Mivel a teljes, Magyarországon töltött hetünkre borongós, néha-néha esős idő volt előrejelezve, így nem különösebben igyekeztünk ezernyi programmal telezsúfolni a Nagyinál töltött napokat.

A kertben felállított medence és a frissen hozatott, köbméternyi, szuperül tapadó sárga homok bőven elegendő szórakozást biztosítottak napközben és nekünk is jól esett, hogy semmi mást nem csináltunk, csak a teraszon döglődtünk a csésze kávénkkal és időközönként lelkesen megtapsoltuk az elkészült tornyokat és a csillagnak indult, de időközben karját vesztett homokformákat.

A lányok nagyon élvezték a sározást és a korábban sosem látott, igazi, homokozáshoz való földet, de persze a Nagyi által frissen beszerzett homokozószett is óriási sikert aratott.

Emlékszem, amikor én voltam óvodás-kisiskolás, teljesen általános, bevett szokás volt, hogy minden kisgyerekes család rendelt egy-egy köbméter friss homokot a tüzépről tavasszal, hogy nyáron legyen mivel (miben?) játszani és amikor végre megérkezett, úgy vártuk, hogy leborítsák az utánfutóról, mint magát a messiást.

Az viszont már kiment a fejemből, hogy mennyire elképesztően és kivakarhatatlanul fog ez a sárga homok, vízzel összekeverve pedig egyenesen textilszínezéknek is használható, mert nincs az a folttisztító és magas hőfokú mosás, amivel ki tudod szedni a ruhákból.

Sebaj, ez legyen a legkevesebb, a lányok úgyis játszós cuccban álltak neki a sárdagasztásnak, nekem pedig az első homokozás elég is volt, hogy derengeni kezdjen a kosz mértéke, így innentől kezdve mindig ugyanazt a póló-rövidnadrág párost adtuk rájuk a homokozáshoz, mert azokra már amúgy is keresztet vethettünk.

A játszós outfitnek aztán kötelező kiegészítője lett a kokárda is. Még márciusban, a szezonban kértem meg anyukámat, hogy vegyen nekem kettőt-hármat, mert képes vagyok úgy elpakolni a már a tulajdonunkban lévő pár darabot, hogy amikor kéne, akkor persze sehol nem találom őket.

A Nagy szemtanúja volt a kokárda-díler tranzakciónak és egyet azonnal fel is kellett tűznünk a mellkasára (miután gondosan kitapogatta(!) hogy hol a szíve), így már rendkívül patrióta hangulatban tudott sárpogácsát sütni és homokvárat építeni.

Hétfőn és kedden nem is csináltunk semmi mást azon kívül, hogy a kertben játszottunk, szerdán viszont ismét elmentünk ürgelesre a harangodi Téka Tábor területére.

Tavaly ugye a férjem nem tudott eljönni velünk, de most őt is legalább annyira lenyűgözte a hely és egészen hihetetlennek találta, hogy csak úgy futkosnak a lábunk körül az állatok és bármerre nézünk, mindenhol látni a kisebb-nagyobb föld alatti üregek bejáratait, amikből egy-egy ürge leskelődik.

Idén a lányok is idősebbek és már elég nagyok ahhoz, hogy megértsék, hogy csöndben és mozdulatlanul kell a lyukak mellett üldögélniük, különben nem fognak előbújni az ürgék – így aztán mivel tartották magukat a szabályokhoz és türelmesen várakoztak, pár perc elteltével már szinte néhány centiméter távolságból adogathatták a napraforgómagokat a kis “földimókusoknak”.

Szerintem legutóbb is említettem, de imádom az ilyen helyeket!

Van bőven elég tartalom, hogy ne unatkozzon senki – az ürgéken túl játszótér, homokozó, erdei ösvény stb. – de semmi nem veszélyes a gyerekekre és ők sem tudnak semmiben kárt tenni.

Szerintem az üzemeltetők nem is tudják, hogy milyen mentális megkönnyebbülés a szülőknek itt szabadon engedni a gyerekeiket.

Végül az egész délelőttöt itt töltöttük, csak ebédelni és délelni mentünk haza, majd miután felébredtek a lányok, újra útrakeltünk: ezúttal az egyik legtutibb játszótérre vezetett az útunk.

Óriási kastélyszerű mászóka, csúszdákkal, zipline-nal és függőhidakkal a nagyoknak, ugyanez kisebb méretben a piciknek, de szabadtéri kondieszközök, sövénylabirintus, röp-, foci- és kosárlabdapálya is található az egyik városbéli tó partján kialakított parkban, hogy minden korosztály találjon szórakozási lehetőséget.

Idén arra jutottunk, hogy az állatkertet kihagyjuk, mert a Kicsi már képtelen a babakocsiban elaludni (egy éve még sikerült nagy nehezen összehoznom), de az is esélytelen, hogy ébren kibírja estig és mivel a park nagyon simán egész napos program, ezért túl komplikált lett volna a látogatás.

Semmi gond, tavaly mindent láttunk, jövőre pedig már lehet, hogy ismét el tudunk majd menni, mert addigra már mindenki képes lesz túlélni, ha kivételesen nincs alvás délben.

Csütörtökön aztán végül mégis kikocsikáztunk Sóstóra (ahol egyébként az állatkert is van), de csak a tó körüli sétányon mentünk egy kört, fagyiztunk a város legtutibb kézműves fagyizójában és persze az óriási, világító-zenélő szökőkutat is megnéztük.

Estére aztán sikerült remekül elrontanom a hangulatot, de egyszerűen már nem tudtam tovább türtőztetni magam.

Mivel Nagyi csupa olyan étellel készült nekünk, amit a gyerekek is szeretnek, ezért némileg eltért a menü a náluk szokásos koszttól és ezt a párja valamiért nem tudta kommentár nélkül beemelni.

Csütörtökre már két teljes napja hallgattam az olyan poénosnak szánt megjegyzéseket, hogy pl. “a csirkemell nem hús” vagy “ilyen kaják böjt idejére valók” és bár anyukám, valamint a békesség kedvéért nagyon-nagyon igyekeztem, hogy magamra erőltessek egy-egy mosolyt és ne szóljak vissza, de a lóf*sznak is van vége.

Az verte ki végképp a biztosítékot, amikor már az volt a remekbeszabott humor tárgya, hogy “hú, nem lennék nálad gyerek”, mert ha otthon is ilyen ételeket főzök, akkor nincs valami jó dolguk a lányoknak.

Azt már nem tudtam annyiban hagyni, hogy a gyerekeim jólétét is (vicceskedve ugyan, de) megkérdőjelezze, mert nem körömpörkölttel meg “rendes hússal” etetem őket, bezzeg ő ennyi idősen mindent megevett, amit elétettek!

Egyébként egy nagyon jólelkű, kedves fickóról van szó, de ez a kajával kapcsolatos primitív mentalitás annyira jellemző a férfiakra az ő korosztályában, hogy én már gyerekként is eleget hallgattam, hogy “nem vagyunk mi nyulak, hogy ennyi zöldséget együnk” vagy “az igazi férfiak húst hússal esznek” és emiatt így, 32 évesen már sokkal hamarabb elpukkan tőle az agyam, mintha ő mondana nekem ilyesmit először.

Egyszerűen nem vagyok hajlandó ráhagyni és jó pofát vágni hozzá. Kinőttem már abból, hogy csöndben maradjak akkor is, ha nem értek egyet valamivel.

Még most is elkap a harci ideg, ha eszembe jut, hogy nekem kell  “megvédeni” a mi étrendünket olyan emberekkel szemben, akiknek egy tiszta erük nincs a testükben, már a negyvenes éveikben vérnyomás- és koleszteringondokkal küzdöttek, mert legszívesebben a lábtörlőt is kirántanák, a bulgurról meg valószínűleg azt hiszik, hogy az valami egzotikus gombás bőrbetegség köznyelvi elnevezése.

Onnantól kezdve, hogy a lányok etetése és étvágya is szóba került, már nem volt semmi, ami visszatartott volna és úgy kiosztottam a fickót, hogy utána másnap délutánig nem is került a szemem elé.

Sajnos ez az összezörrenés éppen elegendő volt, hogy tönkretegye a hangulatot, nekem sem volt kedvem a továbbiakban a veszekedés utáni feszült környezetben tartózkodni, a férjemet meg végtelenül zavarta, hogy én ideges vagyok és nem nagyon tud segíteni, ezért úgy döntöttünk, hogy másnap délután hazaindulunk.

Legszívesebben azonnal összepakoltam volna, de anyukámnak megígértem, hogy pénteken elkísérem az egyik legközelebbi barátnőjének a temetésére és nem akartam magára hagyni ebben az egyébként is rettentő szomorú helyzetben.

Ica nénit én is nagyon jól ismertem, bár anyukámnál jó 15 évvel volt idősebb, mégis nagyon energikus és tettrekész néni volt, aki még hetven felett is teljes erőbedobással gyűjtötte a bútorokat, háztartási eszközöket és ruhákat a rászorulóknak az általa létrehozott alapítványon keresztül.

Mindenkit meglepett, hogy ilyen hirtelen elment, mert a szokásos “öregkori nyavalyákon” kívül nem nagyon volt más baja, de anyukám is azt mondta, hogy amikor utoljára beszéltek telefonon, szinte olyan érzése volt, hogy búcsúzkodik.

Mivel sokan ismerték, a temetésen is rengetegen voltak és nagyon örültem, hogy elmentem Nagyival, mert szegény végigsírta az egész szertartást.

Tényleg nagyon megható beszédet hallgattunk végig – én most először voltam polgári (így hívják, ha nem pap vezeti?) temetésen és sokkal szebbnek, személyesebbnek találtam, mint az egyházi szertartásokat.

Az külön szimpatikus volt, hogy még egy kis emlékkönyv is ki volt téve a gyászolóknak, amibe mindenki írhatott egy-egy kedves emléket vagy gondolatot az elhunytról.

A temetés után hazaérve még leszedtük a kertben a több kilónyi, de Nagyiéknak felesleges szedret, majd közösen megebédeltünk mielőtt mi négyen megindultunk hazafelé.

Azzal kalkuláltunk, hogy az indulás éppen a lányok déli alvásának az idejére esik, így az első etapot úgy tudjuk megtenni, hogy alszanak, de most nem sikerült olyan hosszan durmolniuk, mint az odaúton.

Mindenesetre igyekeztünk minél tempósabban haladni és a Velencei-tónál egy baleset miatti torlódás kivételével végig el tudtuk kerülni a dugókat, majd végül pont a lányok szokásos esti fektetési idejében gurultunk be a társasházunk elé.

Persze nem tudtuk őket rögtön ágyba dugni, le kellett mindenkit csutakolni és vacsorázni sem ártott, de még így is meglepően jó időt futottunk.

Szombaton – bár szakadt az eső – igazi családi napot töltöttünk együtt. Reggel átszaladtunk a boltba, hogy feltöltsük a hűtőnket, aztán négyesben főztük meg az ebédet és a szederlekvárt is, majd az eső ritmikus kopogását hallgatva az ablakokon, egészen estig legóztunk és kirakóztunk.

A Kicsi nyelve az elmúlt pár hétben hihetetlenül megeredt, most már 4-5 szavas mondatokban kommunikál és egyre egyértelműbb, hogy ő is pont olyan lepcses szájú lesz, mint a nővére, mi felnőttek pedig nem nagyon fogunk szóhoz jutni mellettük.

Ettől függetlenül borzasztóan élvezzük, hogy már ilyen szépen beszél – naponta többször is rácsodálkozunk egy-egy újabb szóra vagy kifejezésre, ami elhagyja a száját. Igazi kaland ezt szülőként megélni!

Mivel anyósomék már elutaztak Dániába, így a szokásos vasárnapi ebéden nem tudtak részt venni, de a férjem unokatesóit azért áthívtuk, hogy ne maradjon el a hagyomány és megejtsünk egy találkát, mielőtt újra elutazunk vakációzni.

Csak egy kis kákabélűeknek való, böjtölős kaját – csirkemelles-zöldséges rizottót – csináltam, de mindenkinek olyan jól esett, hogy majdnem megettük az eredetileg két napi adagnak főzött mennyiséget.

Ebéd után a férjem elvitte a lányokat a Száva partjára sétálni és amíg a lakáson kívül voltak, kihasználtam a lehetőséget, hogy nekikezdjek kirámolni a szobájukat.

A keddi nemzeti ünnep miatt hétfőn még mindketten szabadságon leszünk és bár a gyerekek mellett nem lesz egyszerű, de azt tervezzük, hogy kifestjük és teljesen átrendezzük a gyerekszobát.

A bútorok és a Kicsi új matraca már megérkeztek, csak a festéssel kell majd igyekeznem, hogy mire a lányok az apjukkal mindent összeraknak és rendszerezik a tárolókban a játékaikat, addigra én is befejezzem a pingálást.

Már alig várom!

Salty