Szembejött velem Facebook-on egy videó, amiben ugyanazt a – laikus szemmel is rohadt nehéz – talajgyakorlatot csinálja meg Simone Biles és egy férfi tornász.

Simone ugrása tökéletes, a földetérés hibátlan, de a fickó a leérkezése nem volt tiszta, megbillent és ki kellett lépnie, hogy visszanyerje az egyensúlyát.

Az a felirat volt rajta, hogy „Ki csinálta jobban?” – és a fentiek alapján értelemszerűen az volt a posztoló célja, hogy a kommentelők megjegyezzék, hogy Simone kivitelezése – a férfi tornásszal ellentétben – technikailag tökéletes volt.

Ezzel a videóval szándékosan Simone felé van billentve a mérleg, így egyértelműen az ő teljesítménye kerül kiemelésre, a nézők véleményét erősen manipulálva.

Le is tekertem a kommentekhez, miközben arra gondoltam, hogy akik bele akarnak kötni, azok biztosan meg fogják jegyezni, hogy nem fair az összehasonlítás, mert az lett volna az igazi, ha a férfi tornásztól is egy hibátlan verziót tesznek közzé, mert csak úgy lehet megállapítani, hogy ki csinálta jobban.

Megmondom őszintén, hogy egy ilyen hozzászólás mögé be tudtam volna állni – még úgy is, hogy tényleg elképesztő, hogy egy egészen eddig kizárólag férfiak által kivitelezett ugrást mutatott be Simone –, mert  valóban „nem igazságos” egy elhibázott gyakorlattal párba állítani a tökéletest, csak azért, hogy nagyobb legyen a kettő között a kontraszt.

Ezzel szemben viszont az első néhány – férfiak által írt – komment elbagatellizálja a teljesítményét és gyakorlatilag számonkér, hogy „ez x éve volt, most biztos nem tudja megugrani” vagy „oké, ez mind szép és jó, de a gyűrűkön hogy teljesít?”

Sőt, továbbmegyek, olyan is volt, aki megjegyezte, hogy „beszéljünk inkább arról, amikor egyáltalán nem tudott semmit sem végigcsinálni, mert nem volt képes összeszedni magát”, arra utalva – meglehetősen gusztustalanul –, amikor a tokiói olimpián Simone visszalépett a versenyzéstől a mentális állapotára hivatkozva.

Értitek, a világ legeredményesebb tornásza, akiről tucatnyi skillt neveztek el, mert rajta kívül senki nem tudta őket eddig végrehajtani, akinek annyi érme van mindenféle világversenyről, ameddig ezek a fotelhuszárok el sem tudnak számolni, ez a nő számoljon el vele, hogy miért nem mérkőzik meg a férfiakkal gyűrűn vagy miért „drámázik”, ahelyett, hogy versenyezne.

Mintha akármennyire jól is teljesít, akárhány rekordot megdönt és akármilyen eredményeket ér is el, az semmit nem számítana, mert még így sem ér fel a férfi tornászokhoz, hiszen nem tudja velük felvenni a versenyt gyűrűn – a férfi gimnasztika egyik legtipikusabb eszközén.

A kommentelők azt akarják, hogy inkább azon a szeren mérkőzzenek meg, mert az nem veszélyezteti annyira a férfiak dominanciáját, mint a mindkét nem által használt talaj, ahol Simone már bebizonyította, hogy fel tudja venni velük a versenyt.

Ennyi erővel beszélhetnénk arról is, hogy a férfi tornászok mind alkalmatlanok, hiszen melyikük tud egy technikailag értékelhető és helyesen kivitelezett gyakorlatot bemutatni gerendán?

A mentális állapoton való ércelődés pedig már tényleg annyira a legalja, olyan primitív, hogy szavakat sem érdemel.

Vajon ha egy férfi sportoló dönt úgy, hogy pszichológiailag nem érzi magát alkalmasnak a versenyzésre és emiatt visszalép, akkor ő is gúnyolódás tárgya lenne vagy jobbulást kívánva megveregetnék a vállát és arról szólna a fáma, hogy milyen bátor, hogy fel merte vállalni és végre valaki, aki pozitív példát mutat a sportolóknak, hogy mentális egészség fontosabb minden éremnél?

Tudom, hogy igaza van a férjemnek, aki azt mondja, hogy mindig a károgók hangja a leghangosabb, azoké, akik a saját frusztrációikat és kisebbrendűségi érzéseiket kompenzálják más – nálunk jóval sikeresebb – emberek szapulásával, mert ők maguk leguggolni sem tudnak kapaszkodás nélkül és az az egyetlen céljuk, hogy az alantas, bunkó kommentjeikkel – bármilyen – visszajelzést kicsikarjanak másokból.

Ez élteti őket, ebből szerzik a visszaigazolást, éppen ezért az a legnagyobb büntetés számukra, ha figyelmen kívül hagyjuk a mondandójukat, mert a véleményük annyit sem ér, hogy egy röhögő reakcióval kinevessük őket.

Ettől függetlenül állatira elkeserítő tucatnyi ilyen és ezekhez hasonló hozzászólást látni.

Ne is csodálkozzunk, hogy a magasabb beosztású nőkkel kapcsolatban még mindig sokszor előkerül a “szereposztó dívány” kifejezés, mert ha Simone Biles teljesítménye sem elismerésre méltó, akkor vajon nekünk, földi halandóknak mennyi esélyünk van?

Nem áll valami jól a szénánk, annyi szent.

Salty