Itt a vége, fuss el véle… eltelt ez a nyár is.

Hétfőtől már hivatalosan is szeptembert írunk és lehet, hogy a hosszú nadrágokat meg a pulóvereket is hamarosan elő kell vennünk reggelente.

Újra elkezdődik a bölcsi, az ovi, az iskola… kiürül a lakás.

Nem tudom, hogy nektek is hasonló tapasztalataitok vannak-e, de szerintem a nyár minden életkorban más.

Gyerekként úgy tűnt, hogy a szünet egy pillanat alatt véget ér; fiatal, de még gyerektelen felnőttként, 1-2 hét szabadsággal, a munkahelyeinken sínylődve általában az örökkévalóságig tartott; szülőként pedig valahogy a kettő keveréke ez a három hónap.

A gyerekeinknek köszönhetően újra átéljük a nyár gondtalan és kalandos oldalát, de a felnőtt élettel együtt járó felelősségeinket sem tudjuk csak úgy ledobni magunkról, hogy maradéktalanul kikapcsolódhassunk.

Vannak nagyon hosszú nyári napok. Olyanok, amikor egyikünk sem tudott szabadnapot kivenni, muszáj home office-ban dolgoznunk, miközben a szerelmünk pici gyümölcsei is itthon vannak és két, nyolcszor félbeszakított meeting között szinte imádkozunk egy áramszünetért, hogy addig is legálisan lóghassunk, mert a gyerekfelvigyázást és a produktív munkavégzést együtt nem sikerül megvalósítani.

Nem akarjuk, hogy túl sok tévét nézzenek, ezért a teljesen felforgatott lakás láttán csak egy mély sóhajra futja, mert tudjuk, hogy ez egyébként végtelenül kedvező ár azért a félórányi békességért, amit aztán emailek megválaszolásával töltünk.

Főzni nincs idő, de sebaj, ebédre jó lesz a fagyasztóban talált bolognai szósz, még úgy is, hogy csak csigatészta hozzá van itthon. Azt legalább a Kicsi is tudja rendesen kanalazni, én pedig igyekszem meggyőzni magam, hogy ez igazán bio-gourmet-egészséges csodamenü, hiszen a tészta és a szósz is házi.

Aztán vannak olyan napok is, amikor mindenki mindenkivel veszekszik, agyunkra ment az egy fedél alatt töltött idő és annyira nem vagyunk családilag egy hullámhosszon, hogy egymás idegeire megyünk.

Amikor reggel, a teljesen átlagosan viselkedő, mit sem sejtő férjemnek azzal nyitok, hogy “bocsi, nem tudom miért, de elképesztően idegesítesz” és a gyerekek is minden apróságon képesek szinte verekedésig fajulóan összeveszni – akkor nagyon lassan telik az idő a szünetben összezárva.

De cserébe az összes ilyenre jut három-négy-öt – szinte csettintésnyi idő alatt véget érő – nap, amikor minden pillanatban boldogok vagyunk, hogy együtt tölthettünk újabb 24 órát.

Amikor örülünk a napsütésnek, a játszótérnek, az ugróiskolának, a vízipisztolynak, a tölgyfa árnyékának, a kedvenc rövidnadrágnak, a strandolásnak, a libegőnek, a tegnapi pörköltnek, a hideg almalének, a ragacsos görögdinnyének és az erdei kirándulásnak is.

Amikor élvezzük a jó időt, hogy nem kell sehová rohanni, hogy van idő megtanulni biciklizni és cipőfűzőt kötni, és ha akarunk, tudunk mind együtt aludni délben – összebújva, egymás hegyén-hátán, mint egy kosárnyi kismacska.

Az idei nyár sem mindig volt pihentető és idilli, de az élet ilyen. Nem mindig tökéletes.

Én mégis elképesztően hálás vagyok azért a rengeteg élményért és kalandért, amit közösen átéltünk és remélem, hogy a lányaimnak is legalább olyan csodás emlékeik lesznek ezekről a hónapokról, mint amilyeneket én őrizgetek gondosan a lelkemben.

Nem mondom, hogy a tanév kezdetére maximálisan fel vagyunk készülve, de a gesztenye- és falevélgyűjtésre, a pocsolyákba ugrálásra, a tökfaragásra, a szivárványos esőkabátra, a puha, bojtos sapkákra és a világítós gumicsizmákra egészen biztosan készen állunk.

Ég veled nyár, köszönünk mindent!

Salty