Képzeljétek el a Balkánt. Nem, nem Szlovéniát vagy Horvátországot – legalábbis nem most, 2025-ben, hanem olyan 20-30 évvel korábban, az Európai Unió előtt, az egységes szabályozások, a felzárkóztatás és a nyugati hatások nélkül… és akkor nagyjából körvonalazódik majd, hogy pontosan milyen is Albánia.

Széleskörű tájékoztatást egy hét nyaralás után persze nem tudok és nem is akarok írni, de az érzést, az első benyomásokat és a személyes gondolataimat azért igyekszem megosztani.

Furcsa kettősség lesz úrrá az emberen, amikor a csilivili szállodán kívül is szétnéz egy kicsit, mert bár az albánok nagyon-nagyon igyekeznek, hogy a turisták kedvére tegyenek és a lehető legjobban kiszolgálják őket, azért az általános szegénységet nem mindig sikerül maszkírozniuk.

A befejezetlen, elhagyatott épületek, az utcákon eldobált szemét, a földön ülő, karjaikban csecsemőket szorongató kéregető asszonyok és az is, hogy tizenéves kor felett gyakorlatilag MINDENKI dohányzik mind-mind az elmaradottság apró jelei, de ettől függetlenül őszintén próbálkoznak és azt kell mondjam, hogy többnyire sikeresen.

A tipikus turistacélpontokkal ellentétben (ideértve sajnos Horvátországot is), itt sehol nem érzi azt az ember, hogy át akarják verni vagy le akarják húzni, hanem az utolsó utcai fagyiárus is azon ügyködik, hogy minél elégedettebb legyél az általa kínált termékkel és amikor lehetőséged lesz, újra nála vásárolj.

Szinte érződik a levegőben, hogy ők most a turisták kegyeiért dolgoznak, fel akarnak kerülni a térképre, de nem a kiskapukat keresik és a gyors (ám erkölcstelen) pénzkeresetet preferálják, hanem olyan szolgáltatást akarnak nyújtani, amiért boldogan fizetsz egy-két hét erejéig akár minden egyes évben.

Rengeteg helyen megfordultunk már, de ennyire udvarias és emberközpontú szolgáltatókkal még sehol nem találkoztunk, legyen szó a pincérekről és a recepciósokról a szállodában, a gyógyszerészről, a vattacukros bácsiról vagy a boltokban dolgozókról.

Csak két példát említenék: A városban járva betértünk egy mindenféle strandkelléket és szuveníreket árusító boltba és láttam, hogy az üzlet egyik sarkában van egy kávézókban használatos pult és lehet italokat is rendelni, ezért – mivel már majdnem bepisiltem – rákérdeztem, hogy van-e esetleg mosdó az épületben.

Én azt hittem, hogy a bárhoz tartozhat esetleg egy mellékhelyiség a vásárlóknak, de ott nem volt ilyesmi, a pénztáros viszont mosolyogva hátrakísért a raktárba és felajánlotta, hogy használjam nyugodtan a dolgozói mosdót.

Itt nálunk (Magyarországon meg pláne) sokszor még a kávézókból is elhajtanak, ha nem fogyasztasz és csak pisilni szeretnél bekérezkedni a vécére.

Ezzel egyébként szerintem nincs semmi baj, nyilván megteheti minden üzlet, hogy kizárólag a saját vendégei részére biztosítja a mosdót, csak érdekesnek találom, hogy ott, ahol egyébként is van a látogatónak fenntartott mellékhelyiség, ez gondot jelent, míg máshol hajlandóak a szabályokat is meghajlítani és felajánlani a személyzeti vécét, hogy segítsenek rajtad.  

A másik meglepő esetet a hotelünk recepciósa produkálta. Az ottlétünk alatt szükségünk volt egy gyógyszertárra és tőle kértünk útbaigazítást, hogy hol találunk a közelben patikát, majd a visszaúton a férjem és a nagylányom vettek neki egy apró csokit köszönetképpen a segítségért.

Azt hinné az ember, hogy ezzel véget is ért a történet, de a következő műszakja során megállított minket, mert mint kiderült, amint hazaért, vett mind a két gyerekemnek egy-egy Kinder tojást. Értitek, ő segített nekünk, mi megköszöntünk, erre ő visszaköszönte a köszönömöt(?) – nem is igazán értettük a dolgot.

Egy darabig abban a hitben voltunk, hogy ez a kedvesség és előzékenység a hotelünk sajátja, kénytelenek „jópofizni” a fizető vendégeknek, de a városban járva kiderült, hogy ez nem igaz, tényleg mindenhol így állnak hozzá az emberhez, akkor is, ha egyébként nincs belőled hasznuk.

A legutóbbi részben egy fél mondatban említettem, hogy tartok tőle, hogy nem lesz simaliba a nyaralás és biztosan bekövetkezik majd valami rendkívüli – ez pedig így is történt, rögtön hétfő este beütött a ménkű: a Kicsi belázasodott.

Nurofen ugyan volt nálunk, de mivel nem voltunk képben, hogy van-e ügyeletes gyógyszertár a közelben, ha éjjel esetleg szükségünk lenne rá, így inkább azonnal elküldtem a férjem, hogy szerezzen be egy üveg Panadolt, vagy valamilyen más paracetamolos lázcsillapítót is, ha a Nurofen éjszaka csődöt mondana.

Szerencsére nem bizonyult súlyosnak vagy maradandónak a dolog (így utólag azt gondolom, hogy a kimerültség okozhatta), egy adag szirup le is húzta a lázát és bár a későbbiekben nagyon óvatosan engedtük csak duhajkodni, többet nem tért vissza a hőemelkedés.

Próbálom összeszedni a gondolataimat, hogy visszabontsam, hogy pontosan mikor-mit csináltunk, de nem igazán sikerül, mert összefolynak a resortban töltött napok és igazából így is van ez jól. 😊

Reggelente általában valamivel hat után ébredtünk (úgy látszik, hogy ha a lányokat napi 6-8 órában úsztatjuk, akkor képesek megugrani, hogy ne keljenek fel hajnalok-hajnalán. 😁), mesét olvastunk és játszottunk egy kicsit a szobában, majd lementünk az étterembe reggelizni.

Kaja után összeszedtük a cókmókunkat és vagy a tengerparton vagy a medencéknél folytattuk a napot egészen fél 12-ig, amikor felcaplattunk a szobánkba, hogy megszárítkózzunk és átöltözzünk, mielőtt ebédelni megyünk.

Ebéd után letettük a lányokat aludni és nem tudom, hogy a napsütés szívott le, a vízi móka volt-e az oka, vagy esetleg az, hogy a gyerekek ragaszkodtak hozzá, hogy velem együtt feküdjenek le a franciaágyba délelni, de képzeljétek, én is elaludtam velük. Egy kivételével minden egyes napon.

Ez önmagában nem is lenne annyira meghökkentő, az igazi csoda az volt, hogy nem ám úgy szundítottunk, mint itthon – egy, maximum másfél órát – hanem majdnem három órákat durmoltunk délutánonként!

Nem is emlékszem mikor voltam utoljára ennyire kipihent! A férjem szerint még a szemeim formája is megváltozott!

Mire felébredtünk, már többnyire uzsonnaidő volt, így az ágyból kikászálódva megint enni mentünk (figyelitek a sormintát? Kaja-alvás-kaja 😁), majd ismét a víz mellett kötöttünk ki.

Amikor meguntuk a strandolást, akkor bekuckóztunk a resort játszóházába, mielőtt vacsorázni mentünk volna.

Az utolsó étkezés után minden nap animátorok szórakoztatták a gyerekeket: volt bábelőadás, mini disco és sorjátékok is, így vagy a hotel által kínált programokon töltöttük az éjjeli takarodó előtti 1-2 órát, vagy pedig a tengerparti vásárban/vidámparkban, a naplemente fényében mókáztunk.

Azt gondolná az ember, hogy a délutáni szundiknak köszönhetően hajnalig bírtam az iramot, de az az igazság, hogy még így sem kellett egyetlen este se altatni, pedig a férjemmel mindketten az itthon szokásosnál jóval hamarabb, a lányokkal együtt feküdtünk le valamikor 9-10 között.

Arról már múlt héten is írtam, hogy az all inclusive nyaralásoknak szerintem az ellátás a legnagyobb előnye, az ételek végtelen választéka és az állandó rendelkezésre állás, hogy ne nekünk, szülőknek kelljen minden étkezésnél előteremteni az aktuális harapnivalót – és ezt így, egy teljes hét elteltével is csak megerősíteni tudom.

Az van, hogy a Kicsi már-már komikusan imád enni (a bölcsiből kaptunk még májusban egy kis rövid értékelőt, amire ráírták mi a kedvenc játéka, a kedvenc alvósplüsse odabenn, de a kedvenc ételéhez csak annyi volt feljegyezve, hogy „ami éppen előtte van a tányéron” 😁) és említettem már azt is, hogy kimondottan gourmet ízlése van, eddig viszont halvány lila fogalmunk sem volt róla, hogy ez mennyire igaz.

A szállodában töltött első 1-2 napban az volt az ügymenet az étkezéseknél, hogy előre kiválasztottam és feltálaltam neki valamit, amit megfelelőnek gondoltam, de ezt hamarosan rövidre zárta azzal, hogy ő akarja eldönteni, hogy mit eszik és innentől kezdve az apja vagy én módszeresen körbehurcoltuk az étteremben és megmutattuk neki a kitett ételeket, hogy választhasson.

A teljesség igénye nélkül ezekre a fogásokra bökött rá: gyömbéres rákkrémleves, tenger gyümölcsei tésztasaláta, szarvasgombás rizottó, borjúpörkölt aszalt szilvával… és basszus mindet meg is ette!

Alig akartuk elhinni, hogy a kétéves gyerekünk ilyen ételeket választ saját magának!

A Nagy persze hozta a szokásos formáját és a főételeket tekintve a bolognai spagetti, rizses hús, sajtos tészta szentháromságban találta meg a neki szimpatikus kajákat, viszont valamilyen zöldséges krémlevest és egy nagy halom friss gyümölcsöt minden nap megevett, így annyira nem zavart, hogy a másodikkal kapcsolatban nem volt kísérletező hangulata.

Sőt! Miután láttam, hogy más gyerekek miket esznek, ennek a menünek még külön örültem is!

Higgyétek el, nem túlzok, több ovist-kisiskolást is láttunk, akik csak és kizárólag sültkrumplit fogyasztottak minden étkezésnél, esetenként virslivel vagy csirke nuggets-el, de leginkább nélküle.

Egy testvérpár ráadásul Nutellába mártogatta a krumplicsíkokat vagy ha az éppen nem volt, akkor alternatív megoldásként megkentek egy-egy szelet kenyeret mogyorókrémmel, feltétként pedig még nápolyival is megpakolták.

És ezt nem egyszer, nem kétszer, hanem rendszeresen.

Ti vagytok a tanúim, itt és most ünnepélyesen megígérem, hogy soha többet az életben nem fogom a Nagyra azt mondani, hogy válogatós gyerek, mert rá kellett döbbennem, hogy attól mi rohadt messze állunk, még úgy is, hogy eléggé sajátos (és igen egyszerű) ízlése van.

Két étkezés és strandolás között persze feladtunk egy képeslapot anyukámnak és beszereztük a már-már kötelező szuveníreket is: albán csokikat, füge- és kivilekvárt Bakáéknak, magunknak pedig a híres, kézzel készült albán szőttesből választottunk két új díszpárnahuzatot a kanapéra.

(A gyakorlatilag mindenhol – számomra egészen hihetetlen módon – rendes utcafronti boltokban és webshopokban is árult luxusmárka-koppintásokból nem vettünk semmit, de úgy tűnt, hogy egyébként nagyon kelendőek az itt kapható ócsó Louis Vuitton és a Gucci cuccok. 😅)

Gyorsan teltek a napok és hamarosan elérkezett a péntek, amikor haza kellett indulnunk.

Mivel csak délután 4-re volt előjegyezve a gépünk, így kértünk, hogy később csekkolhassunk ki a szobánkból és ne kelljen a repülőtéren dekkolnunk órákig, de még így is nagyon hamar elszállt a délelőtt.

Nehezünkre esett nekikezdeni szedelőzödni a parton és valószínűleg a lányok is érezték, hogy most vagyunk itt utoljára, mert egyfolytában ment a „csak még egy pillanatra beszaladok a vízbe”, „csak befejezem a homokvárat”, „még meg kell mosnom a játékainkat és a papucsomat”, de végül időben visszaértünk a szobába és egy-egy gyors zuhany után már a recepciónál vártuk a megpakolt bőröndünk társaságában a reptéri transzfert.

Ismét a hotel tulajdonosa vitt minket át Tiranába, így megint volt lehetőségünk egy kicsit beszélgetni vele és ezúttal a forgalom is kegyes volt hozzánk, az összes dugót sikerült elkerülnünk.

A Kicsi mondjuk így, a rövidebb út alatt is elpilledt az autóban, de valami csoda folytán sikerült a babakocsiba úgy áttennem, hogy nem ébredt fel és végül a teljes becsekkolást és a reptéri ellenőrzést is átaludta!

A beléptetőkapuknál dolgozók is nagyon rendesek voltak, hivatalosan ki kellett volna a gyereket vennünk belőle, hogy át tudják világítani a babakocsit, de amikor látták, hogy alszik, átengedték kocsistól, csak óvatosan letapogatták, hogy nem rejtettünk-e semmit el a háta mögött vagy a lábai alatt.

A reptéren aztán sikerült a kávézó lehető legjobb asztalát kifognunk, ahonnan a hatalmas üvegablakokon keresztül az összes fel- és leszálló gépet láthattuk, a Kicsi pedig már magán kívül volt az izgalomtól, hogy nemsokára mi is megint repülni fogunk!

Az izgalomból végül az út utolsó húsz percében nekünk felnőtteknek is kijutott, mert Zágrábban éppen olyan vihar tombolt, hogy csak harmadjára tudtunk leszállni, az első két próbálkozás során a pilóta kénytelen volt a kifutópálya felett újra és újra felemelni a gépet az időjárás miatt.

Miután sikeresen földetértünk, rögtön ki is battyogtunk a terminálban várakozó Dedához, hogy a szakadó esőben hazafuvarozzon minket.

A hétvége persze a végtelen mennyiségű szennyes mosásával és a hirtelen lehűlt időhöz való alkalmazkodással telt, bár szombaton kénytelen voltam arra is időt szakítani, hogy a Kicsivel elmenjünk őszi cipőt venni, mert aznap vettem észre, hogy az elmúlt hetekben gyakorlatilag minden zárt lábbelijét kinőtte és már csak a nyári szandálja jó rá.

Végül az új világítós sportcipője mellé még egy pár gumicsizmát is hazahoztunk és a fogkeféiket is megvettem, amit hétfőn, a tanév első napján majd magukkal tudnak vinni az óvodába.

Vasárnap aztán bepakoltam a hátizsákjaikat is a gondosan összeválogatott váltóruhákkal és a benti cipőikkel együtt, de hiába készítettem elő mindent, még így is nehezemre esett elfogadni, hogy hétfőtől újraindul a szokásos mókuskerék.

Az ovi miatt mindenesetre izgatott vagyok, kíváncsian várom, hogy hogy fog a Kicsi beilleszkedni és milyen lesz, hogy ugyanabba a csoportba fognak járni a nővérével.

Már csak egyet kell aludni mielőtt kiderül!

Salty