
Szembejött velem Facebook-on egy videó, amiben ugyanazt a – laikus szemmel is rohadt nehéz – talajgyakorlatot csinálja meg Simone Biles és egy férfi tornász.
Simone ugrása tökéletes, a földetérés hibátlan, de a fickó a leérkezése nem volt tiszta, megbillent és ki kellett lépnie, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
Az a felirat volt rajta, hogy „Ki csinálta jobban?” – és a fentiek alapján értelemszerűen az volt a posztoló célja, hogy a kommentelők megjegyezzék, hogy Simone kivitelezése – a férfi tornásszal ellentétben – technikailag tökéletes volt.
Ezzel a videóval szándékosan Simone felé van billentve a mérleg, így egyértelműen az ő teljesítménye kerül kiemelésre, a nézők véleményét erősen manipulálva.
Le is tekertem a kommentekhez, miközben arra gondoltam, hogy akik bele akarnak kötni, azok biztosan meg fogják jegyezni, hogy nem fair az összehasonlítás, mert az lett volna az igazi, ha a férfi tornásztól is egy hibátlan verziót tesznek közzé, mert csak úgy lehet megállapítani, hogy ki csinálta jobban.
Megmondom őszintén, hogy egy ilyen hozzászólás mögé be tudtam volna állni – még úgy is, hogy tényleg elképesztő, hogy egy egészen eddig kizárólag férfiak által kivitelezett ugrást mutatott be Simone –, mert valóban „nem igazságos” egy elhibázott gyakorlattal párba állítani a tökéletest, csak azért, hogy nagyobb legyen a kettő között a kontraszt.
Ezzel szemben viszont az első néhány – férfiak által írt – komment elbagatellizálja a teljesítményét és gyakorlatilag számonkér, hogy „ez x éve volt, most biztos nem tudja megugrani” vagy „oké, ez mind szép és jó, de a gyűrűkön hogy teljesít?”
Sőt, továbbmegyek, olyan is volt, aki megjegyezte, hogy „beszéljünk inkább arról, amikor egyáltalán nem tudott semmit sem végigcsinálni, mert nem volt képes összeszedni magát”, arra utalva – meglehetősen gusztustalanul –, amikor a tokiói olimpián Simone visszalépett a versenyzéstől a mentális állapotára hivatkozva.
Értitek, a világ legeredményesebb tornásza, akiről tucatnyi skillt neveztek el, mert rajta kívül senki nem tudta őket eddig végrehajtani, akinek annyi érme van mindenféle világversenyről, ameddig ezek a fotelhuszárok el sem tudnak számolni, ez a nő számoljon el vele, hogy miért nem mérkőzik meg a férfiakkal gyűrűn vagy miért „drámázik”, ahelyett, hogy versenyezne.
Mintha akármennyire jól is teljesít, akárhány rekordot megdönt és akármilyen eredményeket ér is el, az semmit nem számítana, mert még így sem ér fel a férfi tornászokhoz, hiszen nem tudja velük felvenni a versenyt gyűrűn – a férfi gimnasztika egyik legtipikusabb eszközén.
A kommentelők azt akarják, hogy inkább azon a szeren mérkőzzenek meg, mert az nem veszélyezteti annyira a férfiak dominanciáját, mint a mindkét nem által használt talaj, ahol Simone már bebizonyította, hogy fel tudja venni velük a versenyt.
Ennyi erővel beszélhetnénk arról is, hogy a férfi tornászok mind alkalmatlanok, hiszen melyikük tud egy technikailag értékelhető és helyesen kivitelezett gyakorlatot bemutatni gerendán?
A mentális állapoton való ércelődés pedig már tényleg annyira a legalja, olyan primitív, hogy szavakat sem érdemel.
Vajon ha egy férfi sportoló dönt úgy, hogy pszichológiailag nem érzi magát alkalmasnak a versenyzésre és emiatt visszalép, akkor ő is gúnyolódás tárgya lenne vagy jobbulást kívánva megveregetnék a vállát és arról szólna a fáma, hogy milyen bátor, hogy fel merte vállalni és végre valaki, aki pozitív példát mutat a sportolóknak, hogy mentális egészség fontosabb minden éremnél?
Tudom, hogy igaza van a férjemnek, aki azt mondja, hogy mindig a károgók hangja a leghangosabb, azoké, akik a saját frusztrációikat és kisebbrendűségi érzéseiket kompenzálják más – nálunk jóval sikeresebb – emberek szapulásával, mert ők maguk leguggolni sem tudnak kapaszkodás nélkül és az az egyetlen céljuk, hogy az alantas, bunkó kommentjeikkel – bármilyen – visszajelzést kicsikarjanak másokból.
Ez élteti őket, ebből szerzik a visszaigazolást, éppen ezért az a legnagyobb büntetés számukra, ha figyelmen kívül hagyjuk a mondandójukat, mert a véleményük annyit sem ér, hogy egy röhögő reakcióval kinevessük őket.
Ettől függetlenül állatira elkeserítő tucatnyi ilyen és ezekhez hasonló hozzászólást látni.
Ne is csodálkozzunk, hogy a magasabb beosztású nőkkel kapcsolatban még mindig sokszor előkerül a “szereposztó dívány” kifejezés, mert ha Simone Biles teljesítménye sem elismerésre méltó, akkor vajon nekünk, földi halandóknak mennyi esélyünk van?
Nem áll valami jól a szénánk, annyi szent.
Salty


Erre lehetne használni AI-t, ráereszteni az ilyen kommentekre, megnézi a profiljukat, többi kommentjüket, és valami igazán nasty trollkodósat rákommentelhetne pl. “érdekes komment ez olyantól, aki valszeg évek óta nem látta a saját pinduri pömpölőjét, mert akkora bele van.” – saját erőből ez lélekölő, mentális pusztulás, de AI nyomná éjjel-nappal. Pl fogadok, hogy az ilyeneket kommentelők egy jó része 10 fekvőtámaszt nem tudna megcsinálni, meg még 2 km-t lefutni sem.
Az az érdekes még nekem, hogy ezek nyilvános kommentek, tehát az összes haverjuk, férjük/feleségük/gyerekük láthatja facebookon, mekkora hányadékok.
Én a részemről úgy vagyok vele, hogy semmi közöm a sportoló teljesítményéhez, nézni nem is nagyon szeretem a sportokat díjlovagláson kívül – a közvetítők dumálásától meg egyenesen rosszul vagyok, “SZÁÁÁÁZNYOLVAAAN!”. Ha ügyes, örülök, ha nem, akkor nincs semmi.
Az emberek kicsinyesek, és gonoszak, ez az én megfejtésem.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, amúgy az a durva, hogy ezt direktbe így odatolják és a profilképeiken meg ott pózolnak a nagycsaláddal.
Ezért sem takartam ki a neveiket, hiszen ők ezt így felvállalták, szóval valszeg kitartanak a véleményük mellett.
KedvelésKedvelés
Érdekes téma ez, több dolog is eszembe jutott.
Pl. ott vannak a férfiakból lett “nők” (nem akarom ebbe a genderirányba elvinni a beszélgetést), akik érdekes módon mind olyan sportágakban jeleskednek, mint pl. ökölvívás, súlyemelés, birkózás. Vagyis ahol a férfias fizikai erőfölényükkel könnyedén le tudnak győzni egy “igazi” nőt. Szertornán vagy RG-ben eszükbe sem jutna kipróbálni magukat.
De ott van Egerszegi Krisztina, aki bár biológiai nők között győzött 88-ban, az ellenfelei a sok szteroidnak meg doppingnak köszönhetően inkább néztek ki férfinak, mint nőnek.
Ami pedig a teljesítményt illeti, és ha már torna: nem tudom, láttátok-e már Vujity Tvrtko riportját Kerri Strug-ról. Ő nem volt kiemelkedően tehetséges tornász, csak akaratereje és kitartása volt. Rengetegszer küzdött sérüléssel, de nem adta fel. Két álma volt: az egyik, hogy olimpiai bajnok lehessen, és a másik, hogy Károlyi Béla edzhesse. Mindkettő sikerült neki. Az atlantai olimpián úgy alakult, hogy rajta múlott a csapat aranyérem. Ugrásnál az első ugrás után összeesett, beszakadtak a bokaszalagjai. Mindenki biztos volt benne, hogy a második ugrást nem tudja megcsinálni. És megcsinálta. Miért? Mert az edzője azt mondta neki, hogy: you can do it! Ő pedig elhitte magáról, és megnyerték a csapat aranyérmet. Számomra az ő teljesítménye legalább annyit ér, mint Simone Biles sok-sok aranyérme (és ezzel nem kicsinylem le Biles teljesítményét, mert az is hatalmas eredmény, és csodálatra méltó).
KedvelésKedvelés
Én nagyon sokáig sportoltam és voltam olyan helyzetben is, hogy az egyik fontos meccsünk előtt az öltözőben vágtuk le a gipszet a kezemről és hozzáragasztottam az eltört ujjamat leukoplaszttal egy másikhoz, hogy tudjak játszani, mert “I can do it, the team needs me!”
Ma már nagyon máshogy látom ezt is, nem akkora dicsőség sérülésre rádolgozni és 10 év múlva senkit nem fog érdekelni, hogy nem lett-e emiatt valami maradandó bajod.
Szóval kétélű penge ez is.
KedvelésKedvelés