Azt szokták mondani, hogy egy kapcsolat legnagyobb próbatétele a gyerekvállalás és én személy szerint ezzel tökéletesen egyetértek.
Nem szégyellem bevallani, hogy most sokkal többet veszekszünk, mint a gyerekek születése előtt és nem, ez nem azért van mert két pelenkacsere között megutáltuk egymást.
Egyszerűen most többfelé kell szakadnunk, több dologra kell fókuszálnunk és sokkal gyakrabban vagyunk túlstimulálódva, mint korábban, így pedig nem csoda, hogy hamarabb kiürül a zsák.
Tudjátok, az a zsák, amiben a megértést, az empátiát az előzékenységet és legfőképp a türelmet tartjuk.
Ez a zsák sok rendkívüli, néha már-már érthetetlen tulajdonsággal rendelkezik.
Az enyém a gyerekek előtt – a férjem irányába – állandóan tele volt.
Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy azokban az években egyszer sem veszekedtünk, hiszen a megértés és a türelem a másik felé végtelenül állt rendelkezésre és nem nagyon tudott semmi olyasmi történni, amihez kevés bizonyult volna a zsákunk tartalma.
Most más időket élünk.
Szerencsés vagyok, hogy még mindig sokszor van tele a batyum, de bármekkora mennyiséget is őrizgetek a zsákban, a tartalmát az elmúlt években már háromfelé kell osztanom (és persze az sem árt, ha a környezetemben élő többi ember számára is jut belőle valami).
Nehéz volt megtanulnom okosan beosztani és megfelelően gazdálkodni vele. Igazából még mindig nem megy tökéletesen.
Gyakran előfordul, hogy a zsákom nincs kellően teletöltve, ami benne van, arra pedig elsősorban a lányaimnak van szüksége, rájuk költöm el és olyankor a maradék már nem elég ahhoz, hogy a férjemmel minket is megóvjon a többnyire valamilyen apróságon kipattanó, bugyuta vitáktól.
Furcsa dolog ez a zsák.
Az űrtartalma sosem állandó, van amikor nagy és tágas, hetekre-hónapokra elegendő munícióval, máskor pedig annyira szűkös benne a hely, hogy akármennyire is igyekszünk, pillanatok alatt kiürül.
Néha túlcsordul, máskor pedig nem értjük hogyan fogyott el belőle minden ilyen hamar, amíg észre nem vesszük, hogy a zsák anyaga kilyukadt és már nem halogathatjuk tovább a foltozást.
Egyetlen dolog biztos: magától nem töltődik fel.
Mindannyiunknak meg kell találnia azt a tevékenységet, hobbit, elfoglaltságot, ami megtölti a zsákunkat és ez szülőként lehet, hogy sokkal nehezebb, de megéri, mert ez az egyetlen olyan batyu, amit annál könnyebb cipelnünk, minél jobban megpakoltuk.
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Például face-n a legutóbbi együttalvós posztod alá egy csomó komment érkezett, és jó részük olyan, hogy anyák (tehát nők) befotózták a hálószobájukat, és írták, hogy a 7-9-10 éves gyerekek még ott alszanak a szülőkkel, de őket ez nem zavarja, hihi haha 20 évesen már más ágyában lesz a gyerek.
Lehet, hogy ez sokaknak kellemes megerősítés arra, ami náluk van, nálam ez egy közepesen ijesztő rémálom. A zombis-futni nem tudósnál egy fokkal parább, a tóban úszkálós cápatámadásosnál lazább. Ha én terhesen olvasnám ezt, most válnék anyává, lehet hogy az után kapkodnék, hogy hogy lehet ezt biztosan elkerülni.
És közben arról nem szól a fáma, hogy ezek a nők elváltak-e, vagy nem, a férj hogy viseli, a házasságuk hogy viseli, meg amúgy ha kizoomolunk az egyénekből nevekből és szép hálószobaképekből, 50+%-os a válási arány, és pont te kezded úgy a posztod, hogy a szülővé válás egy házasság legnagyobb próbatétele, ergo a szülőségnek, vagyis annak a milyenségének valahol fel kell bukkannia a válási arányokban és indokokban is.
KedvelésKedvelik 1 személy
Persze, hogy hatással van a gyerekvállalás meg a gyereknevelés milyensége a válási arányra, sőt, szerintem a top 3 indokban lenne benne, ha egy kicsit megkapargatnánk a felszínt.
Mert ez nem hiszem, hogy úgy működik, hogy “az asszony odaszoktatta a gyereket a franciaágyba, elválok!”, hanem úgy, hogy mondjuk javarészt anya éjszakázott évekig, elege lett belőle, odavette maga mellé a gyereket, aminek apa nem örült, ebből lett sok veszekedés, ami végül ahhoz vezetett, hogy gallyra ment a házasságuk.
Vagy csak simán nagyon eltérő mértékben voltak a felek igénybe véve (mert ugye vannak férfiak, akik gyereket akarnak, meg vannak, akik apák akarnak lenni) és egyszerűen az évek alatt eltávolodtak egymástól.
Arra akarok kilyukadni, hogy biztos van, amikor jön Edina, mert anya állandóan a gyerekkel alszik és abból lesz pikpak válás, de én valószínűnek tartom, hogy ez általában egy sokkal hosszabb és lassabban végebemenő folyamat, ami adott esetben tényleg visszavezethető a gyereknevelési elvek különbségeire.
KedvelésKedvelés
Az éjszakázás mikor indul? Szerintem onnantól, hogy a gyerek hazakerül születése után. Az éjszakázás javarészt szoptatással és test-test kontakttal párosul, az anya egyből előtérbe kerül ezzel, és akár az egész szoptatási időszakot végigkíséri, mert a gyerek úgy tanul meg “létezni”, hogy felébred, anya jön, anya megetet, anyával összebújik, és úgy alszik vissza.
Szerintem ebben az időszakban az apa résztvevését, ezekkel a feltételekkel furi elvárni. Ő nem tud szoptatni, cumisüvegből persze tud etetni, tud ringatni, de akkor ott az anyának le kell erről mondania az első perctól kezdve, hogy az apának tér jusson. Persz eekkor jön a cumisüvegzavar, a mellfeszülés, a fejés, a fagyasztás, a melegítés. Ha előre a pár eltervezte, hogy az apa is ott lesz és csinálja, akkor annak tér kell.
1 éves gyerekkel már nehéz teret adni, a gyerek megszokta, hogy anyacici + anyatest, apa max nap közben, vagy ha nincs gond. És minél tovább tart a teljes elválasztás, annál jobban hozzánő a gyerek az anyjához – főleg este/éjjel. Szóval felőlem ostorozzuk simán a “semmirekellő” férfiakat, akik gyereket akartak, apának lenni nem, de ha nem jut nekik tér, “véletlen” “valamiért”, “úgy alakulva”, akkor az úgy olyan fura.
KedvelésKedvelés
Szerintem ebben az időszakban az apa résztvevését, ezekkel a feltételekkel furi elvárni. – Ezzel kezd el kialakulni a szülői igénybevétel egyenlőtlensége, hogy “úgyis szoptatsz, én nem tudok semmit csinálni”.
Pedig ennek nem feltétlenül kellene így lennie. Az elsővel mi úgy csináltuk, hogy, én etettem meg a gyereket, aztán az apja ringatta addig, amíg visszaaludt, de annó a BA-n is többen írták, hogy apa kel a gyerekhez, odaviszi anyának szoptatni, aztán ő altatja vissza.
Meg ugye az éjszakai szoptatás sem örök élet plusz két nap, még ha az első 2-3 hónapban 100%-ban anya is tolja az éjszakákat, idővel már nem mindig az éhség miatt ébred a gyerek (pl. az én Nagyom 5 hónapos kora után már egyáltalán nem evett éjjel, mindegy volt, hogy ki megy be hozzá).
Te most arra próbálod kihegyezni a dolgot, hogy az mindig az anya hibája, hogy “hozzánő” a gyerek, szegény apának pedig nem jut tér és biztosan vannak olyan nők, akik valóban lerázzák apát, hogy “majd én jobban tudom”, de akkor legyünk igazságosak – szerinted olyan férfiak nincsenek, akiknek ez halál kényelmes és nem is próbálkoznak, mert addig se kell semmit csinálniuk?
Pont tegnap láttam egy posztot, azt kérdezte az írója, hogy ki, mikor döbbent rá, hogy ő a default parent.
Hát basszus voltak alatta olyan sztorik, hogy csak pislogtam, de nem kell idáig menni, hány nőtől hallani, hogy még zuhanyozni se tud nyugodtan 10 percig, mert apa oda is beviszi utána a gyereket…
Ebből nekem nem az jön le, hogy anya nem engedi, hanem az, hogy nagyon kényelmes azt mondani, hogy “te vagy az anyja, téged akar” meg azt, hogy “te jobban tudod”, mert addig se nekik van dolguk vele.
Nagyon keveset hallani arról, hogy szegény férfiak panaszkodnának, hogy nem férnek oda a gyerekükhöz és anya nem engedi, hogy ők keljenek fel hozzá éjszaka, fordítva viszont milliószor jön szembe, hogy anya magára van hagyva mindennel is és még azt is megkapja, hogy hisztérikus házisárkány lett, mióta megszülettek a gyerekek.
Nyilván az sem normális, ha anya csöndben mártírkodik és senkinek nem szól, hogy “helló, segítsél már valamit, nem az én gyerekem egyedül”, de az sem fair, hogy ha a jóval nagyobb hányadát ő intézi a gyereknevelésnek, akkor utána meg azon vekengjünk, hogy a kölök hozzá van nőve az anyjához, miért nem csinál valamit, hogy leválassza?
KedvelésKedvelés
Persze, de olyan is van, hogy anya kikapja apa kezéből a gyereket, mert ott ordít már egy fél órája, míg nála 2 perc alatt megnyugszik. Igen, de ha nem hagyja, hogy apa is próbálkozzon a nyugtatással, akkor persze, hogy odaadja neki a gyereket még a zuhany alatt is, mondván “úgyis csak te tudod megnyugtatni”.
KedvelésKedvelik 1 személy
“Hát basszus voltak alatta olyan sztorik, hogy csak pislogtam, de nem kell idáig menni, hány nőtől hallani, hogy még zuhanyozni se tud nyugodtan 10 percig, mert apa oda is beviszi utána a gyereket…”
Ide el kell jutni.
Ha az a default, hogy anya évekig a mindentudó, ő ért a gyerekhez, ő tudja, mit hogy kell (márpedig a BA-n kiderült, hogy ez elég alapvető hozzáállás), akkor utána már nagyon nehéz visszatáncolni, hogy mégis legyünk egyenrangúak, amikor már terhes a dolog és anya is rájött, hogy jobb lenne, ha a gyerek nem csak rá lenne gyógyulva.
KedvelésKedvelik 2 ember
El kell jutni, persze, ezért is írtam, hogy anyának is meg kell szólalnia, ha segítséget akar, de azért szerintem ezt sem lehet 100%-ban a nőkön elporolni.
Ne nézzük már olyan kis mulya szerencsétlennek a férfiakat, hogy ők annyira nagyon akarnának gyerekezni meg éjszakázni, de az asszony nem engedi, ők sajnos nem tudnak érdekérvényesíteni, ezért nagy nehezen elfogadják, hogy nem foglalkozhatnak a gyerekükkel.
Nekik is jó és kényelmes az, hogy nem az ő feladatuk vagy hogy sokkal kevesebb dolguk van a gyerek körül, mint lehetne, mert azért azok az apák, akik akarnak velük foglalkozni, megtalálják a módot rá, nem fogják évekig messziről nézegetni a saját gyereküket.
Valahol egyébként logikus is, hogy anya magára vállalja pl. az éjszakázás nagyobb részét eleinte, mert ő otthon van, apának menni kell dolgoznia, de attól még máshol lenne lehetőség tehermentesíteni, ha erre van akarat.
Szerintem az semmiképpen sem csak a nő sara, ha egy férfi nem tud a saját gyerekével mit kezdeni, amikor anya x ideig nem elérhető. Akármennyire is anya a mindentudó.
KedvelésKedvelés
A Nagyot hozod példának, de mi van a cicifüggő Kicsivel? Nálunk 0-6 hónapos kor között éjjel nem kellett ringatni a gyereket, evés közben elaludt, eleinte párom vitte vissza (császárseb) az ágyába, utána aki épp “ráért”. Nagyon ritkán meg ott aludt velünk.
Az éjjeli műszak azon része, amit párom csinált 0-6 hónapos kor között (nálunk eddig volt anyatejes a gyerek) az a pelenkázás volt és a gyerek hozása-vivése. Ott valóban tudott segíteni, így hát ő csinálta. De az etetés/testkontakt része éjjel az én voltam.
Amikor már el volt választva, akkor tudott nagyobb teret kapni, de ehhez az kellett, hogy a gyerek komfortra ne engem és a mellem keresse, hanem elfogadja az apját is. Aki a gyerek 2 éves koráig komfortszoptat, ott szerintem apa eleve kisebb teret kap, a komfortszoptatás akkora “fölény” az anya-gyerek kapcsolatban, hogy apát sokszor el se fogadja a gyerek. És mintha nálatok is ez lett volna nem?
Nekem az a fura, hogy a tüneteket megnevezzük, de a diagnózist nem állítjuk ki: ó igen, tüsszögök, ömlik a takony az orromból, köhögök, fáj a torkom, és lázam van, de nem vagyok ám megfázva!
Én nem az anyát hibáztatom, de az anya dönt ezekről: az anya dönti el, hogy szoptat-e, meddig szoptat, az anya dönti el az esti rutint. Az apának marad a maradék. Ha anya úgy dönt, hogy a gyerek két-hároméves koráig komfortszoptat, akkor az sajni azzal jár, hogy a gyerek őt fogja keresni… komfortra. hát benne van a nevében hogy micsoda. 🙂
Szerintem ez nem hiba – amennyiben ez megfelel mindenkinek – hanem egy döntés. A hiba nálam azt sejteti, hogy az emberek tudatlanul belecsúsznak ebbe, és mint eltévedt emberek az erdőben pislognak, és nem értik miért lyukadtak ki ott, ahol.
Szerintem ezek döntések sorozatai. Döntés arról, hogy hol alszik a gyerek újszülöttként, csecsemőként. Döntés arról, hogy meddig szoptat az anya. Döntés arról, hogy hogy telnek az estéik, mit szokik meg a gyerek. A döntéseket meg általában anya hozza meg. Megnéznék egy olyan szitut, ahol apa mintegy megaszondja anyának, hogy szívecském, 6 hónapos a gyerek, most azonnal elválasztod, mert nagyobb teret akarok a gyerekem életében. Iszonyat fasza sunyi bántalmazós érzetű könyvet/filmet lehetne belőle csinálni.
Csomószor ezek sima kényelmi döntések: ah, úgy egyszerűbb, ha itt alszik velünk a gyerek. Ahh, úgy egyszerűbb, ha addig szoptatom, amíg ő akarja, ah úgy egyszerűbb, ha én csinálom. És ebből az ah úgy egyszerűbből lesz az, hogy 7-10 évesen a gyerek még ott dekkol a szülői hálóban.
KedvelésKedvelés
Hát persze, hogy többnyire kényelmi döntés, mi más lenne? Azért szoptatod, mert úgy hamarabb visszaalszik, azért veszed oda az ágyba, mert akkor nem kell járkálni stb.
Mi már a Kicsi születése előtt megbeszéltük, hogy az éjszakákat én egyedül fogom csinálni, mert a férjem nagyon éber éjjel is és nehezen alszik vissza, felesleges szivatás lenne neki is felkelnie, “cserébe” viszont a Nagy egyedül az ő gondja volt, ő foglalkozott vele éjszaka, kikísérte pisilni, megnyugtatta, ha megébredt és reggel én már úgy vettem át, hogy felöltöztetve, megfésülve, ovira készen állt.
A Kicsi valóban rászokott a komfortszoptatásra, de mi például ezzel kapcsolatban is beszéltünk arról, hogy a férjem hogy tud segíteni abban, hogy ez minél kevésbé viseljen meg engem és amikor elválasztottam, akkor abban ő is aktívan részt vett.
Az esti rutin sem úgy alakult ki, hogy ezt és ezt csináljuk, mert én úgy látom jónak, hanem beszéltünk arról, hogy ki mit vállal, hogy csináljuk, hogy mindenkinek jó legyen. Én pl. nem is emlékszem, mikor fürösztöttem utoljára gyereket, a hajukat is a férjem mossa/szárítja és ez már akkor is így volt, amikor még szoptattam a Kicsit.
Most éppen mind a kettő nagyon anyás periódusában van (az ovi kezdete óta) és megy a hiszti, ha az apjuk akarja őket elaltatni, szóval a férjem tegnap azt találta ki, hogy a következő néhány napban menjek el itthonról, hogy “ne legyen más választásuk”, mint elfogadni, hogy ő fekteti le őket, amíg újra be nem áll az egyensúly.
Ezt is ő javasolta, mert részt akar benne venni, látja, érzi, hogy nem igazságos, hogy minden nap én töltök el fél-egy órát az altatással.
Nálunk ugye duplán fontos, hogy pl. ő is olvasson esti mesét nekik, mert én csak magyarul szoktam, ha egyedül csinálom, akkor a horvát könyvek soha nem kerülnek elő.
Nyilván szükség van arra is, hogy én ebben partner vagyok, nem akarok mindent én csinálni, de ő is ugyanolyan teljes értékű szülő, akinek joga van beleszólni bármibe, maximum nem értünk egyet és megbeszéljük.
Ha megálltunk volna egy gyereknél, akkor semmi extra nem lett volna az együttalvással sem, a Nagy már másfél évesen a gyerekszobában, a saját ágyában aludt (btw erre a férjemmel ketten szoktattuk rá), akkor kezdődtek a bonyodalmak, amikor ráeszmélt, hogy a kisbaba bezzeg ott lehet velünk a hálóban.
Aminek ugye megintcsak kényelmi okai voltak, mert nem akartuk, hogy a Nagyot fellármázza éjjel a Kicsi és nekünk is könnyebb volt kivenni a franciaágy melletti kiságyból.
“Csomószor ezek sima kényelmi döntések: ah, úgy egyszerűbb, ha itt alszik velünk a gyerek. Ahh, úgy egyszerűbb, ha addig szoptatom, amíg ő akarja, ah úgy egyszerűbb, ha én csinálom. És ebből az ah úgy egyszerűbből lesz az, hogy 7-10 évesen a gyerek még ott dekkol a szülői hálóban.” – azért a szoptatás elhagyása és a 7-10 éves gyerek hálóban dekkolása között eltelik némi idő, amikor már elvileg apának is jut tér, apa is tehet azért, hogy a gyerek a saját ágyában aludjon, nem?
Mert ha ez fel sem merül, akkor megint ugyanoda jutunk vissza, hogy a gyerek default az anyjához tartozik és apa szó nélkül, évekig tűri, hogy mindig az van, amit anya kitalált, ő maximum csak másodrangú szülő (vagy még az sem) lehet.
Ha így van, az is rohadtul szomorú.
KedvelésKedvelik 1 személy
De látod te is azt mondod, hogy te vitted egyedül az éjjeli műszakot, mert a párodnak ezmegez miatt. 🙂 Közben másoktól “elvárod”, vagy “tippeket adsz”, hogy a férfi igenis vegyen részt az éjszakázásban.
Nálad engeded, hogy a real life közbeszóljon, másokkal sokkal szigorúbb vagy.
Most ugye azt vizsgáljuk, hogy hogy nem lehet kirakni a gyereket a szülői hálóból, és az ehhez vezető utat.
“azért a szoptatás elhagyása és a 7-10 éves gyerek hálóban dekkolása között azért eltelik némi idő, amikor már elvileg apának is jut tér, apa is tehet azért, hogy a gyerek a saját ágyában aludjon, nem?”
Mi van, ha apának mindegy?
Ha anyának mindegy – apának nem mindegy akkor mi van? Válás? És mellé köcsögapu.
Anyának mindegy – apának mindegy -> 7-10 éves gyerek ott dekkol a szülői hálóban
Anyának nem mindegy – apának nem mindegy -> a gyerek nem dekkol ott
Anyának nem mindegy – apának mindegy – a gyerek nem dekkol ott
Nem?
Viszont azt nehéz elvitatni, hogy ha a gyerek 0-1-2-3 éves kora között MEGSZOKOTT valamit rutinszerűen, akkor azon nehéz változtatni? És minél több idő telik el, annál nehezebb? Nehezebb, mintha még az “öntudatra ébredése” előtt változtattak volna? Pont mert a gyerek nem önszabályzó az igényeivel kapcsolatban. A gyerek úgy működik, mint a gáz: igyekszik kitölteni a rendelkezésére álló teret. Ez az igény. Az igénye nem önszabályzó, hanem határtalan, ergo a szülőnek kell körberajzolni és úgy tartani, egy mindenkinek élhető szintre. Vannak, akik simán eléldegélnek úgy, hogy tényleg a 7-10 éves gyerek ott dekkol a hálóban, vannak, akik nem, vannak, akik elválnak emiatt stb.
A szülői hálóban dekkolás különböző korban máshoz néz ki. Csecsemőkorban még nem tudatos: sír, éhes, testkontakra vágyik, a szülő kielégíti. 2-3 éves korban viszont ez lehet már rituálé: a gyerek megszokja, hogy ha éjjel felébred, és átmegy a szüleihez, akkor onnantól ott alhat. Ergo minden éjjel fel fog ébredni, és át fog menni. Ekkor kiszoktatni a szülői ágyból már nehezebb, mert ha még vissza is kíséri az ember, akkor “pisilni kell, szomjas vagyok, éhes vagyok, kakilni kell, félek fázok melegem van kicsi az ágy nagy az ágy”. És megintcsak a kialvatlanság miatt a kényelem győz: a gyerek ott alhat a szülői hálóban. Meg a beletörődés, hogy az első randijára csak nem onnan megy. Eltelik így még pár év, és a gyerek 7 éves.
KedvelésKedvelés
Én nem várom el egyetlen férfitól sem, hogy éjszakázzon, csak azzal nem értettem egyet, hogy ha anya szoptat, akkor amúgy is veszett fejsze nyele az egész, mert mégis miben tudna apa segíteni?
Ha akar és erre anyának is igénye van, akkor tud segíteni, pont úgy, ahogy mi is csináltuk az első gyereknél vagy ahogy ti is csináltátok, szóval önmagában az, hogy anya szoptat, nem érv arra, hogy feltegye a kezét, hacsak nem ebben állapodtak meg azért, mert ez mindenkinek elfogadható volt.
Igen, nyilván kevesebb nyűg egy csecsemőt átszoktatni a gyerekszobába, mert max. sírni tud, ha nem tetszik neki, míg egy ovis már magyarázatot és érvelést vár, de szerintem ebből nem következik szükségszerűen az, hogy akkor ez örökké így lesz, amíg a gyerek magától ki nem találja, hogy menni akar.
Nincs is erre minden gyereknek igénye, szerintem pont ezért nem általánosan igaz az, hogy az igény kitölti a rendelkezésre álló teret, mert van, hogy a gyerek igénye pont az, amit a szülő akar és akkor ugye nem nagyon van tennivaló.
Ha anyának mindegy – apának nem mindegy akkor mi van? Válás? És mellé köcsögapu. – Miért lenne így? Nem kellene erről beszélni, hogy figyu ez engem zavar, nem tudok így aludni, kényelmetlen, idegesít, akármi – és ez alapján KÖZÖS döntést hozni? (Pl. nünüke kommentje a múlt heti napló alatt – a férje fél együtt aludni a gyerekekkel, ezért megbeszélték, hogy nincs együttalvás, heti egy napon lehet anyával együtt aludni, akkor apa másik ágyban alszik.)
Ha erre a válás apa megoldása, az már régen rossz és hidd el, hogy annak nem az az oka, hogy a gyerek odafekhet a franciaágyba.
KedvelésKedvelés
“Én nem várom el egyetlen férfitól sem, hogy éjszakázzon, csak azzal nem értettem egyet, hogy ha anya szoptat, akkor amúgy is veszett fejsze nyele az egész, mert mégis miben tudna apa segíteni?”
De most akkor nem mondjuk ki, hogy a szoptatás és ezzel a testkontakt mekkora erőforrás, behozhatatlan fölény az anyának apával szemben? Ez sima biológia.
A csecsemő úgy van huzalozva, hogy túl akar élni. A túléléséhez étel kell, és kötődnie kell az elsődleges gondozójához, aki pedig ekkor, szoptatásos táplálásnál az ANYA. Tök jó, hogy apa tisztába teszi, meg “nyugalmi szituban” foglalkozik vele, fürdeti, összebújik vele, de szoptatott babánál az anyai test és az anyai mell akkora elsőbbséget élvez, hogy a “krízisben” a gyerek ösztönösen az anyját akarja – például hasfájáskor, fogzáskor, betegségkor, komfortra – és ezzel kb. le is fedtük az egész 0-12-16 hós kort. 😀 Ezek jelentik egy csecsemőnek a biztonságot. Ebből a túlélési ösztönből biztonságos megszokás lesz, ahogy fejlődik a gyerek agya. Ekkor léphet előtérbe a család többi tagja: az apa, a nagyszülők, de egy továbbra is (komfort)szoptatott baba akkor is az anyjához fog a legjobban kötődni, ha az egész család fejre is áll, mellé bejön a szeparációs szorongás, ami megintcsak anyaanyaanya.
Amikor a puszta ösztönszerűség, a puszta túlélésért küzdés átvált megszokásba, ott szoktak kezdődni a gondok a “gázszerű” igényekkel.
“I”gen, nyilván kevesebb nyűg egy csecsemőt átszoktatni a gyerekszobába, mert max. sírni tud, ha nem tetszik neki, míg egy ovis már magyarázatot és érvelést vár, de szerintem ebből nem következik szükségszerűen az, hogy akkor ez örökké így lesz, amíg a gyerek magától ki nem találja, hogy menni akar.”
Igen, aki a gyerekét a saját ágyába szoktatja, az mind gyerekkínzó és sírni hagyja a gyerekét, hogy ezt elérje. Fasza következtetés.
Ez inkább úgy működik, hogy a gyerek sose ismert mást, és amije van, azzal elégedett. Én is tudnék szamártejben fürdeni, meg aranyporral megszórt kaviárt enni, de sose ettem, és nem hiányzik. Aki meg megszokta ezeket, az meg beszomorodna, ha többé nem férhetne hozzá, de ha sose fért volna hozzá, akkor ugyanúgy meglenne nélküle. Ez szó szerint az igény és az igénydeficit jelentése: egy olyan dolog, amihez hozzászoktunk, de már nem áll rendelkezésünkre, és ez megvisel minket.
“Ha anyának mindegy – apának nem mindegy akkor mi van? Válás? És mellé köcsögapu. – Miért lenne így? Nem kellene erről beszélni, hogy figyu ez engem zavar, nem tudok így aludni, kényelmetlen, idegesít, akármi – és ez alapján KÖZÖS döntést hozni? (Pl. nünüke kommentje a múlt heti napló alatt – a férje fél együtt aludni a gyerekekkel, ezért megbeszélték, hogy nincs együttalvás, heti egy napon lehet anyával együtt aludni, akkor apa másik ágyban alszik.)”
De pont te vagy rá a példa, hogy hoztatok döntést, a gyerekeket ki akartátok paterolni, és mégse sikerült megcsinálni, hanem elfogadtátok, hogy ott lesznek, kvázi míg akarnak, és még ágyat is beszereztél nekik. Erre mondom, hogy mindenki mással iszonyat szigorú vagy, de ha rólad van szó, akkor nálad megengedett, hogy az élet és a gyakorlat közbeszóljon. Tök jó, hogy a szülők megbeszélnek valamit, csak aztán a gyerekek “erősebbek” sok helyen, pont arról beszélünk, hogy mitől lesz a gyerek az “erősebb”, mint a szülők. Ha az anyának eleve mindegy, akkor meg szinte biztos, hogy hamarabb feladja az átszoktatást, mintha nem lenne neki mindegy.
KedvelésKedvelés
A szoptatás miatt egy ideig nyilván az anya az elsődleges gondozó, de ez még mindig nem jelenti azt, hogy apának a sarokban a helye.
Ha a sarokba vonul és nem próbál kapcsolódni azokkal a dolgokkal sem, amikkel amúgy tudna, akkor persze, hogy nem fog menni később sem, amikor már nulla cici van.
Tökéletes nem lehet és nem is fog senki elvárni, de kivonulni sem lehet belőle, aztán meg várni a csodát, hogy majd a kétéves örülni fog neki, ha te leszel vele otthon, amikor beteg.
Nem azt mondtam, hogy mindenki sírni hagyja a gyerekét, aki saját szobába szoktatja, csak azt, hogy persze, hogy könnyebb egy öntudatlan csecsemőt erre szoktatni, mint egy nagyobbat, aki már jön utánad, kérdez és magyarázatot vár.
Ott érzek némi ellentmondást, hogy a gyerek biológiailag úgy van huzalozva, hogy keresi a testkontaktot, a biztonságot, de ha a kezdetektől a szülőktől külön szobában alszik, akkor erre hirtelen ki sem alakul az igénye.
Rosszul értelmeztél valamit, nálunk pont, hogy a férjemnek volt mindegy, sőt, ha rajta múlik, sokkal hamarabb elkezdtünk volna együtt aludni velük, ÉN akartam őket a saját szobájukba szoktatni és ÉN alkudtam meg, mert kifogott rajtunk a kialvatlanság.
Nekem nem azzal van a bajom, hogy ki hogyan egyezik meg a párjával és milyen közös döntést hoznak vagy hogy fog ez átalakulni attól függetlenül, hogy mennyire szól bele az élet, ez mindig benne van a pakliban, hanem az a narratíva nem szimpatikus, hogy anya mindenkit terrorban tart, szegény apa meg csak sodródik az eseményekkel, aztán még elválni se tud, mert akkor ő lesz köcsögapu.
Mintha valami infantilis szerencsétlenről lenne szó, nem pedig egy felnőtt emberről, aki gyereket nevel és tudja használni a száját, ha valami zavarja.
KedvelésKedvelés
Olvastad a posztod alatt a kommenteket? 1100 komment, valami 600 megosztás, 14 ezer lájk szivecske ölelés. És ~98%-uk nő. Hol vannak a férfiak? Valaki kérdezte is a kommentek között.
Sok komment úgy hangzik, hogy “én ekkormegekkor adtAM fel”. Csomó olyan van, hogy “mi a két gyerekkel hárman alszunk együtt” szintén nő. Gyors matekkal apa nincs ott. És nem baj, ha a házaspár nem alszik együtt, de ott akkor a férfinak ugyanúgy semmi beleszólása.
A nőket jobban érdekli a gyereknevelés témaköre, a gyerekekkel kapcsolatos dolgok, a szülőség aktív formája, mint hobbi, mint küldetés, a szülőségről BESZÉLÉS, értekezés, tanácskérés. A legtöbb családban anya a “rossz rendőr”, apa a “jó rendőr” (főleg lányos családokban), tehát anya szabályrendszere a szigorúbb és a mérvadó.
Én egyetlen családot ismertem, ahol a férfi szabályrendszere, elvárásai szigorúbbak/erősebbek voltak, mint a nőé, én is gyerek voltam még akkor, egész érdekesen másmilyennek tűnt, mint amikor egy anya csinálta ugyanazt. Iszonyat fura volt az apja szájából hallgatni a gyereke felé, hogy “kislányom, ne ugrálj az ágyon, ne futkorássz a lakásban, nézd meg hogy néz ki a ruhád, mintha a kutya szájából húztak volna ki, ne ne ne ne ne ne ne ne ne ne ne ne ne”, miközben az anyát amúgy nem nagyon érdekelte. Mi gyerekként úgy voltunk szocializálva, hogy anya az ügyeletes törzsőrmester. El is váltak amúgy pár év múlva.
“Ott érzek némi ellentmondást, hogy a gyerek biológiailag úgy van huzalozva, hogy keresi a testkontaktot, a biztonságot, de ha a kezdetektől a szülőktől külön szobában alszik, akkor erre hirtelen ki sem alakul az igénye.”
A csecsemő még nem feltétlenül alszik külön szobában a szülőktől. Erre van a szülői ágy melletti bölcső, vagy a kiságy a szülői hálószobában. A külön ekkor még csak “testileg különt”, külön ágyat jelent. Ha felébred, és sír, akkor a kontaktos igényei ugyanúgy ki vannak szolgálva, de azt szokja meg, hogy egyedül alszik. 7-8 hónaposan már lehet, hogy a kontakt se kell ébredésnél, hanem felébred, tüttyög kicsit, de magától visszaalszik. Ekkor van az, hogy mint anya bár megébredsz te is arra, hogy a gyerek felébredt, és összeszorított seggel várod, hogy sírás lesz belőle, és akkor mész kontaktolni simizni, vagy visszaalszik. Ez egy kulcsfontosságú skill egy ekkora gyereknél, hogy felébred, és !!!egyedül!!! krízismegélés és szülői intervenció nélkül vissza tud aludni. És nem azért, mert deprivált és tanult tehetetlenségben szenved, hanem mert nem azt szokta meg, hogy felébred, és egyből ott a másik test mellette, meg az anyai mell, amire komfortszopira rácsatlakozhat, és az segít neki visszaaludni, hanem hogy anélkül is vissza lehet aludni. Ez nem depriváltság. Ez nem tanult tehetetlenség, ez egy bazi fontos skill a gyerekeknél. Ennek a skillnek a kialakulását akadályozhatja meg/késleltetheti az együttalvás, hisz ki se derül mit csinálna egyedül.
“Nekem nem azzal van a bajom, hogy ki hogyan egyezik meg a párjával és milyen közös döntést hoznak vagy hogy fog ez átalakulni attól függetlenül, hogy mennyire szól bele az élet, ez mindig benne van a pakliban, hanem az a narratíva nem szimpatikus, hogy anya mindenkit terrorban tart, szegény apa meg csak sodródik az eseményekkel, aztán még elválni se tud, mert akkor ő lesz köcsögapu.”
De figyu. 50%-os válási aránynál a párok 50%-a nem tud valamit megugrani, és az 50%-nak egy jó része biztos köthető a gyereknevelésből eredeteztethető összeférhetetlenséghez, ergo valaki biztos szól és aztán majd valamikor valamiért válik, ha nagyon nem tetszik neki. Az eleve 50% failt nem lehet figyelmen kívül hagyni szerintem. Valaki meg nem szól, és sodródik az árral, nem azért, mert muja, meg balfasz, hanem mindegy neki, mint a férjednek. A pontos arányokat szinte lehetetlen megmondani szerintem, viszont kutatások szerint az anya a fő kisgyermekgondozó, és a kisgyermekkor főleg az anyáról szól. Ezt biztos lehet feminista szempontból vizsgálni, “DE HOL VANNAK A FÉRFIAK?!” de lehet pusztán biológiaiból: az anya mint életadó, mint ételadó, mint fő komfortadó szerepéből.
És újra: az, hogy a férfi fürdeti a gyereket minden este és ő fésüli és szárítja a haját és pelenkáz, iszonyat jó, de komolyan, egyáltalán nem lebecsülendő és lelegyintendő, de a gyerek akkor is az anyjához fog jobban kötődni 0-1-2 éves kora között, ergo lesz olyan, amiben nem fog tudni segíteni, és pont ezek azok, amik “szívnak”. A komfortszoptatás szív, a kizárólagos kontaktigénynek megfelelni szív, az éjszakázás éveken át szív.
Egy elválasztott gyerek esetében apa hamarabb tud többet segíteni amúgy. Óriási különbség amikor egy gyerek el van választva, vagy amikor nem. Aki tudatosan választja, hogy nem választja el a gyereket, az lásson előre, hogy ez azt is jelenti, hogy a “szívómunkákat” nagyban ő fogja csinálni. Erre mondtam, hogy a tüneteket meg merjük nevezni, a diagnózist viszont nem merjük kiállítani. Naná hogy nem, mert mögötte egy döntés van.
Én a tudatosságot hiányolom az egészből: csinálok valamit, aminek a következménye az lesz, hogy … Mindent az érzelmek és a !pillanatnyi! öröm/bánat mozgat, a tudományos és hosszútávú következményeit kevesen vizsgálják. És az is rendben van, ha egy szülőpár közösen úgy dönt (vagy egyiküket se érdekli), hogy együtt alszanak akár a szalagavatóig. Nekem ez rémálom szitu volt, én a jövőképemben nem láttam se ezt, se azt, hogy egy egy-kétéves gyereket még szoptassak, és én tettem ellene. Cumit is azért nem adtam a gyereknek, mert láttam anyákat és 3 éves gyerekeket a cumiról leszoktatás mizériájában, hogy akkor megvásároljuk, vagy elveszejtjük, vagy hasonló érdekes szülői megoldásokkal csináljuk ezt, és én azt se akartam.
Amikor ott áll az ember a csecsemőjével, szerintem iszonyat fontos, hogy tudja a szülő, hogy az a “harc”, amiről ma dönt, hogy tesz ellene vagy ráhagyja, az 3 évvel később SOKKAL szarabb lesz, ha nem lehetetlen, és nem pedig könnyebb, mert majd szépen megérveled az akkor már okosügyes gyereknek, hogy mit miért hogyan.
KedvelésKedvelés
Közben rájöttem, hogy mi nagyon máshogy látjuk a szülőséget és azért nem értünk egyet egy csomó dologban.
Szerinted akkor “sikeres” (jobb szó híján) egy szülő, ha kellőképpen előrelátó és már az első nappal kezdődően “körberajzolja a gyerek igényeit” úgy, hogy az egybeessen azzal, amit anya és apa tudnak és hajlandóak neki adni.
Én (mi) ennél ösztönösebbek vagyunk és már a gyerekvállalás előtt is úgy gondoltuk, hogy a gyerek (vélt vagy valós) igényei nem fognak mindig megfelelni annak, ami nekünk kényelmes, lesz, amikor nem a saját komfortérzetünk fog számítani, de ez együtt jár a szülőséggel.
Én sosem szerettem szoptatni egyébként, nekem ez nem volt valami magasztos, kézzel foghatóan kötődést szilárdító dolog, de mivel jól ment és tejem is volt, nem választottam volna el a hathónapost csak azért, mert nem tudom elképzelni, hogy ekkora gyereket szoptatok.
Az egyedül elalvás skillt is értem, mind a két gyerekem saját kiságyban kezdte az életet és gyakoroltuk is az egyedül elalvást velük – úgy ahogy kell, hogy amikor már majdnem alszik, de még kellően éber ahhoz, hogy lássa, a saját ágyában alszik el, hogy amikor felébred ismerős legyen a környezet és biztonságban érezze magát annyira, hogy egyedül is vissza tudjon aludni.
Aztán ez hiába működött, közbejöttek más dolgok és nem volt elég energiánk a rendszert fenntartani.
Vagy éppen tudatosan, a döntésünk következményeit átgondolva engedtük meg a Nagynak, hogy visszajöjjön a hálóba amikor a Kicsi megszületett, mert úgy éreztük, hogy többet ártunk azzal, ha őt hármunktól elzárjuk és márpedig neki egyedül, egy másik szobában kell aludnia. Tisztában voltunk vele, hogy valszeg keresztet vethetünk a korábban beletett munkánkra, de úgy voltunk vele, hogy majd átmegyünk azon a “visszaszoktatós” hídon, amikor odaérünk, most ez így oké.
Igen, sokakat mozgatnak pillanatnyi dolgok és kevesen tudnak full pragmatikusak vagy tudományosak maradni a gyereknevelés terén, ahhoz ez túl erős érzelmi töltettel járó feladat, de szerintem nem is mindig van erre szükség. Sőt, azt gondolom, hogy kevés kivételtől eltekintve a többség azért tudja, hogy ha most odaadja neki a cumit/beengedi a hálóba stb., akkor azzal dolga lesz később.
Az apa szerepét szerintem nagyon alulértékeled, az, hogy a szoptatáson kívül mindent csinál a gyerekkel, sokat jelent. Az én két lányomon is látom, hogy mivel a nagyobbikkal több időt töltött a kezdetektől, később többször is volt, hogy bölcsis betegségeknél kimondottan az apjával akart lenni (két éves kor alatt is). Sőt, az egész kakivisszatartós, szorongatós mizériában is apja volt a legfőbb komfort, őrá volt szüksége, amikor ezzel kapcsolatban baja volt (engem a szobából is kiküldött) és a szobatisztulása is 80%-ban a férjem érdeme.
A Kicsivel meg az akkori döntésünknek megfelelően sokkal kevesebbet foglalkozott az első évben és látszik is, hogy sokkal jobban rám van gyógyulva.
Egyébként nagyon furcsának tartom azt, hogy azt írod “Iszonyat fura volt az apja szájából hallgatni a gyereke felé, hogy “kislányom, ne ugrálj az ágyon, ne futkorássz a lakásban, nézd meg hogy néz ki a ruhád, mintha a kutya szájából húztak volna ki” – nem pont így, de nálunk simán mond ilyeneket a férjem, néha még többet is fegyelmezi őket, mint én és azért is szokott szólni, ha koszos az arcuk, kócos a hajuk stb.
Nem is érzem úgy, hogy nálunk lenne “jó zsaru/rossz zsaru”.
A másik kommentedre is reagálva: kicsit úgy érzem – és tényleg nem kötekedni akarok, ne vedd úgy – hogy pont az ősanyaság idején született a gyereked és mivel minden idegszáladdal tiltakoztál ez ellen, ezért csakazértis szembe akartál menni vele és te akartál “dominálni” a kapcsolatotokban. (Lásd pl. a szobatisztulás kapcsán is amit írtál még a BA-n, hogy a másfél éves gyereket elkezdted szoktatni és végül három éves korára lett szobatiszta. Te akartál dominálni, de mégiscsak ki kellett várni, amíg a gyerek érett meg rá.)
Mások nem feltétlenül akarnak dominálni és teljesen jó nekik úgy, hogy a gyerek velük alszik akár az érettségiig, mert úgy vannak vele, hogy nem ők rajzolják körbe a másik igényeit, hanem alkalmazkodnak hozzá, amíg ezt ésszerűnek tartják és mindenkinek elfogadható.
Én nem akarom, hogy a mi jelenlegi alvós helyzetünk évekre állandósuljon, már beszéltünk róla, hogy idővel újra és újra meg fogjuk próbálni őket a saját szobájukba szoktatni az apjukkal közösen, akkor is, ha a férjem amúgy tényleg nem bánná, ha maradnának.
Az együttalvás vagy a hosszabb szoptatás szerintem nem jelenti, hogy a szülők a gyerek szolgái, mert attól függetlenül valszeg ugyanúgy vannak a kötelességei és olyan elvárások az irányába, amiknek a korához képest meg felelnie.
Nálunk legalábbis így van, mert ez sem fekete-fehér, hogy ha ezt lehet, akkor mindent lehet és én vagyok a hülye, hogy hagyom, hogy kihasználjon a gyerekem.
KedvelésKedvelés
Még valami, aztán eldugulok. 🙂 Amikor a fiam született (2003), akkor nagyot ment idehaza az ősanya stílu.
Jellemzői voltak a teljesen gyerekcentrikusspág, az ANYA, mint mindent és bármit megadó, mindig mindenkor testileg és lelkileg rendelkezésre álló és ezt imádó rendíthetetlen bástya, a rendkívül hosszú ideig tartó, “igény szerinti” szoptatás, ahol a gyerek választja el magát, az együttalvás, a kölesgolyó (bocs nem bírom ki hogy ne hozzam be, annyira ikonikus volt), a hordozás. Az üzenet az volt, hogy majd a gyerek tudja, hogy mikor csinál mit, hagyni kell, hogy ő vezesse a szülőket. “Nyugiiii, az esküvője estéjén már nem fogja ezt csinálni” – mint örök nyugtatás, ha esetleg valaki ezt hallva összefosta magát.
Ez az ősanyaság mára mintha beivódott volna a sima anyaságba. Akkor egy külön “extrém műfaj” volt, amit akár részenként be is emelhettél a saját anyasági stílusodba “hordozzunk? oké végülis elfér itt a hátamon/hasamon”. Igény szerinti szoptatás már külön is ment, de az, hogy a gyerek magát válassza el, és akár 3 évig is szoptatva legyen, az akkor még elég új volt. Ma már ezek alapelvárásokká lettek, ami szerintem kicsit azért ijesztő, mert sok embernek az, hogy akár 5-8-10 évig a gyerek diktálja, hogy hogy fognak élni, a gyerek szolgái legyenek addig, amíg a gyerek úgy gondolja, az no go.
Ekkoriban készült az Apafej című film is, ami tökéletesen bemutatja, hogy a gyerek miért képtelen önszabályozásra, és miért van szükség világos szülői határokra. Érdemes ma újranézni.
KedvelésKedvelés
“Szerinted akkor “sikeres” (jobb szó híján) egy szülő, ha kellőképpen előrelátó és már az első nappal kezdődően “körberajzolja a gyerek igényeit” úgy, hogy az egybeessen azzal, amit anya és apa tudnak és hajlandóak neki adni.”
Nem, de pont ez az. Szerintem a gyerek korához és fejlődési képességeihez, tulajdonságaihoz mérten kell alakítgatni az életet. Én végig korosztályokról beszélek: újszülött igénye és fejlettsége alapján a képessége, csecsemő igénye és fejlettsége alapján képessége, kisgyerek igénye és fejlettsége alapján képessége.
Ennek semmi köze ahhoz, hogy a fiam 2003-ban született, ennek a szülői nevelési stílusokhoz van köze. Négy (plusz egy új) szülői nevelési stílus van:
A mindenféle tudosók és pszichológusok szerint az autoritatív az, ami ideális. És van átjárás, egy autoritatív, sőt egy autoriter szülő is átcsúszhat néha ráhagyóba, de az összkép, hogy mit használ az ember a legtöbbet, mit csinál zsigerből, milyen nevelési eszközkészlete van, igenis körülírható.
A tudományhoz itt jön az ideológia és a világban terjedő okossághullámok. A kétezres években terjedt az ősanyaság.
A vicces az, hogy az ősanyaság ugyanúgy a nőt, az anyát helyezte főszerepbe: a mosolygó monolit bástya, ugye – és a férfit, az apát hátrébb, és ezzel ez közelebb áll a keresztény-konzervatív vonalhoz, mint a baloldali liberális feministához, és ez jól láthatóan kavar némi zavart is egyébként emberekben, akik egyszerre akarnak ősanyák és (liberális) feministák lenni.
Ha én akkor nem akartam ősanya lenni, akkor pont a keresztény-konzi vonalat nem akartam, mert liberális feminista voltam, aki az akkori másik vonaton ült, azon a vonaton, ahol azt mondták, hogy a férfit is be kell vonni, és nem az anyára kéne mégnagyobb elvárásokat tenni. Ma már jól érezhetően összekeveredett mindenféle ideológia, ettől még a tudomány ott áll mögötte.
Ekkor jött még a liberális ideológia is, amit ha bárhol kürülnézel az interneten, azonnal (hibásan és direkt hibásan) azonosítanak a laissez faire (ráhagyó) szülői stílussal. Ma a liberális egyenlő a ráhagyó szülővel és a helikopterszülővel, nyilván hibásan.
Ezeket összeadod és kész is a Chocapic. A Chocapic, hogy egy csomó gyerek ma neveletlen, nem tudja a határokat, sose volt nekik határ szabva, meg egy rakás helikopterszülő is van (vajon főként nők?), nem hibába a név, ami 20 éve még nem létezett Magyarországon – külföldön már volt egy ideje, de mi itt a kommunista balkánon nem találkoztunk ezzel.
A gyerek igényeinek körberajzolása nem azt jelenti, hogy az pont egybeesik a szülők képességeivel (vagy nevelési elveivel – ami mára sziktokszó lett úgy érzem), hanem hogy esetleg konfrontálódni kell. Újszülött és csecsemő korban ez a konfrontálódás főleg önmagunkkal zajlik: Bazi kényelmes, hogy itt a gyerek mellettem, és rohadt álmos vagyok, de ha MOST nem teszem vissza a gyereket az ágyába, és itt fog aludni velünk, akkor ha ebből rendszer lesz, és megszokja ezt, később sokkal nehezebb dolgom lesz a saját ágyába átszoktatni. Ez itt az empátia része: később “szarabb lesz” a gyereknek kiszokni az ágyunkból, mint eleve be se szoktatni, ami nekem most még kényelmes. Képesek vagyunk mi arra, hogy akár 3-5-7-10 év múlva is együtt aludjunk a gyerekkel? Igen? Akkor maradhat a gyerek, és nincs is további kérdés. NEM? Akkor most az a jobb, ha szépen visszateszem az ágyába. Sokan azonban össze-vissza táncolnak: “feladtam, és igazából így is tök fasza”, “akartam, de nem megy”. Nekem legkevésbé van azokkal kritikám, akik akár tényleg szalagavatóig együtt alszanak a gyerekükkel a legnagyobb egyetértésben, de nekem ez rémálom kategória.
“Én (mi) ennél ösztönösebbek vagyunk és már a gyerekvállalás előtt is úgy gondoltuk, hogy a gyerek (vélt vagy valós) igényei nem fognak mindig megfelelni annak, ami nekünk kényelmes, lesz, amikor nem a saját komfortérzetünk fog számítani, de ez együtt jár a szülőséggel.”
Ez nyilván így van, de ahogy a gyerek agya és idegrendszere érik, egyre több dologra lesz képes. ha valamire képes, akkor előbb-utóbb elvárható tőle. Hogy képes-e valamire, azt le lehet tesztelni. Pl amit mondtam, hogy a 7-8 hónapos az ágyában fekszik, felébred, te felébredsz arra, hogy felébred (még a tej is elindul, aki ekkor még szoptat), és csak vársz. És ha sír, akkor kelsz és üntyümpüntyüm, ha visszaalszik, akkor meg örülsz, hogy kezd megérni erre. De ezt úgy, hogy melletted alszik le se tesztelheted, mert amint ébred már fordul is rá a mellre és úgy alszik vissza.
“Lásd pl. a szobatisztulás kapcsán is amit írtál még a BA-n, hogy a másfél éves gyereket elkezdted szoktatni és végül három éves korára lett szobatiszta. Te akartál dominálni, de mégiscsak ki kellett várni, amíg a gyerek érett meg rá.”
A próbálkozás és a gyakorlás nem dominálás, és érdekesnek találom, hogy a családodon kívül mindenki más terrorban tart valakit, vagy dominál, vagy harcol és küzd a feminista dolgaiért meg szülőként meg mindenért. Csak nálatok van teljes egyetértés, meg beszélgetés, meg “igen, de”, ami kivon téged a saját magad által mások felé követelményként állított dolgok alól.
A tudomány szerint egy másfél éves gyerek már képes lehet arra, hogy érzékelje, hogy mi az a pisiinger, mi az a kakiinger. De ezt csak úgy tudod meg, hogy a te gyereked képes-e rá, ha leteszteled, ha teret adsz rá, ha bátorítod, ha gyakorolod vele. A dominálás azt jelenti, hogy valakinek az akarata ellenére másvalaki !tartósan! csinál valamit, kényszeríti, ami fáj, de legalábbis kellemetlen neki. Kösz, hogy ezt feltételezed rólam.
Tehát az, hogy a kacsás bili kint volt a szoba sarkában, és a gyereket ráültettük 2-3 óránként, és óriásit örültünk neki, ha belepisilt/belekakilt, ha meg hallani se akart a biliről, akkor hagytuk egy ideig, az dominálás. Fasza. (A gyerekem 2003 szeptember végei, 2005 tavaszán vettük a bilit neki, másfél évesen, mivel a szobatisztulás nyáron a legkönnyebb, meztelen seggel és minél kevesebb ruhadarabbal, ősszel-télen a sok ruharéteg miatt megint háttérbe került, majd 2006 nyarán lett szobatiszta, ovikezdésre. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a gyerekem ekkor már háromlaki volt: anyósoméknál is sokat volt panellakásban, meg anyámnál is kertben. Anyósomnál is volt bilizés, de lakásban nehezebb ezt figyelni, anyámnál meg megcsodálták a kertben a combon lefolyó pisit, meg hogy ez a biliben jobb helyen lett volna stb. Szóval mi hárman foglalkoztunk a gyerekkel e téren. Sokszor nem is a gyerek nem áll készen rá, hanem ezek az új pelusok annyira szárazon tartanak, hogy nincs a bepisilésnek “hoppá, ez micsoda, ez nem jó élmény, itt ülök a vízben” érzése, mint ami még nekünk textileplussal volt. Illetve szülői oldalról: régen textilpelenkát kőkeményen mosni kellett, foglalkozni vele. Ma az eldobhatóst csak leveszed kidobod, feladod az újat, ergo kényelmes, a 3 éves ovikezdéses ultimátum meg igazából bővenjó arra, hogy akár elég ovi előtti nyáron is foglalkozni ezzel, de igazából azzal sincs gond, ha nem szobatiszta ovira, majd a nevelők foglalkoznak ezzel. – a fiamnál még nem így volt. Megintcsak a szülői kényelemhez lyukadunk ki. A gyerekek szobatisztulása ezek miatt jócskán kitolódott, keress rá, vannak róla tanulmányok. Nem a gyerekek “balfaszodtak el”, annyi biztos.)
KedvelésKedvelés
Most a gyerek korához megfelelően hozzárendelhető képességekről írsz, amikor korábban azt írtad, hogy te hoztál döntéseket amiatt gyerekneveléssel kapcsolatos dolgokban, hogy te elképzelhetetlennek tartottál valamit, tehát mégiscsak szerepe van annak, hogy a szülők mire hajlandóak, mit akarnak, mit nem akarnak csinálni. (Pl. a félévesnél idősebb gyerek szoptatása)
Sőt, a gyerek képességeit sem lehet tudományosan és egyértelműen meghatározni, pont azért, mert nem egyformák. Csak egy példa, vannak olyan orálisan fixált babák, akinek vagy cicit adsz a szájába, ha azt nem akarsz, akkor cumit, ha azt sem akarsz, akkor majd szopja az ujját vagy ordít, te meg mondhatod neki, hogy a kora alapján már képesnek kellene lennie arra, hogy megugorja, hogy nincs semmi a szájában.
“Újszülött és csecsemő korban ez a konfrontálódás főleg önmagunkkal zajlik: Bazi kényelmes, hogy itt a gyerek mellettem, és rohadt álmos vagyok, de ha MOST nem teszem vissza a gyereket az ágyába, és itt fog aludni velünk, akkor ha ebből rendszer lesz, és megszokja ezt, később sokkal nehezebb dolgom lesz a saját ágyába átszoktatni. Ez itt az empátia része: később “szarabb lesz” a gyereknek kiszokni az ágyunkból, mint eleve be se szoktatni, ami nekem most még kényelmes.” – azt hittem ezt már megbeszéltük, hogy ez így van, nyilván kényelmi okai vannak, de nem csak annyi a feladat, hogy “konfrontálódok magammal”, amikor mondjuk éjjelente fel kell kelni a gyerekhez 6-8-10 alkalommal, reggel meg vinni kell a másikat oviba, akkor eltelik néhány hét és felhagy az ember az önmagával való konfrontációval, mert különben valami szanatóriumban kötne ki. (Pont ez volt nálunk is a Kicsivel, akkor került a kiságyból a franciaágyba, amikor már hallottam a színeket.)
Te indítottál úgy, hogy a harcos ősanya elnyomja szegény apát, erre mondtam, hogy ennek nem kell szükségszerűen így lennie, mert a felek tudnak kommunikálni egymással, akkor most miért gondolom ÉN azt, hogy mindenki terrorban tart mást?
Nem, a dominálás nem azt jelenti, hogy kényszeríted és fájdalmat okozol neki, hanem azt, hogy te vagy a vezető szerepben, te irányítod a folyamatot, te kontrollálod, hogy mikor-mit csináltok – nem feltételezem rólad, hogy erőszakkal biliztetted a gyereked.
Arra akartam kilyukadni, hogy látod, mutattad, gyakoroltatok, de mégis akkor lett teljesen szobatiszta, amikor megérett rá.
A szobatisztaságot sem lehet egyébként korhoz kötni, hogy akkor másfél évesen lehet kezdeni gyakorolni, készségszinten érdemes figyelni, hogy a gyerek alkalmas-e arra, hogy próbálkozni kezdjünk. Pl. érdekli a bili, zavarja a pisis pelenkája, képes utasításokat követni, kommunikál, érzi, amikor ürít (láthatóan megáll a játékban), hosszabb periódusokban száraz a pelenkája stb.
Önmagában az, hogy a gyerek másfél éves, semmit nem jelent, sőt, a túl korán elkezdett próbálkozás székletvisszatartási gondokat is okozhat, ami meg nem akkora fun, nekem elhiheted.
Én azt gondolom – de ezt már a BA-n is írtam, amikor erről beszéltünk, hogy tök jó, beletetted a másfél év munkát a szobatisztulásba, gyakoroltatok, de simán lehet, hogy 2006 nyarán ovikezdés előtt mindenféle “előgyakorlás” nélkül is pont ugyanez lett volna az eredmény két hét alatt.
Attól te nem lettél volna lusta, beleszarós szülő, ahogy az sem lustaság, ha valaki nem szívatja ezzel magát hónapokon keresztül és “kényelemből” inkább időközönként rápróbál, majd a próbálkozás eredményétől függően folytatja tovább.
(Az én Nagyom – a visszatartós gondokat leszámítva – 4 hónappal az ovikezdés előtt lett szobatiszta, úgy, hogy előtte bilizni sem akart, a tréningbugyik se segítettek, ezért abbahagytuk a próbálkoztást, aztán két hónappal később, egy nap azt mondta, hogy nem kér többet pelenkát és onnantól egyszer sem pisilt be, éjjel sem.)
Te ezt már nem tartod kellően tudományosnak és következetesnek, hanem össze-vissza táncolásként aposztrofálod, pedig az életben millió olyan helyzet van, hogy megpróbálom és nem megy vagy igen, tudom, hogy ez lenne a jó, így kellene csinálnunk, de most az ehhez szükséges resource-ok nem adottak, we need to pivot, más megoldáshoz kell nyúlni, amíg lesz lehetőségünk újra próbálkozni.
KedvelésKedvelik 1 személy
Én most felidéztem az utolsó pár veszekedésünket (vitának nehezen lehetne nevezni), és ezek jellemzően nem olyan dolgok, amiket a tele batyu megoldott volna. Most hogy valaminek a tűrése megoldás-e, szerintem nem.
Mi leginkább külső behatások miatt kapunk össze. Pl anyósom és párom közötti szerintem iszonyat káros és lelkileg betegítő dinamikán, amiről anyósom tehet, ő meg hagyja, a hagyással meg aktív résztvevője.
Vagy párom új főnöke miatt.
Magát teszi tönkre azzal, hogy ezeket hagyja, hogy ez így legyen, így sokszor én nem is párommal veszekszem, hanem azon, hogy fszért hagyja hogy ezek a dinamikák fennálljanak. Néha titokban azt is gondolom, hogy ezeket élvezi.
Vagy pont most szombaton inkább helyretevés volt, páromat néha emlékeztetni kell, hogy a panelból kertesházba jövés kettőnk közös álma volt, de ez feladatokkal jár, mert az fix, hogy én ezt nem egyedül vállaltam.
Meg múlt héten azért tettem helyre párom, mert néha hajlamos olyanokat csinálni a gyerekkel, mint anyósom vele (damsel in distress syndrome), és ezt én csírájában igyekszem elfojtani. Kiirtani nem lehet, csak asszertíven elutasítani. A mi családunkban ez a fajta viselkedés fix, hogy nem lesz meghonosítva.
Én introvertált vagyok, az emberek leszívnak. Gondolom mindenkit leszívnak, főleg akik egyenesen tőlünk függenek (gyerekek) de engem sokszor már puszta létezésük és egy légtérben velük levés is szív. Nekem kell az elvonulás, a magány, a saját légtér, a “nem gondoskodás”, a “nem önfeláldozás”, ez tölt fel. Az éles határszabás az, ami működik nálam. Én biztos nem hagyom magam “elfogyni”, “felzabálódni” mások által, de ezért meg tenni kell, Ezt ki kell vívni, konfrontálódni kell. Eleve az első lépés, hogy felismerje az ember, hogy ő “ilyen”, akivel együtt él meg nem “ilyen” (szerintem nem létezik olyan család, ahol mindkét fél egyrészt ugyanannyira van terhelve, illetve a tűrőképessége is más, felismerni ezt és jogot formálni saját beállítottságunkra pedig egy jóadag önismeret. Ennek az igénynek a kivívása meg esetleg lelkifurdalás)
Szerintem a társas kapcsolatok olyanok, barátokkal, szülőkkel, szülőtárssal, gyerekkel, de még a házikedvencekkel is, amit rendszeresen körbe kell rajzolni, és a rajz sem mindig ugyanúgy néz ki: én eddig vagyok, te onnan kezdődsz, én most ennyit tudok adni, neked meg el kell fogadnod ezt, nincs több, (gyereknél és állatnál ez különösen nehéz, mert ők képtelenek felismerni az igényük mértékét, ezt a szülőnek kell mérlegelnie, aki nem húz határokat, azt meg felzabálhatja a végtelen mennyiségű igény, ami egy gyerektől érkezhet, mert a gyerek és az állat képtelen önszabályozásra).
Én ezért tikkelek, amikor egy szülő azt mondja, hogy “a gyereke igényli”. Az igény nem bináris, hogy van vagy nincs. Az igény lehet végtelen, és mindent felzabáló is: embert, házasságot. Az igényeket nem csak kielégíteni kell, hanem élhető és fair határt szabni nekik.
Ha én megnyerném a lottóötöst, lehet az életben fel nem kelnék a fotelből, még pisálni is más menne ki helyettem, mert igényem és lehetőségem lenne (formálódna) rá, és megtehetném, hisz nem lenne muszáj mást csinálni. Egészségtelen lenne és romboló, de ha igényem van rá? Van, amikor az igényeket nem kielégíteni kell, hanem egy mindenki által élhető határt szabni neki.
Ahogy a liberális, vagy autoritatív szülő sem szimplán ráhagyót jelent, úgy a válaszkész nevelés nem azt jelenti, hogy hagyni felzabálni magunkat a nagybetűs Igények által és folyton magunkat alárendelni mindennek és mindenkinek, hogy kiszolgáljuk az Igényeket.
KedvelésKedvelés
A vita vagy veszekedés alatt nem feltétlenül olyan dolgokra gondolok, amit nem lehet csak úgy félretenni (pl. az általad említett témák szerintem mind olyanok, amit nem lehet a szőnyeg alá söpörni, hanem azokra a lényegtelen hülyeségekre, amin már tényleg csak azért veszekedtek, hogy legyen kinek ellent mondani.
Nálunk az egyik ilyen – azóta már szállóigévé vált – veszekedés konkrétan egy Lidl katalóguson robbant ki. A férjem szerint mekkora fasság már, hogy olyasmit is reklámoznak, ami csak egy hét múlva lesz elérhető, erre én mondtam, hogy szerintem tök jó marketing húzás, hogy elosztják az akciókat és visszatérő vásárlókat generálnak, mert, aki a héten megint bemegy az úgysem csak azt az egy dolgot fogja megvenni, erre férj azt mondta, hogy én még egy ilyen jelentéktelen dolgon is inkább a Lidl mellé állok, amire én azt mondtam, hogy miért értenék egyet valami olyasmiben, amiben nincs igaza stb. stb.
Szóval érted, semmi értelme az egésznek, csak mindketten tele voltunk ingerekkel és képesek voltunk egy ilyen hülyeségen veszekedni, ami sehová nem vezet, színtisztán “for the sake of argument”.
Azóta is gyakran emlegetjük, amikor észrevesszük, hogy megint valami hülyeségen kezdjük felhúzni magunkat, a zember már rögtön mondja “this is the lidl catalog all over again”.
Én sajnos egyébként is elég hajlamos vagyok arra, hogy ha feszült, túlstimulált vagyok, akkor kötekedős leszek és nem feltétlenül tudatosan, de veszekedést generálok olyan dolgokon, amit normál körülmények között fel se vennék.
Nálunk a Nagy babakorában rengeteg ilyen volt, tök új volt az egész helyzet, kicsit becsapva is éreztem magam, hogy a szuper újszülöttkor után olyan botrányosan nehéz hónapok jöttek és később mi erről sokat beszéltünk, mert nem akartuk, hogy ha vállalunk második gyereket, akkor megint átmenjünk párként ezen.
Másodjára sokkal tudatosabban figyeltem arra, hogy szóljak időben, amikor kezd tele lenni a bugyrom, direktbe mondjam ki, pl. azt hogy most arra van szükségem, hogy fogd a gyerekeket és hagyjatok békén egy órára vagy azt, hogy most csak ki akarom panaszkodni magam neked, ne akard megoldani, csak öleljél meg, ne kezdj el pragmatikusan megoldásokat sorolni, mert eskü lefejellek.
Szóval nekem nagyon durva önismereti hullámvasút (volt) az első néhány gyerekezős év, egy csomó mindent tanultam magamról is, rájöttem, hogy senki nem gondolatolvasó és neki is ezer meg egy dolog pörög a fejében, nem biztos, hogy észre fogja venni az én nyűgömet, ki kell nyitni a kicsi számat és el kell mondani, hogy mit akarok, de ehhez ugye az is kellett, hogy én magam is felismerjem, hogy mire van szükségem.
Évekig tartott, mire eljutottam oda, hogy nincs bűntudatom amiatt, hogy magammal is foglalkozom vagy azért mert a saját apjuk van a gyerekekkel. (Mekkora vicc ez már így leírva, de sajnos ez ilyen, szerintem nem vagyok vele egyedül, hogy így éreztem.)
Nagyon megérte amúgy belefektetni az energiát a saját mentális állapotomba. A Kicsi milliószor nehezebb baba volt, mint a nővére (most már nem is értem, akkor mit problémáztam annyit rajta) és mégis jobban viseltem az egészet meg a házasságunk is sokkal egészségesebb volt, mint az első gyerek idején.
KedvelésKedvelik 1 személy
szerintem önbecsapás, hogy az a jó(l működő) kapcsolat, ahol soha nem veszekednek, bár kérdés, kinek mit jelent a veszekedés. az, hogy időként nem értünk egyet, vitatkozunk, ne adj Isten összezörrenünk valamin, lehetőleg vm hülyeségen, az a teljesen normális velejárója bármilyen kapcsolatnak. nem lehet és nem is kell folyton egyet érteni. természetesen ez nem tányérdobálást, ordítást, a másik verbális (vagy fizikai) bántását jelenti.
a gyerekeknek is látni kell, hogy a nézeteltérést, az összezördülést meg lehet oldani, hogy ez megesik. hogy időként megbántjuk a másikat, akarva-akaratlanul, időként hülyeségeket mondunk, ami persze nem jó, de kezdeni kell vele valamit. meg lehet beszélni, ki lehet békülni, el lehet simítani, törekedni lehet rá, hogy jobban reagáljunk.
KedvelésKedvelik 2 ember
A normális vagy inkább értelmes témákon való vitatkozás szerintem teljesen rendben van, én inkább az értelmetlen hülyeségen való civakodásra gondolok, aminek a világon semmi haszna nincsen, csak azért veszekszünk, hogy a másikon vezessük le a saját feszültségünket.
KedvelésKedvelés
Jaj, Salty! ❤️ Olyan jókor írtad ezt most!
Én vagyok az a tipikus eset, aki identitását vesztette a gyerekek érkezésével és szépen lassan elfogytam, úgyhogy az utóbbi fél évben bőven volt (és van is) mit ezen melóznom. Nem éreztem üresnek a zsákot, csak akkor tűnt fel, amikor már fojtogatott..
Ha a férjem nem olyan lenne, mint amilyen, az első évben elváltunk volna ez biztos. Nem győzök elég hálás lenni neki.
KedvelésKedvelik 1 személy
❤️❤️
Én is sokat köszönhetek a férjem birkatürelmének és alkalmazkodó képességének, mert én sokkal impulzívabb, gyorsabban robbanó ember vagyok és az ő természete rengeteget egyensúlyoz az enyémen.
Tök jó, hogy észrevetted, hogy mi a gond, most már csak azt kell kitalálni, hogy hogy tudsz magadon segíteni, mi lenne számodra a legjobb megoldás, amitől fel tudnál töltődni! 😉
KedvelésKedvelés