
Az előző részt azzal zártam, hogy hétfőre megint kitaláltuk magunknak, hogy kőkemény melóval töltjük a napot, de muszáj volt nekiállni a lakásban tervezett projekteknek, mert csak azokon a szabadnapjainkon tudunk ilyesmivel foglalkozni, amikor a férjemmel mindketten itthon vagyunk – és abból ez volt az utolsó.
A dolgot nehezítette, hogy a nyári szünet miatt a lányok is itthon vannak, de mikor fessen ki az ember, ha nem olyankor, amikor gatyarohasztó meleg van?
A hétvégi elő-pakolásnak köszönhetően hétfő reggel már sokkal kevesebb cuccot kellett összegyűjteni a gyerekszobából és amiket muszáj volt, azokat is csak egy nagy játékoskosárba dobáltam bele válogatás nélkül, mert arra készültünk, hogy miután az új játéktárolót összeraktuk és minden mást is átrendeztünk – a szelektálás után megmaradt – mütyürjeiknek úgyis új helye lesz.
Próbáltam a lehető legoptimálisabban nekikészülni a festésnek, szétszedtem a Kicsi rácsos ágyát, azokat a bútorokat, amiket nem lehetett a szobából kivinni összetologattam középre, majd gondosan letakargattam és amint elégségesnek ítéletem az előkészületeket, rögtön neki is kezdtem a pingálásnak, hogy lehetőség szerint a lányok déli alvásáig be tudjam fejezni – bár az nyilván nem volt opció, hogy a saját szobájukban fektetjük le őket.
A rettegett plafonnal kezdtem, mert a korábbi tapasztalataimból tanulva arra jutottam, hogy ahhoz van a legkevesebb kedvem és miután már több óráig hengereltem a falakat, még kevésbé lesz, szóval azzal járok a legjobban, ha a legszarabb részt rögtön az elején letudom.
Ki is találtam szépen, hogy ha a mennyezet kész, akkor megjutalmazom magam egy tuti reggelivel és egy újabb kávéval, de menet közben annyira elkapott a gépszíj, hogy már csak az lebegett a szemem előtt, hogy „csak még ezt az oldalfalat”, „már csak ez a rész maradt”, „az a fal az utolsó, ráadásul pont ott az ajtó is, alig van felület, amit festeni kell” – és rövidesen azon kaptam magam, hogy kész vagyok az egész szobával.
Még csak tizenegy óra volt, egész jó időt futottam, de persze minden létező testrészem festékes volt és a szobában sem uralkodott sokkal nagyobb rend – szóval a takarítás még hátravolt, amit legalább olyan hosszúra saccoltam, mint magát a festést.
Az első menüpont viszont egyértelműen az volt (lett volna), hogy a hálóba behordott irgalmatlan mennyiségű cuccot valahogy úgy elpakolásszuk, hogy legalább az ágyat szabaddá tegyük a lányok déli szundijához, de a férjem azt mondta, hogy hagyjam a fenébe, ne dolgozzunk kétszer, inkább átviszi a gyerekeket anyósomék üres lakásába aludni.
Megmondom őszintén, hogy eszembe sem jutott ez a lehetőség, de tényleg az volt a legjobb ötlet, ha nem maradnak itthon, így legalább nyugodtan – és anélkül, hogy figyelnem kellett volna a hangerőre – fel tudtam takarítani a festés nyomait, kimostam a leszedett függönyöket, megpucoltam az ablakokat, majd lezuhanyoztam, sőt, mivel a barkács/DIY-adrenalin még mindig dolgozott, a hajamat is befestettem!
Amíg a festék a fejemen dolgozott, addig a falra felkent dulux is megszáradt, így neki tudtam kezdtem a bútorok áttologatásának is. Lehet, hogy még emlékeztek, egy Ikeás emeletes ágy van a lányok szobájában, ami megfordíható galériás ággyá, de mi eddig csak „szimpla” fekvőfelületként használtuk.
Áldom az eszemet, hogy annak idején úgy raktam össze, hogy amikor eljön az ideje, hogy átváltsunk az emeletes ágyra, akkor ne legyen semmi variálnivaló rajta, csak fel kelljen fordítani – így most csak ennyi dolgom volt vele!
A helyükre tettem a matracokat, áthúztam mindkettejük ágyneműjét, visszatettem a szőnyeget, sőt, berángattam a gyerekek és az apjuk által még délelőtt összerakott játéktárolókat is a szobába, de a holmijaik közül semmit nem pakoltam el, mert azt mindenképp velük együtt akartam megejteni.
Mire mindent befejeztem, a lányok is felébredtek Bakáéknál, az apjuk szólt, hogy megeteti őket, aztán visszajönnének, ha nincs szükségem több időre, így még gyorsan hajat mostam, de aztán már csak arra vártam, hogy hazaérjenek.
Állati sokat melóztam a szobájukkal és nagyon kíváncsi voltam, hogy mit fognak szólni hozzá, de abszolút megérte, mert mindketten majd kiugrottak a bőrükből, sőt, a férjem azt mondta, hogy szabad szemmel is látható mennyit fejlődtem szobafestőként, mert ugyan a konyha, a nappali, az előszoba és a fürdő is nagyon szép lett, de szerinte eddig ez a legtutibb munkám.
Tudom, hogy neki az a dolga, hogy dicsérjen, de így is dagadt a májam, na!
Bár a szoba – néhány apróságtól eltekintve – teljesen készen volt, de a festékszagot még túl erősnek ítéltem ahhoz, hogy a lányokat hétfő este rögtön ott fektessük le, így mindannyian a hálóban aludtunk.
Annyit gürüztem egész nap, hogy azt hittem, úgy fogok bedőlni az ágyba, mint akit leütöttek, de végül csak valamivel éjfél után tudtam elaludni.
Szerencsére a gyerekek megelőlegezték a karácsonyi ajándékunkat és csak 7:15-kor ébredtek fel másnap reggel!
Nem viccelek, annyira összezavarodtam, amikor ránéztem az éjjeliszekrényen lévő órára, hogy az első gondolatom az volt, hogy „ma óraátállítás van?” Értitek, augusztusban!
Ez remekül illusztrálja, hogy milyen gyakran bekövetkező jelenség az, hogy reggel hét után ébredünk fel.
Kedden az egyik legnagyobb horvát nemzeti ünnep volt, így aznapra a játékok szortírozásán kívül csak egyetlen programunk volt: egy baráti házaspár hívott el minket grillezni a kertjükbe délután.
A férjem előző nap már bepácolta a húsokat és előkészítette a csirkesaslikokat is, így miután a lányok felébredtek a déli alvásból (immár az új szobájukban), csak útra kellett kelnünk az egyik szomszédos város irányába.
A barátaink éppen gyereket várnak (mivel kislány lesz, ők azok, akik szinte minden babaholminkat átvették eddig) és mivel a szortírozásban egy nagyobb szatyornyi piciknek való játékot is összegyűjtöttünk, indulás előtt rájuk csörögtem, hogy ezeket szeretnék-e, ha elvinnénk nekik.
Eddig ugyan mindennek nagyon örültek – és én is odafigyeltem, hogy csupa szép, jó állapotú cuccot adjak nekik tovább – de ettől függetlenül nem akartam csak úgy odaállítani egy újabb szatyor holmival, mert nekem is felfőne az agyam attól, ha más, nagyobb gyerekes szülők lom-lerakatnak néznének minket és kérdezés nélkül idehoznának egy halom motyót.
Pláne, hogy mióta csak a méregdrága, a város által jóváhagyott szemeteszsákban lehet újrahasznosításra nem alkalmas hulladékot kidobni és csak egyetlen ruhagyűjtő konténer van 10 kilométeres körben, megszabadulni sem egyszerű attól, amire nincs szükséged, de ha az lenne, akkor sem tartanám normálisnak azt, hogy ezt a feladatot csak úgy, előzetes egyeztetés nélkül átruházzuk másokra.
Mindenesetre a barátaink örültek a játékoknak – ők maguk még egyet sem szereztek be – így végül mindannyian jól jártunk a tranzakcióval.
A hét maradék három napja már rendes munkanap volt, így jobb híján felosztottuk őket egymás között a férjemmel, hogy ne makkanjon meg egyikünk sem teljesen.
A szerdát és a csütörtököt én toltam home office-ban a lányok mellett, pénteken pedig ő volt velük, amíg én igyekeztem utolérni magam az itthoni irodánkba bezárkózva.
Ne mondjátok el a főnökömnek, de nem én voltam a munka hőse ezekben a napokban. Mentségemre szóljon, hogy a hétközbeni munkaszüneti nap miatt szinte mindenki szabadságon volt a cégnél, a fű se nőtt, így nekem sem volt túl sok tennivalóm, csak a minimumot próbáltam összekaparni.
A gyerekek már egyre szebben játszanak együtt, de a Kicsinek még mindig rengeteg dologhoz szüksége van rám, ha ő is itthon van, akkor nem nagyon van lehetőségem még fél órát sem háborítatlanul dolgozni – maximum csak akkor, ha nem veszik észre, hogy éppen letettem a fenekem egy üres székre.
Aztán ott van az, hogy ha egyedül vagyok home office-ban, akkor kb. azt eszek, amit találok, csak délután főzök valamit, de van, hogy még akkor sem, mert a férjem az új irodájában gyakorlatilag aprópénzért (3-4 euró nekik egy teljes menü) tud a menzán kajálni, a lányok kapnak meleg ételt a bölcsiben-oviban, így igazából nem történik semmi, ha egy-egy nap kihagyom a főzést – de amikor a kicsik itthon vannak, ezt nyilvánvalóan nem tehetem meg.
Mivel az a legjobb, ha a déli alvásuk idejére időzítem a munkahelyi teendőimet, így a maradék órákból kell innen-onnan ellopni, hogy legyen kaja és a kosz meg a rendetlenség se egyen meg minket, szóval meg sem áll az ember egész álló nap és mégsem jut a dolgai végére – de ezt felesleges magyaráznom azoknak, akik próbálták már ezt a felállást vagy csak simán volt a covidos karantén alatt gyerekük.
Nem csoda, hogy alig vártuk a hétvégét, amikor legalább a munka hőse helytállást nem kell imitálnunk és mivel szombatra kánikulát jeleztek elő, el is döntöttük, hogy aznap strandolni megyünk.
Nagyon jól éreztük magunkat – meglepő módon – tömeg sem volt, kellemesen, szellősen tudtunk fürdőzni és a lányok is borzasztóan élvezték a pocskolást.
Hiába van még hátra a tengerparti nyaralásunk és az augusztus javarésze, de már mégis ott lebeg a levegőben az a tipikus, nyár végi hangulat.
A medencézésből hazafelé tartva a Nagy dobta be először a témát ebben a formában: „jó, hogy nemsokára megyek majd megint oviba, mert már lassan elfelejtem az összes csoporttársam nevét!”
Ez nyilván nem igaz, egy kis noszogatás után ügyesen fel tudta sorolni őket és az is kiderült, hogy igazából amiatt izgatott, hogy a húgával egy csoportba fog járni és már most azon jár az agya, hogy mennyi mindent meg fog neki odabenn mutatni és az óvónéniket is megkéri majd, hogy az étkezéseknél egymás mellett ülhessenek és délután egymás mellett alhassanak.
Annyira aranyos, hogy ennyire a sajátjának érzi a feladatot, de ez azzal is együtt jár, hogy a testvéréhez viszonyítva sokkal magasabb polcra helyezi magát, sokszor szereptévesztésben van és bizony előfordul, hogy rá kell szólni, hogy „én vagyok a Kicsi anyukája, nem te!”
Ez biztosan az elsőszülött gyerekek velejárója is, de gyakran próbálkozik azzal, hogy megregulázza a tesóját, olyanokat mond neki, hogy „neked ezt nem szabad!”, „el kell pakolnod magad után!” stb. – sokszor szinte már csak az hiányzik, hogy még büntetésbe is leültesse.
Nagyon igyekszünk odafigyelni arra, hogy minden ilyesmit meghalljunk és időben leállítsuk a dolgot, mert a testvér rendreutasítása semmiképp sem az ő feladata.
Vasárnapra ismét egész napos programot találtunk ki – bár pontosabb lenne azt mondanom, hogy két különböző tevékenységről van szó a köztük itthon megejtett, déli alvással.
Egy kicsit már én is érzem, hogy „lassan vége a nyárnak” és talán emiatt nyomatom annyira, hogy „menjünk még el ide is, próbáljuk ki azt is!”, de szerencsére senki nem ellenkezik – a gyerekek pedig pláne nem – így a hátralévő nyári hétvégéket igyekszünk a lehető legtöbb tartalommal megtölteni.
Vasárnap reggel az állatkert volt a soros, mert bár nem voltunk olyan régen, még mindig túl meleg volt ahhoz, hogy a játszótéren lődörögjünk, viszont az óriási lombú fák alatt kialakított árnyékos park remek szabadtéri programnak tűnt.
A lányok nagyon élvezték az állatkerti sétát, már a Kicsi is egyre érdeklődőbb, keresi a szemével az állatokat a kifutóban, izgatottan mutogat és magyaráz – az állatsimogatóban pedig még a kecskéket is lelkesen tapogatta, pedig legutóbb még hozzájuk sem akart érni.
Az állatkert is nagyon klassz volt, de délután egy olyan kirándulásra kerítettünk sort, amit már ezer éve tervezünk: végre elmentünk libegőzni!
Már két év is eltelt, mióta a teljes vonalat újjáépítették, de eddig valahogy kimaradt az életünkből, hogy Zágráb 1035 méter magas hegycsúcsára egy fémdróton lógva suhanjunk fel, de most eltántoríthatatlanok voltunk!
Mivel a helyi lakosoknak ingyenes a használata, így még fizetnünk sem kellett az élményért, de túlzás nélkül állíthatom, hogy nem bántam volna a felnőtt 8 és gyerek 4 eurós jegyárat kipengetni, mert teljesen elvarázsolt minket mind a 15 perc menetidő!
Csodálatos volt a fák felett suhanni és egyre magasabbról látni a város sziluettjét – az egyetlen negatívumként azt említeném, hogy a gondolák minden oldala üvegezett (nyilván a nézelődés a cél), így a nyári kánikulában már majdhogynem szaunaként funkcionálnak a kocsik és simán lefő az ember, mire felér a hegy tetejére.
Odafenn rengeteg kávézó, bár és étterem várja a látogatókat, de még Zágráb legmagasabb pontjára, a Sljeme hegycsúcs tetején található TV-toronyba is fel lehet menni, hogy 360 fokos kilátásunk legyen az egész fővárosra és a tőle északra található hegyvonulatra.
Nyilván mi is felmentünk, ami remek ötletnek bizonyult, mert a Nagyot annyira lenyűgözte a libegőzés és a TV-torony tetőterasza, hogy még vissza sem értünk a indulási állomásra, már arról faggatott minket, hogy mikor jövünk legközelebb.
Este itthon még felhívtuk Bakát és Dedát is, hogy a lányok beszámolhassanak a hétvégi élményeikről és túlzás nélkül mondhatom, hogy a gyerekek és ők is alig várják már, hogy végre hazajöjjenek Dániából.
Apósomnak szerintem konkrétan unoka-elvonási tünetei vannak, napjában többször ír üzenetet, hogy rákérdezzen mit csinálnak a lányok, így – valószínűleg nem alaptalanul – arra számítunk, hogy miután csütörtökön hazaérnek, napokon keresztül nem is fogjuk látni a saját gyerekeinket.
Nem baj, a hálóban és irodában még úgyis ki kell festenünk! 😉
Salty

Ööö azt hiszem nem csoda, hogy a lányok is ilyen aktívak, egyszerűen csak ez a real-life copy+paste billentyűprogram 😀
Hogy tetszik így napok elteltével az új ágy a lányoknak? Nálunk nagyon bevált ez így, bár most éjjel épp felsírta magát a Kicsi, arra mentem be, hogy ül az ágy szélén és hüppög, másfél óra kőkemény meló volt visszaaltatnom. De tényleg nem ébrednek fel egymás zajaira és tök jól be tudunk kuckózni az aljára mesét olvasni és bunkinak is kiváló, ha egy lepedőt vagy pokrócot odacsiptetek a felső részéhez 😀 “tündérfény” a.k.a. sima hidegfehér microLED-es fényfüzér van végigfűzögetve a felső ágyrácson, így még extrább a hangulat alul. Felül ugye sátor van, ami a nagyobbik lányomnak ad egy kis privát szférát, imádja.
Érdekes lesz ez az új ovis felállás is, de talán egyszerűbb lesz valamivel, hogy egy helyre járnak majd. Ha mégsem sülne el jól a közös csoport, akkor van B-terve az ovinak? Bár ez az utolsó éve lesz a Nagynak ha jól gondolom.
KedvelésKedvelik 1 személy
:DDD
Tetszik nekik, a Nagy kimondottan bele van bolondulva, hogy ő már olyan nagylány, hogy emeletes ágyon alhat.
Kicsit tartottam tőle, hogy nem fogja-e kifészkelődni magát vagy el fog-e tudni menni pisilni éjjel, de az első pár napban monitoroztam és minden oké volt. 🙂
(Pont ma éjjel nálunk is alig aludt a Kicsi, kb. 20 percenként kellett bemenni hozzá, lehet volt valami a levegőben.
)
Az ovira nagyon kíváncsi leszek, mert itthon gyakran van, hogy kicsinálják egymást, de kifelé nagyon összezárnak. Nem csak a Nagy a Kicsi felé, hanem fordítva is.
Pont ma történt, hogy az apjuk ki akarta dobni a Nagy valami mütyürjét, amit sokadjára nem pakolt el maga után és a Kicsi kezdett hisztizni meg kiabálni, hogy “nem szabad!”
A Nagy meg ugye extra érzékeny, ha a Kicsi elesik, simán elbőgi magát, annyira megijed, hogy valami baja történt, szóval a ovi biztos érdekes lesz – de igen, ez a Nagy utolsó éve (ha érettnek találtatik majd a sulira), így remélhetőleg jövő nyárig már minden rendben lesz. 🙂
B-terv nincs, bár ha nagyon nem fog működni, akkor még megpróbálhatom visszakönyörögni a mostani bölcsinkbe.
KedvelésKedvelés