
Eléggé össze-vissza hetünk volt és végül semmi nem az előzetes terveknek megfelelően alakult, de így utólag nem is bánom, csak örülök, hogy sikerült mindent megoldani.
A Naggyal abban maradtunk, hogy még csütörtökig kellene az ovis ügyeletbe járnia, mert akkora datáltam, hogy lezárul a munkahelyi projektem, de végül a négyből csak két napon tudtam leadni a csoportba.
Hétfőn reggel rögtön azzal indított, hogy nagyon fáj a hasa, majd mivel a következő mondata az volt, hogy „szerintem az lenne a legjobb, ha ma nem mennék oviba”, így nagyon gyanús volt, hogy kitalációról vagy fantomfájdalomról van szó és már előre görcsbe rándult a gyomrom, hogy megint csinálhatjuk végig az öltözőbeli vigasztalást, mire be tudom majd imádkozni a szobába.
Sajnáltam őt is, hogy annyira nem akar menni, hogy inkább füllent; sajnáltam magamat is, hogy megint jó kis bűntudatom lesz egész nap és legfőképp azt sajnáltam, hogy ilyen hülye helyzetben vagyunk és tényleg nem tudunk más megoldást kitalálni a jelenlegi szituáció helyett.
A férjem látta rajtam, hogy halál stresszes vagyok az előttünk álló reggel miatt – majd mivel az arcüreggyulladás után még nem volt száz százalékos és ezért itthonról dolgozott – felajánlotta, hogy elviszi ő a gyereket az oviba, ne csak én szívjak a helyzettel.
Gondolom már sejtitek, hogy mi lett a csere eredménye: apa megsajnálta a Nagyot és még félúton sem jártak az ovi irányába, amikor visszafordultak.
Így, hogy itthon maradt, ez nyilván azt jelentette, hogy mindkettőnknek éjfélig kellett dolgoznia, hogy bepótoljuk a napközben kiesett időt, de reméltem, hogy a plusz pihenő elég lesz a gyereknek, hogy egy kicsit jobb kedve legyen és a maradék három napot már gond nélkül tudjuk abszolválni.
Kedden és szerdán végül nem volt semmi probléma, megértette ő is, hogy visszafelé számolunk, már csak ezt a pár napot kell kibírnia, utána szeptemberig itthon lehet – de persze az is sokat segített, hogy mindkét napon megígértem neki reggel, hogy rohanok majd haza az irodából és amikor felébred a déli alvásból, már ott is leszek érte, hogy hazavigyem magammal.
Azokon a napokon egyébként is be kellett mennem a munkahelyemre és mivel elég messze van a telephelyünk, a hazaút érinti az ovit is, így úgy intéztem a napjaimat, hogy pisiszünet nélkül güriztem kettőig, onnan pedig rögtön az gyerekért rohantam, hogy legkésőbb fél háromkor fel tudjam venni.
Ezzel ő is egészen elégedett volt és mivel a húgáért csak valamivel később mentünk a bölcsibe, arra is jutott időnk, hogy egy órácskát kettesben legyünk.
Még a könyvtárba is eljutottunk, ahol talált is magának egy klassz űrhajós könyvet, ami annyira lenyűgözte, hogy utána napokig ez volt a téma itthon.
Elmeséltem neki azt is, hogy egy magyar bácsi épp most jött vissza a Földre a világűrből, mert egy darabig ott dolgozott, hogy általa még többet megtanulhassunk az űrbéli körülményekről.
A következő kérdése értelemszerűen az volt, hogy mi is lehetünk-e asztronauták, de mondtam neki, hogy én az űrhöz annál közelebb már nem fogok kerülni, hogy Kapu Tibor anyukája, Ildikó néni volt az alsós tanítónénim, de neki még lehet esélye, ha ezzel szeretne foglalkozni.
Szerdán aztán a legjobb kis barátnője mondta neki az oviban, hogy másnap ő nem fog jönni, mert a nagymamája születésnapját ünneplik, szóval már előre tudtam, hogy csütörtökön vagy megint sírás-rívás közepette fog oviba menni, ha nem tudunk kitalálni egy alternatív megoldást, hogy ne kelljen bevinnünk.
Végül aztán valami isteni közbeavatkozásnak köszönhetően Baka telefonált aznap este, hogy úgy alakult, hogy másnap egy karbantartási munkálat miatt nem kell bemennie a munkahelyére, mit szólnánk hozzá, ha a Nagy vele töltené a napot.
Halleluja! El sem akartam hinni, hogy ekkora mákunk van!
Persze, persze, hogyne, nyugodtan! Köszönjük szépen!
Ezzel aztán az utolsó ovis napot is magunk mögött hagytuk (összesen végül csak 9 napot töltött ügyeletben) és remélhetőleg ez volt az utolsó, hogy ennyire nehézkesen tudtuk megoldani a nyarat.
Jövőre anyukám már nyugdíjas lesz, akár hetekre is Magyarországra költözhetünk, én majd tudok onnan is dolgozni napközben, ő pedig unokázhat, amennyit csak szeretne – de jó is lesz!
Az ovis huzavona viszont csak egy része volt a heti nehézségeknek, mert pénteken a tesóm is szólt, hogy összeszedett valami durva bakteriális kiütést a lábaira és most éppen az egyik vietnámi kórház felé igyekszik, mert a magánklinikán azt mondták neki, hogy be kell feküdnie.
Remek. Tényleg.
Jó, január óta csinálja ezt a backpacking körutat Ázsiában, benne volt, hogy előbb-utóbb lesz majd valami megoldandó gikszer, de a kórházi tartózkodás nem volt rajta a bingókártyámon.
Remélem, hogy hamar felgyógyul, mert eddig nem sikerült az ottani dokiknak teljesen helyrepofozni, hiába igyekeznek kimondottan lelkiismeretesen.
A hét többi része már nagyjából terv szerint zajlott.
Pénteken a Kicsi is csak délelőtt volt bölcsiben, aztán az itthon megejtett déli szunya után anyósomék elvitték a lányokat játszóterezni, amíg mi a férjemmel beugrottunk a festékboltba beszerezni a pingáláshoz szükséges eszközöket és persze a festéket is, mert úgy terveztem, hogy szombat délelőtt – amíg ő lefoglalja a lányokat, majd jól neki is kezdek a lakás kifestésének, mert már tényleg időtlen idők óta halogatjuk a dolgot.
Neki is kezdtem. Istenesen.
Nem is vesztegetnék a DYI szobafestésemre több szót ebben a bejegyzésben, mert annyira remekül sikerült, hogy megihletett egy másik poszt írására is, amit holnap fogok kitenni és akkor elolvashatjátok a szombat délelőttöm történetét.
Meglepően hamar sikerült összetakarítanom magam után és az estét már azzal töltöttük a férjemmel, hogy párás szemmel bámultuk a szép fehér falakat a konyhában.
Vasárnap délelőttre nem terveztünk semmi extrát, de mivel most egyébként is nagy lomtalanításban és karbantartásban vagyunk itthon, így azzal foglalkoztunk, hogy megint átválogassunk pár cuccot, amit elvihetünk a garázsba és azt is eldöntöttük, hogy amikor már a gyerekszoba is ki lesz festve, akkor a rácsos ágyat nem fogjuk visszapakolni, hanem megszabadulunk tőle és a lányok átköltöznek az emeletes ágyra.
Végre.
Nagyon vártam már rá, hogy használatba vehessék, csak a Nagy ketrecharcos alvása miatt tartottam eddig tőle, de az utóbbi hónapokban egyre nyugodtabban pihen (kivéve, amikor felül az éjszaka közepén, majd az ujjaival nekikezd „festeni” a fejtámlára, miközben hangosan ecseteli – pun intended! 😀 – hogy „elfogyott a zöld tempera”) és a saját szememmel láttam, hogy amikor majdnem legurult a normál ágyáról oldalt, akkor megérezte, hogy túlságosan a szélén fekszik és álmában is korrigált.
Majd odateszek azért egy matracot az ágy mellé éjjelre, de remélem, hogy nem lesz gond – meg ugye ez nem „rendes” emeletes ágy, csak 120 centi magasan fog aludni, azért az nem annyira veszélyes, mint amilyen lehetne.
A Kicsin is látom, hogy vágyik ki az ágyából, volt már, hogy megjegyezte, hogy a nővére ágyába szeretne lefeküdni és őszintén szólva tényleg itt az ideje, hogy kiszedjük a 70×120 centis ágyából, nem elég már neki annyi hely.
Az új matracát és néhány plusz kiegészítőt már megrendeltem az Ikeából, de nem vagyok benne biztos, hogy jövő héten be is fogjuk tudni fejezni az átalakítást, mert ugye ki is akarnék festeni a szobájukban, de hétfőtől-péntekig dolgozom, 27-én pedig indulunk Magyarországra nagyi-látogatóba, szóval esélyes, hogy csak amikor onnan hazaérünk, akkor fogjuk átrendezni a bútorokat a szobájukban.
Mi is nagyon várjuk, hogy végre találkozzunk anyukámmal ismét, ő pedig ezen a ponton szerintem már egy helyben ülve is vibrál, annyira türelmetlen, hogy mikor érkezünk.
Vasárnap este majd’ másfél órát telefonáltunk, amíg mindent végigkérdezett, hogy milyen ételeket készítsen, milyen jégkrémet vegyen a gyerekeknek, főzzünk-e kukoricát, az uborkát vagy a paradicsomot szeretjük jobban a reggeli szendvics mellé, a tejbegrízt is laktózmentes tejből főzze-e, húslevessel vagy gulyáslevessel várjon-e minket és mivel a lányoknak már beszerezte az ajándékokat, szeretne nekünk is venni valamit – de mi legyen az?
Abban maradtunk, hogy ha nagyon akar, akkor csak valami apróság legyen: a vejének vegyen krémtúrót, nekem meg kapucíner csokit – mert a társaságánál úgysem lesz semmi nagyobb ajándék. 😉
Salty

Remélhetőleg csak az ovis ügyeletnek szólt a hasfájás! 🙂 Megértem a gyerekeket egyébként, hogy nem annyira szeretik és mi hála istennek eddig meg tudtuk oldani, hogy csak a tanév végéig vigyük oviba a Nagyot. Bár mostanra meg már kezdi unni az otthon ülést – mivel nagyrészt velem van H.O.-ban, és a húga is bölcsiben van, beütött a Nagy Nyári Unalom. 🙂
A zágrábi autópályán suhanva gondolatban integettem nektek, remélem jól fogjátok érezni magatokat itthon anyukádnál és jut elég krémtúró a férjednek is! Ő is jön veletek?
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, én is értem, hogy szívesebben lenne itthon, csak hát amikor be kell mennem az irodába, akkor tényleg nem tudom hová tenni.
Remélem azért nem traumatizálódott a kilenc nap ügyelettől, tényleg igyekeztünk annyira kevés napra igénybe venni, amennyire lehetséges.
Igen, most mind a négyen megyünk, már alig várjuk! :))
KedvelésKedvelés