Tegnap délután arra léptem be itthon az ajtón, hogy a férjem vadul gesztikulálva, az orrszi porszit lobogtatva videótelefonál azzal a haverjával, akinek néhány héttel korábban született meg az első gyereke és arról beszélgetnek, hogy milyen orrszívót érdemes beszerezni, hogy láz esetén hány hónapos korig célszerű a paracetamolos kúpot használni és hogy mikor lehet a szájon át adható szirupra váltani.

Végighallgattam, ahogy elmondta, hogy mi hogy csináltuk, nekünk mi vált be és még azt is hozzátette, hogy az orrszívóból mindenképpen a magyar feliratosat keressék, mert mi egyszer vettünk egy másik fajtát és az egy kalap szar volt.

Egy csomó dolog futott át hirtelen az agyamon.

Az első az volt, hogy mekkora királyság már az, hogy felnőtt férfiak erről beszélgetnek és még egy kicsit büszke is voltam a zemberemre, hogy ennyire képben van mindennel és milyen jó, hogy ilyen sok hasznos információt meg tud osztani a másik sráccal.

Aztán az jutott eszembe, hogy basszus, ők mindketten APÁK és igazából ennek teljesen normálisnak kellene lennie.

De mégsem az, mert az elmúlt évtizedekben annyira mélyen beleívódott a társadalom kollektív tudatába, hogy a gyerek elsősorban az anyja feladata, hogy – ahogy a mellékelt ábra is mutatja – még én is arra gondoltam először, hogy milyen menő ez a társalgás férfiak között, pedig a férjemet ismerve ő valószínűleg pont vérig sértődne, ha azt feltételezném róla, hogy nem tud a fenti témákkal kapcsolatban nyilatkozni.

Még jó, hogy tudja, mi a teendő, ha lebetegednek a gyerekek, hogy milyen gyógyszereket használunk és mivel tisztítjuk az orrukat, mert ő is pont ugyanúgy intézi az ilyesmit mint én.

Akaratlanul is azok a sztorik ugranak be erről, amikor a babakocsit toló vagy a nyilvános mosdóban pelenkát cserélő apukákról többen is megjegyezik, hogy „nahát, milyen szuper apa” vagy a személyes kedvencem „milyen rendes, hogy SEGÍT a feleségének”, amikor az teljesen természetes, ha egy nő végzi ugyanezeket a feladatokat és senki nem dicséri meg érte.

Nem is vár egyikünk sem dicséretet azért, mert szülőként eleget teszünk a kötelességeinknek és nagyon örülök neki, hogy ezt az apák közül is egyre többen gondolják így.

Nem vigyáznak a a saját gyerekükre meg nem segítenek a párjuknak, hanem teszik a dolgukat, mint az emberpalánta másik teljes értékű szülője.

Időközben a férjem letette a telefont, köszöntünk egymásnak, majd hozzátette: „figyu, amikor legközelebb megyünk Magyarországra, ne felejtsünk már el nekik is hozni egy tubus Neogranormont… hogy az milyen pöpec cucc!”



Salty