
Képzeljétek, ezt a naplórészt a lehető legnagyobb békességben, a meleg(!) kávém mellett pötyögöm a laptopomon szombat reggel, ahelyett, hogy vasalás közben mondanám tollba a telefonomnak.
Hétfőn még én magam sem gondoltam, hogy majd’ egy teljes napig nem lesznek itthon a gyerekek. Sőt, még kedden és szerdán sem fordult meg a fejemben a lehetőség, de kezdjük az elején.
Mivel a pénteki orvosi látogatásunk során bebizonyosodott, hogy a Kicsinek a világon semmi baja nem volt és valószínűleg tévedésből küldték haza a bölcsiből, így hétfőn már gond nélkül tudtam vinni őt és a nővérét is a megfelelő intézménybe.
Úgy készültünk, hogy még péntekig és a következő hét egy részében is rendesen fognak járni, addigra remélhetőleg befejezem az utolsó nagyobb projektem és a hétköznapok többségén elég lesz, ha elérhető vagyok, de aktív 6-8 óra koncentrációt igénylő feladataim már nem lesznek, így a lányok is itthon maradhatnak velem home office-ban.
A múlt heti betegség már így is betett egy kicsit, most már tényleg nem hiányzott, hogy bármi más közbejöjjön, de persze nem is rólunk lenne szó, ha minden tökéletesen simán ment volna.
Szerdán délután úgy hoztam el a Nagyot az oviból, hogy az óvónéni említette, hogy napközben a gyerek egy kicsit elkámpicsorodott és arra panaszkodott, hogy mennyire hiányzom neki, de gond nélkül meg tudták vigasztalni és az ott töltött idő többi részében végig nagyon vidám és jó kedvű volt.
Másnap reggel viszont elpityeredett, amikor odaértünk az oviba, nem szeretett volna bemenni, mindenképpen velem akart maradni.
Majd megszakadt érte a szívem, de aznap pont az irodából dolgoztam, nem volt opció, hogy otthon legyünk, így az ölembe vettem és ott maradtam vele a csoportszoba előterében, amíg megnyugodott, majd azt is megígértem neki, hogy másnap – pénteken – nem kell a céghez bemennem és ez azt jelenti, hogy ő is kihagyhatja az ovit.
Még az egyik kis barátnőjének az anyukájával is megbeszéltem, hogy délután majd egyszerre megyünk a lányokért az óvodába, és meglepetésként elvisszük őket fagyizni, aztán beugrunk a játszótérre is, mielőtt hazaindulunk.
Éppen a cukrászda teraszán ültünk, amikor felhívott a férjem, hogy gyakorlatilag biztos benne, hogy hőemelkedése van, fáj az arcürege és úgy általában eléggé szarul érzi magát, be tudnánk-e ugrani a gyógyszertárba orrcseppet meg valami forró italport venni neki.
Szinte már vártam, hogy ez mikor fog bekövetkezni, mert múlt héten befejeződött a cége két másik vállalattal való összeolvadása és ennek az eredményeként új irodaházba is költöztek, ahol a klíma központilag van szabályozva és természetesen pont direktbe a férjem fejére fújja a szükségesnél jóval hidegebb levegőt.
Ő már a beköltözéskor szólt, hogy ez így nagyon nem oké, mi a toszért kell 18-20 fokra hűteni és miért közvetlenül az alatta ülő emberek fejére van irányítva a fuvallat – de persze hiába mondta, nem igazán volt prioritás ezen változtatni és mivel neki egyébként is a szokásosnál érzékenyebbek az arcüregei, nem ért minket meglepetésként, hogy napokon belül le is betegedett.
Így alakult, hogy pénteken egyedül a Kicsi volt házon kívül, mert jobb híján a férjem is itthon maradt home office-ban, én eredetileg sem terveztem bemenni az irodába, a Nagynak meg megígértem, hogy nem kell oviba mennie, de a húgát már nem mertem pluszba bevállalni, mert akkor tényleg nem tudtam volna egyáltalán dolgozni, az meg nem volt opció.
Mindenesetre igyekeztem a lehető leghamarabb a végére érni minden feladatomnak, hogy a déli alvás után a Kicsit is haza tudjam hozni, ha már őt muszáj volt bezsuppolnunk a bölcsibe aznap.
Éppenhogy hazaértem vele, amikor hívott anyósom, hogy mit terveztünk estére és másnap délelőttre, mert ők arra gondoltak, hogy náluk aludhatnának a lányok aznap. Mindketten.
A Kicsi eddig csak kétszer, napközbeni szundik során aludt Bakáéknál, de azok az alkalmak annyira jól sikerültek, hogy mindannyian optimisták voltunk az éjszakával kapcsolatban is és igazából tervben volt, hogy a közeljövőben arra is rápróbálunk majd, de azért egy picit tartottam tőle, mert ő eddig soha nem töltötte az éjszakát házon kívül, tőlünk távol.
Végiggondoltam és úgy voltam vele, hogy a nővére már másfél éves korában ott aludt a nagyszüleinél, így két évesen biztosan nem túl korai a dolog, nem lesz egyedül, ott lesz vele a tesója is és egyébként is szívesen tölt időt Bakával és Dedával. Ha pedig mégis gond lenne, akkor bármikor el tudunk érte menni, nem a világ végén laknak.
Így aztán végül belementem a dologba és péntek este elfuvaroztam a gyerekeket anyósomékhoz a gondosan összekészített kis overnight pakkjukkal együtt.
Utólag bebizonyosodott, hogy nagyon jó ötlet volt hamarabb elhozni a Kicsit a bölcsiből, mert így együtt tudtam pár órát tölteni vele és utána már egyáltalán nem bánta, hogy én nem maradtam ott velük, miután felvittem őket Baka és Deda lakásába. Sőt, vidáman integetett, miközben kifelé hátráltam a bejárati ajtón!
Miután hazakocsikáztam, nem is nagyon tudtam, hogy mihez kezdjek magammal. Egymásra néztünk a férjemmel és megállapítottuk, hogy a gyerekek nélkül teljesen elveszettek vagyunk, fogalmunk sem volt hirtelen, hogy mire használjuk ezt a hirtelen jött szabadságot.
Jobb híján elmentünk a festékboltba megvenni az eszközöket és a festéket, hogy amikor legközelebb lesz 1-2 ráfordítható napunk, akkor végre kifessünk itthon, mert már eléggé tragikus állapotban vannak a fehér falaink és nagyon ideje lenne egy tisztasági pingálásnak.
Este még a pár hete megkezdett lomtalanításra is jutott időnk, kétszer is fordultunk, hogy még néhány dolgot átcuccoljunk a nemrég kibérelt garázsunkba, de utána már nem volt semmi más tennivaló, amivel el tudtam volna terelni a figyelmemet és csak azon járt az eszem, hogy a Kicsi vajon hogy viseli a távollétet.
Apósom, mintha megérezte volna, hogy nyugtalan vagyok, fél nyolc környékén bejelentkezett, hogy beszámoljon róla, mi a helyzet náluk.
A lányok mindketten szuper étvággyal vacsoráztak, nagyon szépen, veszekedés nélkül játszanak együtt, a Kicsi pedig egyáltalán nem hiányol minket és szemmel láthatóan jól érzi magát.
Sőt, amikor hét után nem sokkal elkezdett álmosodni, akkor megkereste az alvós nyusziját, a vizes kulacsát és megindult a hálóba. Baka utánaszólt, hogy jön ő is, csak előtte elszalad a mosdóba, aztán mire visszaért, a gyerek már bebújt az ágyba, betakarózott és abszolút készen állt az alvásra.
Ez azért eléggé megnyugtató volt, hogy magától, noszogatás nélkül vonult el aludni, így tudtam, hogy nem zavarja, hogy nincs ott vele az apja vagy én, biztonságban érzi magát a nagyszüleinél – de azért nem tudtam azonnal kikapcsolni az aggódást az agyamban.
Évek óta ez volt az első olyan éjszakánk, amikor nyugodtan, bármiféle megszakítás és nyugtalanság nélkül aludhattunk volna békésen, erre én majdnem éjfélig csak forgolódtam, mert folyton az járt a fejemben, hogy biztos minden rendben van-e a Kicsivel, nem ébredt-e fel és keres engem, de aztán csak sikerült kidőlnöm és reggel fél nyolcig fel sem keltem!
Azt hittem, hogy vagy délig fogok aludni, de úgy látszik, hogy az ember nem tudja egyik napról a másikra megerőszakolni a bioritmusát – jobban belegondolva már az is kész csoda, hogy nem pattantak ki a szemeim fél hatkor!
Nyolcig tudtam várni, mielőtt telefonáltam Bakáéknak, hogy megtudjam mi a helyzet és képzeljétek a Kicsi pisszenés nélkül aludt reggelig!
Annyira nem lepődtem meg, mindkét gyerekünk nagyon bújós és testkontakt mellett alszik a legjobban, nem csoda, hogy a nagyanyjával egy ágyban a Kicsi is békésen pihent és jókedvűen ébredt hat előtt pár perccel.
Reggeli után azonnal a játszótérre indultak, oda pedig már én mentem értük, így délben már a saját ágyukba tettük le őket aludni itthon.
Mindketten kicsattanó örömmel fogadtak és csak úgy repültek a karjaimba, én pedig végtelenül boldog voltam, hogy ilyen jól sikerült az ottalvós buli, mert nekünk is nagy könnyebbség tudni, hogy számíthatunk arra, hogy akár a nagyszüleiknél is gond nélkül tudnak a lányaink aludni, ha úgy jön ki a lépés.
Most már talán bátrabban kezdhetjük tervezni, hogy a férjjel kettesben elutazunk jövőre valahová, a tizedik évfordulónkat megünnepelni.😊
Salty

A lányoknak is jót tesz, hogy máshol is vannak, nem csak otthon. Tanulják, hogy máshogy is lehet csinálni a dolgokat /ahány ház, annyi szokás/ nem csak egyféleképpen – ahogy otthon szoktátok. Nyitottságot, elfogadást, szélesebb látókört, jobb alkalmazkodási készséget tanulnak. Mindig sokat számít, ha a gyerekek több felnőtthöz is kötődnek, kevesebb érzelmi és viselkedésbeli problémájuk van.
A férjed helyzetét az irodai légkondival mélyen átérzem, mert a nagy, egylégterű irodában, ahol egy ideig dolgoztam nekem is a fejem fölött volt a légkondi egyik nyílása. Én is krónikus arcüreg gyulladástól szenvedtem miatta. Egy ideig bementem korán és feljebb állítottam a központi szabályozóval, hogy később kapcsoljon be /és kevesebb ideig menjen/, de ez csak örökös vitákhoz vezetett az ablak mellett ülő “túlmelegedett” kollégákkal.
Végül írtam egy kérvényt a gondnokságnak, hogy szerezzenek be és tetessenek fel szélterelő szélvédőt a fejem felett lévő klíma nyíláshoz. Ez hozott megoldást az áldatlan helyzetre. Írd be a keresőbe, hogy “központi légkondicionáló szélterelő” és meglátod miről van szó. A lékondi nyílás rácsaira kell felakasztani a megfelelő méretű műanyag lapot, és innentől nem lefelé fújja a hideget, hanem oldal irányba terelődik a hideg levegő. Nem drága cucc, és bárki fel tudja rakni.
KedvelésKedvelés
Igen, az alkalmazkodási készség volt az egyik szempont a nagyszülőkhöz szoktatásnál, de nekünk az is nagyon sokat jelent, hogy tudjuk, hogy képesek másokkal is elmaradni, akár éjjelre is.
Képzeld, pont a légterelő lett a férjeméknél is a megoldás! Amikor a főnöke meghallotta, hogy lebetegedett, ráadásul úgy, hogy szólt időben, hogy baj lesz, másnapra rögtön kitaláltak valamit.
Most sem lehet szabályozni, mert központilag van beállítva, de legalább nem direktbe a fejére fújja a hideg levegőt. (Bár még csak ma ment először dolgozni, de eddig úgy néz ki, hogy így élhető a helyzet).
KedvelésKedvelés
Örülök, hogy ilyen jól ment a nagyszülőknél alvás, és annak is, hogy a nagyszülők ilyen lelkesek 🙂 Nem minden nagyszülő vállal be egynél több unokát egyszerre.
A légkondihoz: én sem vagyok légkondi-párti, persze a 40 fokban jól tud jönni, de azt rühellem, hogy a vonaton olyankor is maxon nyomatják, mikor kint még 20 fok sincs, és az ember majd megfagy. Ha nagyon fázom, általában lemegyek az alsó szintre (itt felénk emeletes vonatok járnak), ott kevésbé érezni. A kolléganőmmel ilyen téren nagyon nem vagyunk egy hullámhosszon: ő testesebb nálam, gondolom ennél fogva izzadékonyabb is, és ha a kinti hőmérséklet eléri a 20 fokot, ő már majd meghal, olyan melege van. Nekem meg pont az a kellemes. Reggelente az irodában szoktunk szellőztetni, mert mindig olyan állott szag van, mire bemegyünk, de ő télen is minimum egy fél órára nyitja ki az ablakot, én meg azalatt kockára fagyok, kardigánban és bélelt mamuszban.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, nagyon várták már ők is, hogy túl legyünk a szoptatós időszakon és már ne ébredjen a Kicsi kétóránként éjszaka, mert szerették volna őt is vinni magukkal. 🙂
Mi amúgy nem vagyunk klímaellenesek, de szerintem még az életben nem állítottuk be 18-20 fokra. Itthon 25-26 fokon megy, ha kinn tényleg kánikula van, amúgy szellőztetünk.
Ez a nyár most nem annyira durva, mint a tavalyi volt.
KedvelésKedvelés