
Elérkezett ez a nap is, szeptember elseje, hétfő, amikor a nyári szünet után a lányokat először oviba vittük.
Nem királyi többesszámban nyilatkozok, a férjem direkt úgy vette ki a szabadnapjait, hogy a nyaralásunkat követő első munkanapon még ne kelljen dolgoznia menni, hogy ha valami közbejönne a tanév első napján, akkor itthon legyen és tudjuk ketten együtt intézni az intéznivalókat.
Amikor a plusz egy napot megigényelte, még nem tudtuk, hogy milyen nagy szükségünk lesz rá.
Első körben – hogy értsétek mi történt – meg kell osztanom néhány olyan információt, ami még augusztusban történt, csak a múlt heti naplórész így is olyan hosszú lett, hogy nem akartam még ezzel is tovább nyújtani.
Szóval, az úgy volt, hogy aznap, amikor földet értünk Tiranában, a férjemmel mindketten kaptunk egy-egy emailt az óvodától, hogy a frissen beiratkozott gyerekek első szülői értekezlete pár nappal később lesz x időpontban, de nem kell személyesen megjelenni, online zajlik majd az egész.
Gondolkoztunk is rajta, hogy hogy tudnánk megoldani a részvételt (mert az időpont a hotel teljes ebédidejét lefedte), de aztán arra jutottunk, hogy már amúgy is jár egy gyerekünk az intézménybe és amikor őt beirattuk, akkor sem hangoztt el semmi izgalmas ezen a kollektív szülőin, csak a napirendet ismertették, elmondták, hogy mit kell tennünk betegség esetén, hogy működik a menza stb. – ráadásul utána mindenkinek átküldték a felhasznált prezentációt is, így később is vissza lehetett keresni ezeket az általános információkat.
Eljött és el is múlt a szülői értekezlet időpontja és megmondom őszintén, hogy nekem sem volt eszemben, hogy kellett volna összefoglaló emailt vagy legalább valami meeting minutes-szerűséget kapnunk – ezért teljesen váratlanul ért amikor csütörtökön felhívtak, hogy be kell mennünk a szerződést aláírni, mert másnap van a határideje, ha azt akarjuk, hogy a gyerekünk szeptemberben elkezdje az óvodát.
Tessék?
Soha, sehol nem volt szó erről, mint kiderült, akkor egyszer, az általunk kihagyott online szülői értekezleten hangzott el, hogy mindkét szülőnek egyszerre kell jelen lennie, amikor az iskolatitkár előtt aláírják a szerződést és hogy erre péntekig van lehetőségünk, addig a péntekig, amikor mi még vissza se értünk a nyaralásunkból.
Így a csütörtök délelőttöt telefonálgatással töltöttem, amíg végre sikerült egy olyan személlyel beszélnem, aki kompetens volt abban, hogy rábólintson a határidő kitolására, mert a személyes aláírást hétfő reggelnél hamarabb nem tudtuk volna semmilyen formában kivitelezni.
(Zárójelben említeném meg, hogy nem csak mi jártunk így, elsején konkrétan tömött sorokban álltak a szülők az iskolatitkár ajtaja előtt, szóval – bár elismerem a mi felelősségünket, de – nem érzem úgy, hogy 100%-ban mi voltunk a hibásak, ha másokhoz sem jutott el időben az információ a szerződés aláírásáról.)
Így aztán extrán jól jött, hogy a férjem szabadnapot vett ki, mert így hétfőn legalább volt lehetőségünk, hogy az ovi által kért összes papírmunkát el tudjuk gond nélkül intézni.
Az igaz, hogy végül tényleg sikerült mindent kipipálni, csak a „gond nélkül” része nem jött össze a dolognak.
Reggel – a kistesó születése óta először – elaludtunk, majd miután rohamtempóban elkészültünk, megindultunk a célállomás felé és időben oda is értünk volna, ha a Kicsi nem hányt volna mindent össze az autóban abban a pillanatban, ahogy leparkoltunk az ovi előtt.
Semmilyen más tünete nem volt, valószínűleg csak megártott neki az éhgyomorra befalt nagy maréknyi babakeksz, de így nyilván nem hagyhattam ott a csoportban.
Szerencsére nálunk voltak azok a váltóruhái, amiket eredetileg az oviban terveztem hagyni, így rendbe tudtam tenni és volt mibe átöltöztetnem, de persze a gyerekülés átmenetileg használhatatlanná vált (még szerencse, hogy a másik – amit a Nagy használ – is átállítható az ő méretére).
Ott rögtön nem volt lehetőségünk nekiállni a takarításnak, mert a szerződés miatt sietnünk kellett az iskolatitkárhoz és a Nagyot is le kellett adnunk a csoportjában.
Bár idén már nagycsoportos, de nála sem ment teljesen simán a dolog, eléggé izgult, hogy hogy fogja magát érezni és milyen napja lesz ennyi kihagyás után. Vasárnap nagyon szépen meg is fogalmazta, hogy „anya, egy kicsit én is félek, hogy holnap megyünk az oviba, mert már olyan régen nem voltam odabenn, hogy elfelejtettem milyen és nem tudom, hogy jól fogom-e magam érezni.”
Végül aztán – a hetek óta nem látott kis pajtijainak hála – a Nagy hamar magára talált és a barátnőivel rögtön bele is vetették magukat a játékba, de a Kicsi első ovis napja – az autóban történtek miatt – sajnos nem valósulhatott meg.
Annyi időt töltöttünk odabenn, amíg elintéztük a papírmunkát, aztán hármasban – és reggeli hányás savanyú bukéjában – hazakocsikáztunk.
Útközben megálltunk a kézi autómosónál, hogy legalább a kekszfolyamnak áldozatul esett gyerekülést le tudjam csapatni a magasnyomásúval, de eddigre már a hócipőm is tele volt a szeptember elsejével és legszívesebben kicsekkoltam volna a nap hátralévő részéből.
Rohadtul örültem neki, hogy a férjem szabadnapos, így ő bandázott egész nap a Kicsivel, én pedig – még ha csak pár órát is, de – tudtam nyugiban dolgozni.
Keddtől viszont beindult az igazi „beszoktatás” és mivel az ember se halogathatta tovább a munkát, egyedül maradtam a gyerek-logisztikára.
Sorozatban ez a harmadik év, hogy beszoktatással indul a szeptemberem és megmondom őszintén, hogy lelkileg eléggé fárasztónak találom (pláne úgy, hogy még a Nagynak is nehezére esik a tanévkezdés és ő is folyamatosan tőlem várja az érzelmi megerősítést).
Írtam már róla, hogy túlontúl optimista voltam, azt hittem, hogy nem kell majd a Kicsit egyáltalán szoktatnunk, hiszen ismeri az óvónéniket és a környezetet is, de sokkal-sokkal nehezebb volt a reggel, mint amire számítottam.
Nem akart egyáltalán elmozdulni mellőlem, hiába mentem be a csoportszobába, az sem volt neki elég, csak akkor volt elégedett, ha közvetlenül mellette tartózkodtam, még a reggelinél is két egymás melletti széken kellett ülnünk.
Amikor jobban belemerült a játékba, akkor az óvónénik tanácsát megfogadva kislisszoltam az előtérbe, így sikerült kb. fél 11-ig kihúznia odabenn.
A szerda is hasonlóan indult, de érezhetően hamarabb elkezdett feloldódni, még fél óra sem telt el és már olyan szépen játszott, hogy nem is tűnt fel neki, amikor kimentem a csoportszobából.
Nem mentem messzire, csak pár méterrel távolabb, a kávéautomata melletti székek egyikére telepedtem le, hogy ha szükség van rám, azonnal vissza tudjak menni – de végül az óvónéniknek sikerült nélkülem is megoldaniuk, amikor a Kicsi húsz perc elteltével elkezdett keresni.
Csütörtökön már meglehetősen optimista voltam – előző nap majdnem két teljes órát töltött a csoportban nélkülem és odabenn is ebédelt, sőt, reggel – akkor először – önállóan szaladt be a szobába, nem pedig a kezemet szorongatva kérlelt, hogy kísérjem be.
Nem is mentem be utána, hanem – az óvónénikkel egyeztetve – rögtön a szomszédos kávézó felé vettem az irányt. Mivel aznap is csak ebédig maradt, nem lett volna értelme hazamennem, mert szinte azonnal indulhattam volna vissza érte, de „láb alatt” sem akartam lenni, hogy állandóan engem keressen a gyerek, ahelyett, hogy a nevelőknek lehetőségük lenne megoldani a kialakult helyzeteket.
Előrelátóan magammal vittem a laptopomat, így még dolgoznom is sikerült abban a három órában, amíg arra vártam, hogy elüsse a delet az óra.
Egy minden szempontból sikeres délelőttön voltunk túl, a benn töltött idő alatt csak kétszer keresett és mind a kétszer gond nélkül elfogadta, amikor az óvónénik azt mondták neki, hogy elmentem pisilni, nemsokára jövök majd vissza.
Mivel ilyen szépen haladtunk a beszoktatással, abban egyeztünk meg, hogy pénteken már a déli alvást is megpróbálják vele odabenn.
Megmondom őszintén, hogy ettől tartottam a leginkább, mert – lehet, hogy ti is emlékeztek még rá – ez volt a legnagyobb mumusunk a bölcsis beszoktatás idején és tavaly egészen október közepéig minden délben haza kellett hoznom, mert egyszerűen nem tudták odabenn elaltatni.
Most viszont – bár készenlétben álltam (ültem) a kávézóban – perceken belül, probléma nélkül elaludt.
Nyilván sokat segített, hogy reggel – megint – borzasztóan hamar felébredt, így délre már istenigazából fáradt volt, valamit az is, hogy a nővére mellé fektették le, így valamennyire ismerős volt neki a terep, de megmondom őszintén, hogy engem a fentiektől függetlenül meglepett, hogy ennyire simán ment a dolog.
Sajnos nem sikerült a szokásos alvásmennyiséget produkálnia, éppencsak egy órácskát tudott durmolni, de én már ennek is nagyon örültem. Az, hogy el tudott aludni, már önmagában győzelem!
Bár a Kicsivel kapcsolatban mondhatjuk, hogy alakulnak a dolgok és egyértelműen „előrefelé” megyünk, a Naggyal kapcsolatban vannak aggodalmaim.
Nem tudom, hogy az-e az oka, hogy a nyári szünetben annyira össze voltunk nőve, vagy az, hogy nálunk egyébként is elég erős a „falkamentalitás”, de úgy érzem, hogy a leválással kapcsolatban gyakorlatilag visszafelé fejlődik.
Újabban már éjfél előtt átkérezkedik a mi ágyunkba, minden este négyszázszor megkérdezi, hogy de ugye átjöhet hozzánk, ha éjszaka felébred, de nem tud visszaaludni és az ovival kapcsolatban is gyakori, hogy reggelente többször elmondja, hogy „reméli, hogy szép napja lesz az odabenn, mert egy kicsit még mindig fél, hogy nem fogja jól érezni magát nélkülünk”.
A férjem szerint ez átmeneti és az eddigi ovis pszichológiai felméréseken is mindig az volt a visszajelzés, hogy a gyerek értelmi képességei és érzelmi intelligenciája is jóval fejlettebb a koránál és ezzel együtt jár, hogy jobban átlátja a helyzeteket és a saját érzelmi szükségleteit is nehezebb kielégíteni, de engem akkor is aggaszt ez a szorongás.
Mi aztán tényleg ÁLLANDÓAN ott vagyunk a lányoknak, évek óta együtt alszunk, soha nincsenek „lepattintva”, nem bagatellizáljuk el a problémáikat, a szükségleteik – mind az érzelmi és a fizikai – mindig a prioritási listánk tetején vannak és komolyan vesszük az összes visszajelzésüket, nem éreztetjük velük, hogy túlreagálnak adott dolgokat, ezért teljesen meglőve érzem magamat, hogy mit csinálunk rosszul, hogy mégsem érzik azt, hogy biztonságos néha eltávolodni tőlünk.
Mi mást csinálhatnánk még? Vagy ez csak valami teszt, hogy meddig mehetnek el? Hogy tényleg mindig ott leszünk és vigyázunk rájuk?
Nem tudom.
Gondoltam arra is, hogy mivel a Nagy más területeken annyira önálló és már-már felnőttesen viselkedik (pl. amikor a húgára vigyáz az oviban, hiába figyelünk oda arra, hogy soha ne kérjük erre és még véletlenül se érezze feladatának a testvéréről való gondoskodást), ezért érzelmileg megragad a szüleire utalt kisgyerek szintjén, hogy ezzel töltse fel a „felnőtt viselkedésben” kimerült raktárait.
Fogalmam sincs, hogy ez létező dolog-e, csak spekulálok, viszont jövő héten mindenképp bejelentkezünk gyerekpszichológushoz, hátha onnan hallunk majd valami okosat – ha mást nem, legalább megerősíti, hogy ez tényleg csak átmeneti, idővel elmúlik majd és aggodalomra semmi okunk.
Salty

Az én fiam nem volt neurotipikus, finoman szólva sem, de Murmurnak igaza van abban, hogy a túl beszélt dolgok sosem működnek. Ő baromi gyanakvóvá vált attól, ha egy dolog sokszor került szóba.
Nagyon nehezen ment az óvodai beszoktatas, utálta. Amikor már én is nagyon utáltam, akkor abban maradtunk hogy anya dolgozik, apa dolgozik, kisfiú az óvodában dolgozik. Amikor mindenki végzett a munkahelyen, akkor együtt töltjük az időt, minden jóval. Szeretem vagy nem, ez van. Más nálunk nem működött. A túl sok duma nem válik be.
KedvelésKedvelés
Hú, engem ettől a “Most osonjon ki csendben, anyuka”-tól kiráz a hideg. Amikor ezt mondták anno oviban, bölcsiben, akkor mentem oda a gyerekhez, elköszöntem tőle, újra emlékeztettem, hogy mikor jövök érte, és így hagytam ott. Persze az aktuális személyzetnek égnek állt a haja, de mindegyik gyerekemnél bevált. Ha mégsem, akkor kicsit maradtam, és a következő ilyenkor sikerült elmennem. Felszabadító volt a waldorfban, hogy nem akartak elslisszolásra kényszeríteni, és nem hazudták a gyereknek, hogy pisilni mentem/Túró Rudiért(!) mentem…
Annak viszont örülök, hogy azért szépen vette a Kicsi az akadályt.
A Nagy kapcsán pedig osztom Csakúgy véleményét, de remélem a szakember tud majd jó ötleteket, meg biztatót mondani nektek ebben.
KedvelésKedvelés
Igazad van, én sem értek egyet ezzel a módszerrel és mi is megbeszéljük előre a lányokkal, hogy mikor fogok visszajönni értük, de a Kicsi még nem feltétlenül érti ezt, hiába mondom el neki.
Az “eltűnés” sem volt ilyen drasztikus, csak nem akartam ennyire a részletekbe menni, de úgy nézett ki, hogy először csak az előszobába ültem ki, az ajtó a csoportszoba és az előtér között nyitva volt, bentről látta, hogy ott vagyok, oda tudott jönni hozzám.
Amikor innen kimentem, akkor szóltam, hogy egy kicsit elmegyek és nemsokára (pl. ebéd után) jövök majd vissza és a távollétemben mondták neki az óvónők, hogy pisilni mentem, mert azt értette, hogy nem egy hosszú időtartamot jelent.
KedvelésKedvelés
Nem tudom Horvátországban mennyi eredményt lehet elérni azzal, ha a gyereket pszichológushoz viszed…
Nekem csak magyarországi tapasztalataim vannak, több ovis és kisiskolás gyerekkel kapcsolatban.
Amit egyöntetűen el tudok mondani minden esetről az, hogy a probléma amivel a pszichológushoz fordultak nem szűnt meg és nem is javult. Tanácsot sem kaptak a szülők, hogy mit kezdjenek a problémával, vagy ők hogyan segítsenek a gyereknek.
Azt meg SOHA nem mondták egyiknek sem, hogy a gyerek viselkedése /legyen bármi a probléma/ normális.
Talán a kisebbik baj ezzel az egésszel, hogy bármelyik gyerekkel bármit látnak a szülők, vagy a nevelők problémának /hiperaktív/túl magának való, szétszórt/mániákusan rendszerető, túl sokat beszél/nem beszél idegenekkel, nem hajtja végre az utasításokat/mindenre utasítani kell, stb./ egyöntetűen megkapnak egy “diagnózist” ami általában ADHD vagy SNI. Azért írom, hogy ez a kisebbik probléma, mert ez általában a szülőknek probléma, hogy mit kezdenek ezzel.
A nagyobbik baj ezzel az egésszel – ahogyan én látom, tapasztalom – hogy a pszichológushoz fordulás azzal jár, hogy “agyonbeszélik” a gyerekkel a problémát, amivel hozzájuk fordultak. Tudatosítják ezzel a gyerekben, hogy amit csinál /vagy nem csinál/ az akkora baj, hogy arról rengeteget kell beszélni, az egy hiba /amiben ő a hibás/, és a végén a gyerek ettől nem jobban, hanem rosszabbul érzi magát. Azért írom, hogy ez a nagyobbik baj, mert én ahány ilyen gyerekkel beszélgettem arról, hogy szeret-e pszichológushoz járni, vagy nem akart erre a kérdésre válaszolni, vagy azt mondta, hogy nem szeret/utálja. Amikor megkérdeztem, hogy miért – úgy tudnám összefoglalni a válaszokat -, hogy mert utána rosszabbul érzik magukat, mint előtte.
Bármit is vársz attól, hogy a gyereket pszichológushoz viszed, nem fogod megkapni szerintem. Valami egész mást fogsz kapni, amivel neked is, a gyereknek is meg kell birkózni és ami egyikőtöknek sem fog “jót tenni”, és főleg nem a “problémát” megoldani.
KedvelésKedvelés
Szivesen irnam, hogy nagyon soteten latod ezt, de az az igazsag, hogy nekem is kb. ez a tapasztalatom. Nagyon-nagyon nehez jo pszichologust talalni, az biztos. Pszichiaternel is jart/jar ket gyerekem is – hasonlo a velemenyem roluk is. Bar nekik konnyebb, mert fel tudnak irni gyogyszert, ami mukodik 😉
KedvelésKedvelés
(hozzateszem, az en tapasztalataim nagyobb gyerekre – kamaszra, epp felnottre – vonatkoznak)
KedvelésKedvelés
Nem egyszer volt, hogy legszivesebben azt mondtam vol a a pszichologusnak a sokadik beszelgetes kozben, hogy semmi ertelme, hogy raboljuk egymas idejet, mert semmi olyat nem hallottam meg, amit eddig ne tudtam vol a magamtol is.
KedvelésKedvelés
Nekem csak jó tapasztalatom van, igaz, eléggé utána is néztem, hogy kihez érdemes vinni. Általában elfogadást kaptunk, megértést, és néha jó tanácsot is. Sőt, a nagyon konkrét problémákat sikerrel feloldott minden esetben a pszichológus. Legalábbis azoknál a gyerekeimnél, akik nyitottak a segítségre. Az egyik nem ilyen, ő csak elfogadást kapott (pedig mindent megtett az ellenkezőjéért :D), segíteni nem tudtak neki, mert ő nem akarta.
A diagnózishoz tényleg nem jár általaban segítség, de sokszor az is gyógyíthat, ha a gyerek megérti, hogy nem ő az egyetlen helikopter a világban, és nem fog tudni nagyon megváltozni. Ahogy a szülőnek is nagyon felszabadító, jogy nem azért más a gyereke, mert ő elszúrta. És itt fontos megegyezni, hogy ezekre a felismerésekre pont azért van szükség, mert a legtöbb helyen a “más” még mindig automatikusan a feketebárány lesz még a gyerekek körében is.
KedvelésKedvelés
Igen, általában a szülőknek, nevelőknek fontos az, hogy egy pszichológus megerősítse őket abban, hogy a gyerek problémáinak orvosi oka van, és a problémákat nem a nevelési módszerek /vagy az iskolai oktatás milyensége/ okozzák. És persze a nagyobb gyerekek /akik már átlátják ezt/ is örülnek, ha felmentik őket a viselkedésükért viselt személyes felelősségük alól.
KedvelésKedvelés
A diagnózis feltétele a tünetek hosszút távú jelenléte. Nagyon nem a kamasz felmentéséről szól.
Ahogyan a komolyan hasfájós baba anyukáját sem hibáztatod, hogy rosszul szoptat, rosszul étkezik.
A hozzáállásodból azt látom, hogy nem volt problémás gyereked: amikor látszik rajta, hogy bizonyos, mások számára természetes viselkedésre egyszerűen képtelen, akárhogy próbálkozik és tényleg szeretné. Kívülről lehet, hogy csakazértsem-nek tűnik, de hidd el, baromi szar a mai világban (is) helikopternek lenni…
KedvelésKedvelés
“A hozzáállásodból azt látom, hogy nem volt problémás gyereked”.
Valamilyen szinten MINDEN gyerek problémás, és Sajátos Nevelési Igényű.
Ahogyan a felnőttek sem egyformák, különböző temperamentumúak, különböző észbeli képességekkel, különböző erősségekkel és gyengeségekkel.
Azt gondolom, hogy régebben – amikor az én gyerekeim kicsik/kamaszok voltak – még jobban el tudták fogadni ezt, nem akartak minden gyereket egyformára “kezelni”.
Sokszor pont a gyerekkorban kárhoztatott viselkedés vezetett a felnőttkori sikerekhez. Ahhoz, hogy különböző emberek, különböző foglalkozásokban, élethelyzetekben megtalálják a maguk helyét és helyt tudjanak állni, ahhoz gyerekként is különbözőnek kell lenniük.
KedvelésKedvelés
ne haragudj, Murmurka, de ezzel most bagatellizáltad el egy csomó gyerek valós problémáját.
nem, nem igaz, h valahol minden gyerek problémás – aki ezt gondolja, az nem látott még valóban problémás gyereket.
nem arról van szó, hogy egyformának kell lenni.
nekem amúgy rengeteg jó tapasztalatom van a pszichológusokkal, pszichiáterekkel, segítettek is, a gyerekek is szerették.
KedvelésKedvelik 2 ember
Murmurka, a sajátos nevelési igény teljesen màs. Idegrendszeri vagy egyéb okból történő az átlagtól szélsőségesen eltérő fejlődés. Példa: 3-4 évesen kezd beszélni, 5 évesen még nehezen fejezi ki magát. Sok hangzóhibája van. Ha baja van, nem szól,hanem üvölt. Dühöng, őrjöng, ha nem sikerül neki valami. Időfogalmakat nem érti,nem használja. Éjjel nem szobatiszta. Néha nehéz megállapítani, mert ebben a korban sokat érik az idegrendszer, de azért az látszik, ha nagyobb elmaradás van, és ez minden területre kihat, nagyon megterhelő tud lenni. Ami a legnyomasztóbb, hogy nem az a kérdés, hogy melyik iskolába menjen, hanem hogy képes lesz-e átlagos iskolába menni, vagy speciális kell.
KedvelésKedvelés
Én nem a természetét akarom kikezelni belőle, tudom, hogy ő mindig egy érzékeny, empatikus, érzelmes kislány lesz, csak néhány hete úgy látom, hogy nagyon visszafelé haladunk és már lassan szó szerint annyira ragaszkodik hozzánk, mint egy szepás 10 hónapos.
Nem tudok semmi olyat felidézni, ami ezt kiválthatta volna és nem is egyik napról a másikra történt.
Igazából a pszichológustól sem azt várom, hogy majd “megjavítja” a gyereket, leginkább mi akarunk vele beszélni, hogy nekünk legyen útmutató, hogy ezt hogy kell jól/jobban kezelni.
KedvelésKedvelés
a testvérféltékenységnek több hulláma van, egy elég erős van akkor, amikor a kicsi elkezd emberszerű lenni, jár, beszél, játszik, eszik, tehát már sokban nem különbözik a nagytól. ezt vérmérséklettől függően reagálják le a nagyok, nehéz az is, hogy az ő különlegessége már nem annyira van (sokkal nagyobb a különbség egy beszélő és egy nem beszélő gyerek között, mint két beszélő gyerek között), másrészt egyre inkább ugyanolyan figyelemre vágyik és kap a szülőktől, mint a nagy.
KedvelésKedvelik 2 ember
Ez logikusnak tűnik és vannak más rá utaló jelek is.
Jellemző, hogy mindig neki kell az elsőnek lennie az autóba beszállásnál, a lépcsőn, a fogmosásnál stb. és az esti altatásnál is keresi a kapcsolódást, hogy ne csak a Kicsit altassam el, hanem őt is. Szokta kérdezgetni, hogy hozzá mikor megyek majd oda.
A versengés igazából nem újdonság, korábban is (velünk szemben is) csinálta, hogy pl. mindig ő akar először kimenni az ajtón, de a többi jellel együtt ez is lehet egy “tünet”.
KedvelésKedvelés
még a másik poszt kapcsán jutott eszembe, de vlsz ide is passzol: azzal, h a kicsi most odakerült a nagy ovijába, ráadásul az ő csoportjába, az utolsó dolog is “elveszett”, ami csak az övé. már nem ő a nagy ovis, hiszen egy csoportba jár a tesójával, már egésznap, mindenhol folyton ott van a másik, ez amúgy nagyon nehéz lehet, ha belegondolsz.
(oké, én sose voltam rajongója a vegyes csoportnak, sztem semmi más értelme nincs, minthogy fel lehessen tölteni olyan csoportokat, ahol nem lenne elég gyerek, s mint ilyen, szükségmegoldás, azok meg sose ideálisak, csak ezt szépen megideologizálták ilyen maszlaggal).
szerintem keressetek valamit, ami csak a nagyé és rendszeres, de legyen ilyen a kicsinek is. tudom, h ezzel nő a logisztikai teher, de nagyon megéri. lehet különóra, rendszeres playdate, bármi, de csak az egyik gyerek legyen ott és csak róla szóljon.
KedvelésKedvelik 2 ember
Ez nekem is megfordult a fejemben, hogy néha külön kell majd őket választanunk, ne legyenek együtt 0-24-ben, mert mind a kettejünknek kell egy kis tesómentes idő.
Idén a Nagy már nem fog az ovis tornára járni, mert végre elérte a minimum súlyhatárt, amivel mehet falat mászni, szóval helyette oda fogjuk hordani.
Régóta szeretett volna menni és négy éves kor felett be is lehet iratkozni, de kell hozzá minimum 16 kiló is, azt pedig csak mostanra sikerült összekalapoznunk, így idén már ez lesz a sport különóra neki.
Majd igyekszem újra megerősíteni benne, hogy ide tényleg csak a nagyok járhatnak, hogy még különlegesebbnek érezze (bár tényleg sokáig várt rá, remélem, hogy az is nyom majd valamit a latba). 🙂
KedvelésKedvelik 1 személy
Pont ezt akartam írni én is, amit az elején írsz.
(Nekem egyke gyerekkel szerintem megváltás volt a vegyes csoport, mert különben az egyke gyerekem sose tapasztalta volna meg, hogy vannak nála kisebbek-nagyobbak, akikkel valahogy ki kell jönni, meg meg kell érteni őket, stb. A dinamikák, ami különböző korú gyerekek között vannak.)
KedvelésKedvelés
Nálunk is most kezdte az ovit a fiam és bár minden nap elmondja h nagyon jól érzi magát és szeret ott lenni (az óvónők is pozitivan nyilatkoznak) érezzük h az eddiginél több bújásra, ölelésre, puszira van szüksége…pedig mi aztán igazán egy bújós család vagyunk de egyszerűen nem is látom h lehetne feltölteni azokat a szeretett tartályokat ennél jobban, olyan mintha sose lenne elég az ölelés 😀 persze egy nap majd hiányozni fog tudom én
KedvelésKedvelik 1 személy
Az ölelésből sosem elég! ❤️
KedvelésKedvelés
Teljesen normális ebben a korban. 5 éves, ilyenkor kezdik megérteni, ha nem is fogalmilag, az élet végességét, elválást, halált. Ezért jön ez ki pont elalvásnál a sötétben. Rossz álmok is gyakoribbak lehetnek. Tök jól csináljátok.
KedvelésKedvelés
Ő ráadásul egy érzékenyebb kislány, normális, hogy így előjön ez neki. A gyerekpszichológustól biztosan fogtok majd kapni tippeket, mesét, hogy hogyan lehet ezt csökkenteni. Ki fogja nőni.
KedvelésKedvelés
Igen, ezek mind állandó beszédtémák, már több, mint egy éve nálunk.
Nehéz megítélnem, hogy mi a normális és mi nem az, mert ugye nem sok összehasonlítási alapom van.
Láttam olyan gyereket, aki 4 évesen minden cécó nélkül ott aludt egy barátjánál, úgy, hogy akkor járt először abban a lakásban.
Egy másik 4 éves gyerek a könyvtár második emeletén nézelődve bejelentette az anyjának, hogy pisilnie kell, a nő fel sem nézett, csak mondta, hogy oké, a kisfiú meg egyedül lement a földszintre, elintézte a dolgát, majd visszatért.
Nem azt mondom, hogy ilyesmiket várok el a lányomtól (nekem ez sem tűnik teljesen egészséges viselkedésnek ennyi idősen), de nálunk a hasonló dolgok látótávolságban sincsenek, totál sci-fi.
Szóval nem tudom megmondani, hogy ez meddig normális és honnan kóros, de ha egy szakember azt mondja, hogy semmi probléma nincs a gyerekkel, akkor esküszöm, hogy el fogom hinni. 🙂
KedvelésKedvelés
Nem lehet, hogy pont amiatt, hogy feltétel nélkül szeretitek és tényleg komolyan veszitek őket, egyszerűen csak hozzátok van a világon a legnagyobb bizalma, és az egész csak ebből fakad?
Nálunk a nagyok kb. 4 és 6 évesek voltak, mikor már éjszaka megvoltak nélkülünk is, a nagy pedig még 7 évesen is azért akart tanító bácsi lenni, hogy majd az ő gyerekének ne kelljen egyedül lennie a suliban, most meg tiszta önálló, jó fej kamaszok (persze néha robbannak:))), és közben meg bizalmasak hozzánk.
Most a majdnem 4 éves kistesójuk van rám tapadva 😉
KedvelésKedvelik 1 személy
Ez bíztató, hogy másnak is voltak hasonló tapasztalatai, kicsit megnyugtat, hogy nem mi vagyunk az ufók, akik matricagyerekeket nevelnek. 🙂
Én nem bánom egyébként, hogy ilyen, nem terhes számomra, hogy vele legyek, csak valaki mondja azt, hogy ez normális és akkor rögtön megnyugszom. 🙂
KedvelésKedvelés