[Vegyétek úgy ezt a bejegyzést, mintha egy közbeeső naplórész lenne, mert szeretnék kicsit részletesebben beszámolni a gyerekpszichológusnál tett látogatásunkról, azt viszont nem akarom, hogy a következő blogbejegyzés emiatt 17 oldalasra nyúljon.]

Kedd délutánra kaptunk időpontot a helyi magánklinikán rendelő gyerekpszichológushoz és pont jól jött ki a lépés, mert így el tudtam a Nagyot hozni az oviból, amíg a Kicsi aludt és nem kellett belekezdeni a – várhatóan sírásba torkolló – magyarázatba arról, hogy ő miért nem jöhet velünk.

Hagytam magunknak elég időt, hogy odaérjünk, így az optimálisnál valamivel hamarabb megérkeztünk és emiatt többet kellett várakoznunk, mint ami jól esett volna, de nem bántam, mert klassz volt egy kicsit a Naggyal kettesben lenni és a húga közbecsicsergése nélkül beszélgetni.

Ismét átfutottuk, hogy mi fog történni, együtt fogunk bemenni a nénihez és ha szeretné, akkor először majd beszélek én vele.

Így is történt, amikor végül behívtak minket, ő egyből letelepedett az asztalra kirakott óriási babaház mellé, én pedig leültem a pszichológussal beszélgetni.

Elmondtam, hogy egyébként is rettentően empatikus és a szokásosnál talán érzékenyebb lelkű gyerek, de mostanában azt vesszük észre, hogy mintha magasabb fokozatba kapcsolt volna és nem tudjuk, hogy ez még „normális-e” vagy már problémásnak tekinthető.

Beszéltem arról is, hogy semmilyen jelentősebb életesemény, trauma vagy ahhoz hasonló rendkívüli dolog nem történt az elmúlt hónapokban, az egyetlen kiváltó ok talán az lehet, hogy idén szeptemberben a húga is megkezdte az óvodát.

Szóba került az alvás közbeni ragaszkodása és az éjjeli kálváriánk, de a kistesóról való folyamatos gondoskodásról és arról is beszéltünk, hogy ezt az oviban igyekeznek a helyén kezelni és rendszeresen emlékeztetik, hogy a Kicsi boldogulása nem az ő felelőssége, azzal foglalkozzon, hogy ő jól érezze magát.

Említettem, hogy tartok attól, hogy a túlzott empátiája miatt meg fogja viselni az iskolakezdés és az is eszembe szokott jutni, hogy nem fognak-e visszaélni a gondoskodó, jóhiszemű természetével.

Nagyjából fél óráig beszélgettünk, aztán az volt a terv, hogy én körülbelül 20 percre kimegyek a szobából, hogy a pszichológus tudjon a lányommal kettesben diskurálni egy kicsit, majd a maradék tíz percben összegzi számomra a megfigyeléseit.

Egy kicsit aggódtam, hogy hogy fog a Nagy reagálni arra, hogy ott hagyom a szobában egyedül, de rámutattam, hogy „nézd, itt marad a táskám és a kabátom is, vissza fogok jönni hamarosan, csak a néni szeretne veled is beszélgetni egy kicsit” és ennyi elegendő is volt neki, hogy biztonságban érezze magát és gond nélkül beemelje, hogy én most kimegyek a szobából.

Leültem odakinn a váróteremben és figyeltem ahogy múlik az idő. Eltelt 15 perc, 20, aztán 30 és végül majdnem 50 perc múlva hívtak be megint.

Ezek után persze halál kíváncsian ültem le ismét odabenn és a pszichó úgy fogadott, hogy „how fortunate that the appointment after you was cancelled and I could talk a bit longer with her, because this child is absolutely fascinating!

Ez oké, ezzel mi is tisztában vagyunk, de mi történt? Miről beszélgettek? Mi a konklúzió?

Azt mondta, hogy nem csinálta meg vele a rendes felmérést, de ha hozzájárulunk és hajlandóak vagyunk visszajönni egy másik időpontban emiatt, akkor ő nagyon kíváncsi lenne rá, mert szerinte a gyerek intellektuálisan a felső 1%-ba tartozik és szeretné a gyanúját hivatalosan is igazolni.

Hihetetlenül érett értelmileg, az érzelmi intelligenciája is átlagon felüli, a gondoskodásra való hajlam pedig valószínűsíthetőleg a legerősebb karakterjegye és ezek kombinációjából fakad a túlzott érzelgősség, aminek szinte biztosan a kistestvér oviba iratása volt a katalizátora.

Ezen felül ráadásul iszonyatosan erősen van jelen nála az összetartozás érzése és mi négyünket ő abszolút egy egységként kezel, ezért azzal, hogy a tesója vele van napközben, úgy érzi, hogy az egység fenntartása az ő feladata.

Sokatmondó, hogy amikor egy történetet játszottak el a pszichológussal kettesben töltött idő alatt a családunkról úgy, hogy a lányom rendelt hozzá minden személyhez egy képzeletbeli figurát, akkor az apja lett a nagy és erős ezüsthátú gorilla, én a mindenkire vigyázó tigris, saját magát egy medvebocs bőrébe helyezte, míg a húga egy megelevenedett rózsaszál volt a mesében és ezek a karakterek mind együtt játszottak.

Mivel én elég erősen parentifikált gyerek voltam, emiatt ennek a látszatát is igyekszem minden formában elkerülni, de a pszichó szerint nagyon egyértelműen megfigyelhető, hogy a Nagy esetében ez nem külső kényszer vagy a családi dinamika befolyása, hanem neki az egyes számú, legdominánsabb karakterjegye a gondoskodás, már-már tyúkanyó típus.

[Zárójelben jegyzem meg, hogy ő mindig is így viselkedett, már 2-3 évesen is a kicsi babákhoz csapódott a játszótéren, mindenkinek segíteni akart, mindenkire vigyázott és az oviban is állandóan a kisebbeket istápolta, már jóval a húga érkezése előtt is. A fenti képen pl. azt a képeslapot láthatjátok, amit a szülinapjára kapott attól a kisfiútól, aki tavaly a legfiatalabb volt a csoportban. Egész évben vigyázott rá és mindenben segítette, abszolút saját indíttatásból.]

A pszichológus szerint nem kell tartanom attól sem, hogy kihasználják, mert a közös játék során többször is megpróbálta kivenni a lányom kezéből az irányítást és minden egyes alkalommal nagyon határozottan húzta meg a határait.

Az iskolakezdéssel kapcsolatban azt javasolta, hogy ha szeretnénk, akkor megcsináltathatjuk az teljes érettségi tesztet is, de az itt látottak alapján szerinte a gyerek készen áll és az esetleges érzékenysége ne bizonytalanítson el minket, mert neki egyszerűen ilyen a természete és ez nem fog nagymértékben változni sem egy, sem kettő, de még sok év múlva sem.

A beszélgetésüket végül a Nagy szakította félbe azzal, hogy megjegyezte, szép volt, jó volt az ittlét, de most már muszáj elindulnunk, mert a húga még ott van az óvodában és el kell mennünk érte.

Én emlékeztettem, hogy az apja megy a kistesóért, nem kell aggódnia, miközben a pszichológus csak mosolygott és dörmögött az orra alatt, hogy „nevjerojatno, nevjerojatno!”.

Így aztán kijelenthetjük, hogy meg lettem nyugtatva.

Teljesen persze soha nem merek majd hátradőlni és mindig ott motoszkál majd a fejemben, hogy nem vállal-e többet magára, mint amennyit a korához képest elvárnak tőle és nem szorítja-e háttérbe a saját boldogulását mások szükségletei miatt, de bízom benne, hogy megtalálja majd az arany középutat.

Mi igyekezni fogunk, hogy támogassuk benne.

Salty