Tegnap, az ötéves, kimondottan gondoskodó, anyáskodó természetű lányom azt mondta, hogy „anya, én nem vagyok benne biztos, hogy szeretnék anyuka lenni amikor nagy leszek”.
Egy pillanatra kiült az arcomra a csodálkozás, mert imád babázni, a kishúgával is rendszeresen játszik anya-lánya szerepjátékokat, így ez a kijelentés elég váratlanul ért. Vissza is kérdeztem: „miért nem?”
- „Mert anyukának lenni nem olyan könnyű, nagyon sok feladatuk van.”
Az a helyzet, hogy igazat kell adnom neki.
Rákerestem a KSH adataira a tudatos gyer(m)ektelenséggel kapcsolatban és a legutóbbi statisztika szerint Magyarországon a nők 6%-a, míg a férfiak 10%-a válaszolta azt, hogy nem szeretne gyereket.
Bár azoknak az aránya, akik tervezetten nem válnak szülővé, folyamatosan nő, de számomra az egyszámjegyű százalék még így is kimondottan meglepő volt, mert legyünk őszinték, rohadtul nagy meló egy gyereket felnevelni és nem, a nemzőképes korosztály 90-94%-ából, akiknek a statisztika alapján már van gyerekük vagy terveznek vállalni, sem mindenki szülőnek született.
Nem is feltétlenül a bántalmazó és kiskorúak gondozására abszolút alkalmatlan felnőttekre gondolok (bár nagyon kíváncsi lennék, hogy ők mekkora részét teszik ki a „gyerekes csoportnak”), hanem azokra az anyákra és apákra, akik egyébként nagyon igyekeznek, de vannak olyan helyzetek, amikor meghaladja a képességeiket a gyereknevelés. Amikor hiába próbálkoznak, elvesztik a türelmüket és kicsúszik az a kiabálás vagy csak annyira fáradtak, hogy a saját maguktól elvárt következetesség helyett inkább ráhagynak a gyerekre mindent, mert fontosabb a békesség.
Természetesen ettől még senki nem lesz rossz szülő, de azért mégiscsak ott motoszkál az ember fejében a gondolat, hogy „képes vagyok én erre? Meg tudom csinálni úgy, hogy a gyerekemnek a lehető legjobb legyen?”
Tegye fel a kezét, aki még nem érezte azt egy-egy nehéz nap végén, hogy „na, ma jó szar anya voltam!”
Aztán persze összekaparjuk magunkat és másnap újra nekikezdünk, megpróbáljuk jobban csinálni, olvassuk Vekerdy-t, tanulmányozzuk a a különböző gyereknevelési javaslatokat és vagy sikerül tartós eredményt elérni vagy kezdjük az egészet elölről, mert a lehető legjobban akarjuk elvégezni a feladatunkat szülőként.
…és ez így megy két teljes évtizeden keresztül, nincs szünet, nincs leállósáv, a kötelező minimumot minden egyes nap teljesíteni kell és bár a gyereknevelést lehet borzasztóan élvezni, sőt, egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor látjuk ezeket a pici embereket fejlődni, cseperedni – azokat is abszolút megértem, akik ezt inkább nem szeretnék átélni.
Tudom, hogy az ötévesem elképzeléseit a jövőről nem lehet készpénznek venni (én még 12-13 évesen sem akartam gyereket), de egy pillanatra akaratlanul is átfutott az agyamon, hogy mit gondolnék, ha tényleg úgy döntene, hogy nem szeretne anya lenni?
Valószínűleg semmit.
Teljesen őszintén tudom azt mondani, hogy megérteném, ha ezt az utat választja, bár magamat ismerve, annyi mindenképp átfutna az agyamon, hogy „nem fogja később megbánni?”
Csak bízni tudok benne, hogy képes leszek annyira érettnek és megfontoltnak látni az időközben felnőtt lányomat, hogy elhiszem, hogy ebbe ő maga is belegondolt, amikor meghozta a döntését és nem fogom azzal nyomasztani, hogy majd jól megbánja, ha nem szül.
Ha a gyerekeim arra az elhatározásra jutnak, hogy nem akarnak szülők lenni, az a szívük joga, pont úgy, ahogy az apjuk és én is saját megfontolásból döntöttünk úgy, hogy szeretnénk gyerek(ek)et nevelni és hajlandóak vagyunk bevállalni mindent, ami ezzel együtt jár.
Egyik lányom sem tartozik nekem semmivel, pláne nem unokákkal.
Nem azért szültem őket, hogy továbbvigyenek valami képzeletbeli vérvonalat, hanem azért, hogy boldog, értékes és megbecsült tagjai legyenek annak a közösségnek, ahová majd tartozni szeretnének.
Hogy szeressenek és viszontszeressék őket.
Nekem ennyi éppen elég.
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
A 19 eves lanyom regota azt mondja, hogy biztosan nem szeretne gyereket. Egyreszt elhiszem, hogy komolyan gondolja, masreszt oszinten mondom, hogy nem “zavar”. (Nem mintha barmit tudnek tenni, de nincs rossz erzesem.ezzel kapcsolatban.)
KedvelésKedvelik 1 személy
Szerintem még a 19 éves kor is nagyon korai bármit kijelenteni. Értem ezt úgy, hogy amikor zárul a lehetőség kapuja, sokan még akkor gondolják meg magukat, én ismerek ilyet. Majd ha 50 évesen azt mondja, hogy “nem akartam gyereket, nem is lett, és nem is lehet már”, na az az, amit biztosra lehet venni. Bár még akkor is lehet, hogy 51 évesen örökbefogad, vagy nevelőszülő lesz.
Salty, ne vedd ezt komolyan. Én ennyi idősen a családi anekdota szerint 3 gyereket akartam. Anyám “számon is kérte” rajtam, amikor egy után azt mondtam, hogy köszöntem, elég lesz.
Most meg amúgy sokszor eljátszom a gondolattal, hogy simán el tudnám képzelni, hogy nevelőszülő legyek, vagy örökbe fogadjak.
Szóval változik ez, akár többször is egy életben. Szerintem iszonyat önsorsrontás valamit elhatározni x évesen, és 20-30 évvel rá is csak azért tartani magunkat hozzá, csak mert egykor azt mondtam, és kész.
Pont most tiltottam le facebookon egy csomó… “női influenszert” (hívjuk őket így, bár elsőre más szót használtam), akiktől szó szerint rosszul voltam (rájuk utaltam múltkor), mert ebből élnek, hogy másokat térítgetnek a gyerektelenségre, meg hogy milyen szar/nehéz anyának lenni. Szerintem kamu posztokkal dolgozik, de egy posztban az állt, hogy egy anya + apa páros egy gyerekkel nem boldogul, erre anya visszament melózni 8 órában, gyerek be a bölcsibe, napi 2 órát utazik (ki lehet számolni hány órát van a gyerek bölcsiben), és jaj de nehéz, jaj de szar. És belenéztem a kommentekbe, nyilván ment a circle jerk az echo chamberben, hogy igen, full szar, nagyon nehéz, és volt pár segítő szándékú komment, amire… “női influenszerünk” azt válaszolta, hogy csak szépen legyen megértő, és kussoljon, ha ez nem megy, akkor lehet húzni a picsába. Csak lestem hogy mi a f… Nyíltan szégyenítenek meg embereket kimásolt kommentrészletekkel, és az meg nem tud válaszolni, mert blokkolva van. És több tízezer követője van az ilyeneknek. Nem hiszem el, hogy nők között is elkezdődött az árokásás, egyszerűen tragikus. Emberek abból élnek, hogy károsan befolyásolják nőtársukat. Anno a bezzeganya is úgy indult, hogy “Egy hely, ahol a terhesség és a gyereknevelés nem rózsaszín vattacukor”. Mert igen, tud nehéz lenni, tud kihívás lenni, időszakosan biztosan, de ezek a… “női influenszerek” konkrétan eltolták az egészet a radikál végébe.
KedvelésKedvelés
Nem veszem igazán komolyan, egyszer mondott ilyet, egyébként ugyanúgy tutujgatja a kistesót és minden nap kérdezgeti, hogy felöltöztetheti-e ő, kicserélheti-e a pelenkáját stb., szóval nincs sok jelentősége annak, hogy amikor a Kicsi beteríti az ebédlőt rizzsel és fél óráig azt takarítom, akkor azt gondolja, hogy ez azért elég szar. 😀
Csak elgondolkodtatott a dolog, hogy ha TÉNYLEG így lenne, akkor hogy érezném magam.
Velem kapcsolatban anyám pl. eléggé nyomatta az unokatémát és ha azon az állásponton lettem volna, hogy nem akarok gyereket, akkor nem tudom, hogy abbamaradt volna-e a nyomasztás vagy mindig azt éreztem volna, hogy én “megfosztottam” valamitől.
Szerintem tudom, hogy kikre gondolsz az influenszerek alatt, néha nekem is feldobja a posztjaikat az algoritmus (bár egyikőjüket sem követem). Nem tudom azt mondani, hogy nincsenek részigazságok abban, amiket írnak, de sok poszt tényleg nagyon agresszív és szó szerint kifigurázzák azokat, akik próbálnak a másik oldalról megszólalni vagy más színben megvilágítani a dolgokat.
Az egyik legradikálisabb nőnek ráadásul több saját gyereke is van és valahol értem, hogy nem feltétlenül saját tapasztalatból beszél, hanem általánosságban, de ígyis kicsit “partvonalról” tűnik a dolog, mintha menne a gaslighting, de amúgy ő maga sem így élte/éli az életét.
Szóval abszolút értelek, kicsit tényleg kezd too much lenni és az a gondolat, hogy – szó szerint idézem – “egy nőt kétszer temetnek, amikor meghal és amikor gyereke születik” – azért eléggé extrém szóhasználat és megfogalmazás.
KedvelésKedvelik 2 ember
Nekem is dobálja mostanában ugyanezt a kontentet és nem értem a katasztrófaturizmust ott, egymással lehet versenyezni panaszkodás ügyben, de semmi mást nem szabad mert ha leírod, hogy te túléled sőt élvezni mered az anyaságot akkor megkapod, hogy dögölj meg, te empátiamentes szardarab. Borzalmas.
Unoka téma: én jelenleg úgy érzem, hogy eszemben se lesz nyomasztani a gyerekeimet unoka ügyben, max elmondom hogy nekünk mekkora jóság hogy ők vannak, de ha nem lesz unokám, azt biztosan nem élném meg jól. Ha szeretnének de nem lehet akkor azért, ha meg az ő választásuk akkor meg azért, mert úgy érezném hogy nem lehettem annyira jó anya, ha azt gondolják, hogy a szülői lét nem jó választás. Plusz az a faktor, hogy megszakad a genetikai lánc/család stb. Azt hagyjuk hogy ez mennyire reális vagy bármi, most ezt érzem/gondolom.
KedvelésKedvelés
Én azt remélem, hogy ezeknek a nőknek a gyerekeik nem sínylik meg. Kipanaszkodják magukat ezeken a felületeken, de ahogy Salty is írja, lerázzák magukat, és új nap új lehetőség “jó”, vagy “jobb” anyának lenni. Azt remélem, hogy nem egymást validálják ezzel, és taszítják magukat és egymást még jobban bele ebbe az önsajnáló spirálba, ahonnan nincs kiút, vagy legalábbis egyre nehezebb, hisz ha körülöttük mindenki más is úgy érez, ahogy ők, akkor az a normális, az átlagos, és tenni se kell ellene, ergo mindenki más a hibás: a rendszer, a férj, a gyerek, a nagyi, a tesók (az általam említett posztban a nő arra panaszkodott, hogy még a tesója se nyitotta rá az ajtót, de az az ajtó ám nem csak felé nyílik, ő is mehet ajtót nyitogatni a tesójához, de ez valahogy mindig kimarad, ez egy nagyon “énközpontú”, beszűkült állapot) mindenki csak ő nem. Ő csak egy szegény kifacsart nő, akit senki nem ért meg.
A gyerek (jóléte) lehetne a közös nevező ebben a kérdésben mindkét oldalról, a spirálozó nő és a rajta segíteni akarók szemszögéből is, csak nem hiszem, hogy az az oldal képes abban a mentális állapotban a gyerekre koncentrálni, mert ott az anya végtelen szenvedése a lényeg.
Ez amúgy paraszociális energiavámpírság, ha jobban belegondolok. Az influenszer szinte biztos, hogy “elvesz” valamit ezektől a nőktől (az erőt, képességet és akaratot az ebből való felálláshoz), miközben azt hirdeti, hogy ez az igazságkimondás felszabadító és “empowering”, pedig a követőik egyre gyengébbek és gyengébbek lesznek.
KedvelésKedvelik 2 ember
Pont ezen gondolkodtam ma az itteni kommentek kapcsán, hogy szerintem jó és kell is beszélni a nehézségekről, de a mindenszar és “anyának lenni a legszarabb” tényleg egyfajta öngeneráló depresszióhoz vezet és idővel már saját magukon sem akarnak majd ezek a nők segíteni. Pláne ha mindenhonnan az jön, hogy tényleg minden szar és úgyis csak még szarabb lesz.
Nagyon megértem azt, amikor valaki nem megoldásokat akar hallani, csak ki akarja magát panaszkodni, hogy megkönnyebbüljön, nekem is szoktak ilyen napjaim lenni, de évekig folyamatosan ebben a mentális állapotban létezni már tényleg borderline betegség.
KedvelésKedvelik 2 ember
Én alapvetően azt nem értem, hogy milyen elvárásokkal kezdenek benne az emberek a gyerekezésbe, ha utána a valóság ennyire szörnyű lesz. Azért lehet sejteni, hogy nem fogsz annyit aludni, nem lesz annyi pénzed, több lesz a vitalehetőség a pároddal, egy ideig nem fogsz tudni spontán elmenni szórakozni és a munkában se könnyebb lesz a dolgod mint előtte. De azért akarsz gyereket, mert azt érzed hogy ezekkel együtt is simán megéri mert a szeretet többet ér minden felsorolt kényelemtől. Ha meg úgy érzed hogy neked az a fontos hogy legyen pénzed meg tudjál aludni vasárnap reggel meg ilyenek, akkor nem vállalsz gyereket.
Minden jó dologhoz kell áldozat, nem értem hogy ez miért kopott ki a köztudatból.
Mondjuk tény hogy nem segít, hogy mindenhonnan az ömlik, hogy jó szülőnek lenni 24/7/365 emberfeletti erőfeszítés húsz éven keresztül és akkor is lehetetlen, minden pillanatban veszély leskel mert a világ kegyetlen és meg se érdemled a gyerekeidet ha nem döglesz bele az erőfeszítésbe mosolyogva.
KedvelésKedvelés
Nézd, engem is meglepett több dolog is, pedig nem romantizáltam a gyereknevelést és amikor a Nagy született már évek óta olvastam a BA-t is.
(Pl. nagyon simán azt hittem, hogy a legrosszabb esetben is maximum egy évesen már átalusszák a gyerekek az éjszakát… lol 😁)
Plusz szerintem sokakban benne van egy talán még egészségesnek mondható önérzetesség, egoizmus (nevezzük, ahogy akarjuk) és a durvább sztorikat hallva arra gondolnak, hogy “biztos csak nem volt elég felkészült”, “nem nevelte elég jól”, “az én gyerekem tuti nem fog ilyeneket csinálni” (nem véletlenül szokták mondani, hogy azok tudnak a legjobban gyereket nevelni, akiknek egy sincs) – aztán a valóság kijózanítja őket.
Nekem pl. tök nehéz volt elfogadnom, hogy ha valami szar, az nem feltétlenül az én hibám, hanem “csak olyan”, ezt dobta a gép, ebből kell a legjobbat kihozni és attól még nem fog megnyomorodni a gyerekem, hogy van amikor nem a legjobban alakulnak a dolgaink.
Aztán látod, mégis megérte és megéri, nem véletlenül vállaltuk a kistesót sem, pedig nem hiszem, hogy fel lehet a szülőségre 100%-ban megfelelően készülni.
Akkor derül ki, hogy hogy bírod, amikor már benne vagy, mert nagyon más teoretikusan éjszakázni, veszekedni, loholni, logisztikázni, mint amikor a valóságban csinálja ezt az ember.
Egyébként pár napja gondolkoztam azon, hogy ha most a 80-as, 90-es éveket élnénk, én pl. simán vállalnék még egy gyereket, de lehet, hogy kettőt is. Nem mondom, hogy akkor könnyebb volt anyának lenni, de nekem valahogy egyszerűbbnek tűnt az a fajta lassabb élet, mint az a rohanás és millió elvárás, amiben most nekünk kell megállni a helyünket.
KedvelésKedvelik 1 személy
Az utóbbi időben annyi posztot olvastam, hogy milyen sz@r anyának lenni, mert a nyári szünetet megoldani milyen nehéz és különben is, ha megoldod, te nem tudsz pihenni… És a munka is milyen nehéz a gyerek mellett, stb. Mind igaz, de ha ennyire a nehézségeken csámcsogunk, senki se fog szülni. Ez a rózsaszín csillámpor ellentéte. Pont ugyanolyan hamis kép, mindkettő. Mert valahol a kettő között van az igazság.
Én el tudnám fogadni, ha nem lenne unokám. Azt gondolom, hogy semennyire sincs hatásom a felnőtt gyermekeim életére. Éljék úgy, ahogy szeretnék, legyenek boldogok. Viszont így, hogy nagymama vagyok, már tudom mit vesztettem volna, ha nem születnek meg. Abban a pillanatban, hogy megérkezik az a kicsi emberke, életed legnagyobb szerelme érkezik meg. Teljesen más, mint a gyereked. És most is úgy gondolom, hogy az unoka léte/nem léte kérdéséhez semmi közöm, boldog vagyok, hogy megadatott ez a szerelem már kétszer és karácsonyra harmadszorra is fog.
KedvelésKedvelik 2 ember
én ettől a nyekergéstől, hogy milyen fárasztó nyáron a gyerekkel, őszintén szólva, idegrohamot kapok. végre lehet együtt lenni, nem időre rohanni folyamatosan. igen, nekem is 10 hét a szünet, nekem is csinálni kell valamit a gyerekekkel, és nem, nem a nagyszülőknél dekkolnak. de basszus, akinek csak az jut eszébe a szünetről, hogy az milyen fárasztó, az szerintem szomorú és igen, minekazilyennekgyerek. tegnap olvastam egy cikket, hogy hát a gyerekkel szabin levés se pihenés, így semmi jó nincs a nyárban. hát bassza meg, akkor tényleg nem kellett volna szülni, ha semmi jó nincs abban, hogy ott a gyerek.
sajnálom, ez engem rettenetesen felbosszant.
KedvelésKedvelik 3 ember
Én néha szégyenlem, hogy olyan irígykedős nosztalgiával gondolok a gyerekekkel otthon töltött nyarakra. De mikor annyira jó volt! Kár, hogy nem kezdhetem előről. Pedig pénzszűkében kicsit nehezebb elszórakoztatni egy sereg gyereket.
KedvelésKedvelés
Tok igaz, raadasul az, hogy a gyerekeknek 11 het a nyari szunet, legalabb 40 eve igy van. A munka torvenykonyve szerinti szabadsag mennyisege se valtozott sokat tudtommal. Szoval erre vegkepp nem lehet mondani, hogy meglepetes, hogy meg kell szervezni a nyari gyerekfelugyeletet.
KedvelésKedvelés
Ettol meg persze faraszto, ezt nem vonom ketsegbe.
KedvelésKedvelés
Pont Lei-nek írtam fentebb ezzel kapcsolatban, tényleg nagyon sok extrém radikális írás kering az éterben az anyasággal kapcsolatban és amúgy én valahol gaslightingnak érzem olyan nőktől az ilyesmit, akik maguk is több gyereket nevelnek, boldogok, sikeresek.
Kell beszélni arról, hogy nehéz, de mellette pedig annyi örömöt ad az embernek, hogy a nehézségek ellenére is szívesen csinálja.
Gratulálok a harmadik unokához (amikor megszületik, majd akkor is fogok! 😉 ) – ha nem túl indiszkrét, ez azt jelenti, hogy sikeres volt a lombik vagy másik gyereked a kismama/kispapa?
KedvelésKedvelik 1 személy
a nagy unokának lesz kistesója. A lombik sokadik körrel folytatódik.
KedvelésKedvelik 1 személy
Nem teljesen ugyanez, de mégis idevág – alapból nagyon fontos szerintem a másság elfogadását erősíteni a gyerekeinkben. Nehéz jól kezelni, mert sosem volt még ennyire sokféle másság a világon. Nálunk van családon belül azonos nemű kapcsolat és a Nagy sem néz furán vagy kérdezett rá soha, neki így a természetes. Ahogy van tudatosan gyermektelen is, és ő is így van szeretve, ahogy van. És persze, a lányaink is úgy lesznek szeretve, amilyenek lesznek. 🙂
És ami ide vág, és nagyon fáj.. én a napokban sajnos olyan kommentárt kaptam a Nagytól, hogy ő sosem akar olyan anya lenni amilyen én vagyok. Valóban szigorú és következetes vagyok, és ő ezt nehezen éli meg. Vele érzem azt, amit fent írtál, hogy akármennyire igyekszem, egyszerűen nem megy, és igen kicsúszik a kiabálás is. Nyilván nem segít, hogy nem vér szerinti gyerekem. Irtózatosan bánt, mert világéletemben anya akartam lenni, és tessék, megfeneklettem.
KedvelésKedvelés
Hány éves a nagy? Azért kérdezem, mert a fiam 9 éves volt, mikor megismertem a férjemet. Eleinte persze minden happy volt, örült, hogy van apukája, aztán persze jött a feketeleves, mert nálunk a férjem sokkal szigorúbb, már ami a tanulást illeti. Volt is belőle vita, veszekedés, sírás-rívás bőven. Mostanra javult a helyzet, (15 éves a fiam) és bár év végére kicsit elengedte magát (1 db hármasa lett), azért alapjában véve nincs gond a tanulásával. A házimunkánál még oda kell figyelni rá, hogy rendesen megcsinálja, azt szereti ellébecolni.
KedvelésKedvelés
Bocsánat, hogy off: tudtok valamit a Bezzeganyáról?
On: @Salty: szerintem, ha most is babázik, szeret a húgával játszani, elképzelhetetlennek tartom, hogy később ne akarna gyereket. Valószínűleg látja a rengeteg feladatot, de ha a vérében van a kicsikkel foglalkozás, adott időben átlendül ezen a ponton, meg hát hasonlít is rád, szóval … 🙂
KedvelésKedvelés
Semmit nem tudok a BA-ról, néha a fészen szoktam ránézni az oldalra, de ott se nagyon van aktivitás, nem tudom, mi lesz vele. Vakmacsal beszéltem emailben kb. két hete, de nem erről volt szó, ő sem tud semmi újat.
Igen, szerintem is csak átmeneti a dolog, mert amúgy állandóan anyukásat játszik. 🙂
KedvelésKedvelés
A másság elfogadásával és az érzékenyítéssel kapcsolatban egyetértek veled, mert végülis kétfajta ember van: jófejek és seggfejek – de szerintem mi felnőttek néha egy kicsit túl is gondoljuk ezt a témakört.
A gyerekek nem is tartanák a másságot furának, ha mi nem hívnánk fel rá a figyelmüket vagy nem emelnénk ki, hogy ez az átlagostól eltérő. 🙂
A Nagyot 100%-ban az apai oldal neveli vagy képben van az anyja is? Bocsi, nem akarok tolakodó lenni, ha nem szeretnél, ne válaszolj, csak arra gondoltam, hogy lehet, hogy az is nehezíti a helyzetet, hogy kvázi két anyukája van és téged “nem tud hová tenni”. (Bár azt nem írtad, hogy mennyi ideje neveled.)
Sajnálom, hogy ilyet mondott neked, elhiszem, hogy nagyon rosszul esik, de azért ezt ne vedd véresen komolyan.
Mérgükben és a sértettségük miatt mondanak a gyerekek rengeteg olyasmit, amit egyébként nem úgy gondolnak, csak “vissza akarnak bántani”, mert te is “bántottad” őket azzal, hogy nem engedtél valamit, ami nagyon szerettek volna.
Remélem idővel elsimulnak a dolgaitok.
KedvelésKedvelés