Kicsi már egyévesen eljátszott 15-20 percekig is egyedül.

Innen könnyebb volt eljutni a jelenlegi állapotig, de persze ő második gyerekként mindig lépéselőnyben volt, mert sosem volt igazán egyedül.

Az őszi időt élvezve, nyugodtan teltek a hétköznapjaink, az egyetlen tennivalónk a csütörtök délután megrendezésre kerülő szülői értekezlet volt.

Mivel idén a “nagyok” vannak a vegyes csoportban többségben, az óvónők úgy szervezték az értekezletet, hogy az általuk levezényelt megbeszélés után a óvoda pszichológusának és a magyar általános iskola tanítónénijeinek is legyen lehetőségük egy kis “eligazítást” tartani a nagycsoportos gyerekek szüleinek.

Emiatt szerettünk volt a férjemmel mindketten elmenni, hogy egyikünknek se kelljen otthon mindent újra elismételni, de Bakáék sajnos nem tudták a lányokat aznap estére bevállalni, így az apjuk hazavitte őket, én pedig ott maradtam a szülőin.

A szokásos információk hangzottak el, az egyetlen újdonság a betegségek igazolásának a változása volt.

Lehet, hogy emlékeztek még, tavaly mekkora hülyeségnek tartottam, amikor eltörölték a szülői igazolásokat és egy-egy nap betegség miatt is orvoshoz kellett szaladgálni mindenkinek, de gondolom egy tanév alatt rájöttek, hogy ez nem igazán működőképes, ezért idén még a korábbinál is jobb rendszert találtak ki.

Feltöltöttek az ovi weboldalára egy hivatalos formanyomtatványt, amit a szülőknek otthon ki kell nyomtatniuk, majd miután kitöltötték a szükséges részeket és aláírták, ezt kell leadniuk igazolásként.

Ez bármilyen lájtosabb betegség esetén, bármennyi napra alkalmazható, csak extrán fertőző nyavalyák és három napnál tovább tartó láz esetében nem fogadják el, de azzal meg úgyis elviszi az orvoshoz a gyereket az ember.  

A másik örvendetes információ a szülők és az óvónők közötti kommunikáció megreformálásával kapcsolatos: a tavalyi kezdeményezésemnek hála, idén már minden egyes háztartáshoz csinálnak egy külön chat-csoportot, ahol csak anya-apa és az óvónénik vannak jelen, így megírhatják egymásnak az olyan ügyes-bajos dolgaikat, amik csak az ő gyerekeiket érintik.

Így végre nem lesz reggelente 40 felnőtt ember telespamelve a közös csoportban olyan információkkal, hogy Petrezsely késik vagy Kálmánkának tegyenek félre a reggeliből.

Örömteli dolgok ezek, kérem szépen!

Az igazán érdekes rész viszont csak ezután következett, amikor már csak a nagycsoportosok szülei maradtak a teremben a iskolakezdéssel kapcsolatos beszélgetésre.

A pszichológus elmondta, hogy pontosan milyen képességeket figyel és mi alapján állapítja meg, hogy iskolaérett-e az adott gyerek, majd azt is hozzátette, hogy nála elsősorban a „soft skill-ek” a mérvadóak, az ovisok szociális képességeire és érzelmi egyensúlyára fektet nagyobb hangsúlyt, mert a többi sokkal könnyebben tanulható.

Január-február során zajlik majd a nagycsoportosok egyéni felmérése, amihez a saját időpontját mindenki megkapja már a téli szünet előtt, a pszichológussal folytatott beszélgetés kiértékelése napokon belül megtörténik, így már a tavasz beköszönte előtt mindannyian tudni fogjuk, hogy a gyerekünk megkapja-e az iskolaérett plecsnit vagy sem.

Nem tudom, hogy mi a helyzet azokkal az ovisokkal, akiknek a koruk alapján menniük kellene (március 31-ig betöltik a hatodik életévüket), de esetleg éretlennek nyilvánítják őket – mert a mi esetünkben abszolút „tét nélküli” a dolog.

Ha éretlennek találtatik a lányom, akkor marad plusz egy évet oviban (ami a jogszabályban foglaltak alapján amúgy is így lenne), ha viszont megkapja az „érett plecsnit”, akkor a májusban esedékes beiratkozásig még mindig van 2-3 hónapunk eldönteni, hogy megy vagy marad.

A fenti információk többségével tisztában voltunk, viszont a magyar iskola tanítónénijei által megosztott dolgok között hallottam bőven újdonságot és megmondom őszintén, hogy mindent nagyon szimpatikusnak találtam.

A kéttannyelvű oktatás csak alsóban, az első négy osztályban zajlik így, felsőben már az általános horvát curriculum szerint tanulnak, így a középiskolai felvételiket semmilyen módon nem befolyásolja, hogy az első kötelező olvasmányuk nyáron a Kincskereső kisködmön volt.

Írni és olvasni mindkét nyelven megtanítják őket és mindenben a leglassabban haladó tanulóhoz igazodnak, így a két nyelv és a nyugisabb tempó miatt még másodikban is sokat foglalkoznak az írás-olvasás tökéletesítésével.

Mivel speciális, kislétszámú évfolyamokról van szó, ezért a kéttannyelvű alsósok együtt tanulnak három tanítónéni közreműködésével és még így sem fordult elő soha olyan helyzet, hogy 15-16 gyereknél több lett volna az összevont osztályban (jelenleg tizenketten vannak).

Házi feladat nagyon ritkán van, mivel a napköziben az ilyesmit többnyire elintézik és aki úgy érzi, hogy szüksége lenne korrepetálásra, azzal külön is foglalkoznak a tanórák után.

A negyedikeseket külön felkészítik a teljesen horvát nyelvű felső tagozatba való integrálódásra és még soha, egyetlen gyereknek sem keletkezett hátránya abból, hogy nem „rendes horvát módon” járta ki az alsót, mindenki gond nélkül vette az akadályokat.

A tanítónénik külön kihangsúlyozták, hogy náluk nincs olyan gyerek, aki nem iskolaérett, akit az oviból elengedtek, azzal ők már tudnak „mit kezdeni”; játékosan, interaktív módon tanítanak és az elsősöktől nem várnak 15 percnyi, egybefüggő ülésnél-koncentrálásnál többet.

Annó, amikor Zágrábba költöztem, az volt az egyik első dolgom, hogy keressek valakit, aki segít horvátul tanulnom és éppen az egyik általános iskolai tanítónénihez kerültem, aki ráadásul pont a suli magyar tantermében tartotta a nyelvórákat, így én már évekkel a lányok születése előtt megismerkedtem a környezettel, mondhatni első kézből való tapasztalatom is van.

Azóta persze már többször is találkoztam mindegyik tanítóval a különböző rendezvényeken és itt-ott váltottunk is néhány szót, de ez a beszélgetés kellett hozzá, hogy a módszereikről és a filozófiájukról is többet megtudjak.

Van még néhány kérdésem hozzájuk és néhány praktikusabb információt is szeretnék megtudni (pl. a tankönyvválasztás szabadságával kapcsolatban), de ami itt elhangzott, az végtelenül szimpatikus volt.

Említettem már korábban, hogy a magyar-horvát suli a mi listánkon gyakorlatilag az utolsó utáni sorban szerepelt – aminek a legfőbb oka a távolság volt – de a csütörtöki beszélgetés után, egészen hihetetlen módon – felkúszott az első helyre.

Nagyon tetszik a kislétszámú, családias környezet, hogy kétszerannyi idő jut minden gyerekre, mint egy normál általános iskolai osztályban és nem elhanyagolható tény, hogy a lányomnak csupa olyan osztálytársa lenne, akiket ismer.

Ezt pedig az ő esetében az egyik legfontosabb feltételnek tartom, mert nála nem az értelmi képességekkel lesz probléma, az elvárt minimumot valószínűleg már tavaly is megugrotta volna, de érzelmileg hihetetlen biztonságérzetet adna neki az, ha az ovis pajtijaival együtt menne iskolába, mert akkor hiába találkozik majd sok-sok újdonsággal, amit fel kell majd dolgoznia, mégiscsak lenne, ami marad a régiben.

Szóval a férjemmel most sok különböző verzió motoszkál a fejünkben, meddig vagyunk hajlandóak elmenni azért, hogy érzelmileg minél inkább megkönnyítsük a gyereknek az iskolakezdést, mert abban mindketten egyetértünk, hogy az első néhány osztály a legkritikusabb, hogy megszeresse a sulit, ha már az elején megutálja az egészet, akkor onnan nem nagyon van visszaút.

Mindenesetre rengeteg víz lefolyik még a Száván, amíg döntést kell hoznunk.

Salty