This recommendation might be a little different than usual, because I find it really hard to put my thoughts on the matter into Hungarian words, so I may just write the article in English and post a translation from this version below for those who would rather read it in their native tongue. (A magyar fordítást keresd az oldal alján!)

I’m not sure if you have ever heard of the series ’Lessons in Chemistry’ – I also found it by a weird happenstance in a random comment section on Facebook – but if you have not yet watched it, I highly encourage that you do.

While it’s only 8 episodes (each is about an hour long), it touches on so many things, tells so many stories and is so wholly complete that – even though it’s purely fiction – I found myself thinking about the characters and the narrative for days afterwards.

The story leads us into the 50s, following the life of Elizabeth Zott, a young female chemist (I hate that I have to specify the gender because it shouldn’t be necessary but for the understanding of the plot, it’s essential), who is trying to find her way in the world of science led by men.

Starting already from the intro of the very first episode, the series took me on a journey that could be best described as an extreme emotional rollercoaster, because in a relatively short span of time I genuinely went through all emotions humanly possible.

I felt enraged when someone asked the smartest, most knowledgeable chemist in the entire institute to bring coffee to the ‘hardworking men’ or every single time people forgot to use Elizabeth’s actual name when referring to her, opting for all the most grating monikers – such as sweetheart, darling or honey – instead. (The pageant was just the cherry on top.)

I felt sad and downtrodden as I noticed how deep the roots of patriarchy ran, when even on a simple application form for scientific funds, there was no option for a woman’s name, as the applicant’s title was by default ‘Mr.’

I felt hopeful when Elizabeth’s capabilities were noticed by someone else, by a man, who was willing to share his platform with her and treat her as an equal while the two of them worked on a breakthrough in chemistry, only to be left disappointed again when their submission is rejected due to having her name as a co-author on it.

I was joyful as she found not only love but a true companionship that was so honest and pure that it even made the faults of the world seem irrelevant.

I felt heartbroken watching her end up alone – yet again – trying to piece her life back together while facing greater challenges than she ever imagined possible.  

I was gloating when her previous colleagues, all those ‘great men of science’ came to her for advice because during their research they ran into a roadblock they couldn’t solve on their own and were forced to seek the help of a woman.

I felt satisfied when she was met with the opportunity of a lifetime because even though it was not the kind of work she wanted for herself, she could still make it hers and create something she was proud of without ever bending over backwards to fulfill the expectations of men.

I felt inspired every time I watched her interact with other women, encouraging their dreams and ideas, showing support and reinforcing their own beliefs in themselves instead of mocking their – seemingly impossible and laughable – aspirations.

I was yet again saddened when – beside the everyday sexism, – racism also seeped into the story, reminding the viewers that even though it’s extremely hard to be able to prevail as a woman in the 1950s, for some it’s even tougher than others.

As the plot drew to a close, I was optimistic for a satisfactory end, hoping to see Elizabeth take her rightful place in the scientific world and Harriet leading the black community to a long-awaited victory in court, but unfortunately that’s not how life works, and it would have been unrealistic for the story to finish like a Disney movie.

As bittersweet as the conclusion is, there is still a lot that falls into place while we are being taken on a journey to learn the background of the main characters.

Brie Larson is absolutely fantastic in her role, but the supporting actors are also bringing their A-game.

The ‘Lessons in Chemistry’ is an Apple TV+ production – as far as I know it can be watched with Hungarian subtitles as well (title: Minden kémia) – so it might not be widely available, but if you can find a way to access it, I could not recommend it more to watch.

Yes, it’s heavy, yes, there are no wasted dialogue or filler-scenes, so it requires focus and attention, but it pays off thousandfold.

Have you seen it already? What did you think?

Salty

---

Ez az ajánlás egy kicsit rendhagyó lesz, mert nagyon nehezen tudom magyar szavakba önteni a témával kapcsolatos gondolataimat, ezért ezt a cikket eredetileg angolul írtam meg és utólag fordítottam magyarra.

Nem tudom, hallottatok-e már a „Minden kémia” című sorozatról – én is véletlenül találtam rá valahol a Facebook kommentek rengetegében –, de ha még nem, akkor erősen javaslom, hogy nézzétek meg.

Bár mindössze 8 részes (mindegyik körülbelül egy órás), annyi mindent érint, annyi történetet mesél el, és annyira teljes, hogy – bár tisztán fikció – napokig a szereplőkön és a narratíván gondolkodtam utána.

A történet az 50-es évekbe repít minket, Elizabeth Zott életét követve, egy fiatal női kémikusét (utálom, hogy meg kell adnom a nemet, mert nem lenne szükséges, de a cselekmény megértéséhez elengedhetetlen), aki a férfiak uralta tudományos világban próbálja megtalálni a helyét.

A sorozat már az első epizód bevezetőjétől kezdve egy olyan utazásra vitt, amelyet leginkább extrém érzelmi hullámvasútnak lehetne leírni, mert viszonylag rövid idő alatt tényleg minden emberileg lehetséges érzelmen keresztülmentem.

Felháborodtam, amikor valaki megkérte az egész intézet legokosabb, legfelkészültebb vegyészét, hogy hozzon kávét a „szorgalmas férfiaknak”, vagy minden egyes alkalommal, amikor az emberek elfelejtették Elizabeth valódi nevét használni, és helyette a legidegesítőbb beceneveket – mint például szívem, drágám vagy édesem – használták. (A szépségverseny már csak a hab volt a tortán.)

Szomorú és levert voltam, amikor észrevettem, milyen mélyen gyökerezik a patriarchátus, amikor még egy egyszerű tudományos pályázati űrlapot sem volt lehetőség női névvel beküldeni, mivel a pályázó neve alapértelmezetten „Mr.” titulussal volt feltüntetve a papíron.

Reménykedtem, amikor a képességeit valaki más is észrevette, egy férfi, aki hajlandó volt megosztani vele a platformját és egyenrangúként kezelte, miközben egy kémiai áttörésen dolgoztak közösen, csak hogy újra csalódott legyek, amikor a benyújtott publikáció tervüket elutasították, mert mindketten ragaszkodtak hozzá, hogy Elizabeth neve is szerepeljen társszerzőként.

Örültem, amikor nemcsak szerelemre, hanem egy olyan igaz társra, kapcsolatra talált, ami annyira őszinte és tiszta volt, hogy egy időre még a világ hibái is lényegtelenné váltak.

Összetörve néztem, ahogy megint egyedül marad, próbálja összekaparni az életét, miközben nagyobb kihívásokkal néz szembe, mint amilyenekről valaha is álmodott.

Kárörvendtem, amikor a korábbi kollégái, azok a „nagyszerű tudós férfiak” hozzá fordultak tanácsért, mert a kutatásaik során olyan akadályokba ütköztek, amelyet egyedül nem tudtak megoldani, és kénytelenek voltak egy nő segítségét kérni.

Elégedett voltam, amikor élete lehetőségével találkozott, mert bár ez nem olyan munka volt, amilyen elképzelt magának, mégis a sajátjává tudta tenni és valami olyat alkothatott, amire büszke volt, anélkül, hogy valaha is meghajolt volna a férfiak elvárásainak.

Minden alkalommal inspirált, amikor láttam, ahogy más nőkkel interakcióba lép, bátorítja az álmaikat és az ötleteiket, támogatást nyújt, és megerősíti a saját magukba vetett hitüket, ahelyett, hogy kigúnyolná – a látszólag lehetetlen és nevetséges – törekvéseiket.

Ismét elszomorodtam, amikor – a mindennapi szexizmus mellett – a rasszizmus is beszivárgott a történetbe, emlékeztetve a nézőket, hogy bár rendkívül nehéz nőként érvényesülni az 1950-es években, némelyek számára még nehezebb, mint másoknak.

Ahogy a cselekmény a végéhez közeledett, optimistán vártam egy kielégítő befejezést, remélve, hogy Elizabeth elfoglalja méltó helyét a tudományos világban, és Harriet a fekete közösséget egy régóta várt győzelemhez vezeti a bíróságon, de sajnos az élet nem így működik, és irreális lett volna, ha a történet Disney-filmként végződik.

Bármennyire is keserédes a befejezés, mégis sok minden a helyére kerül, miközben bepillantást nyerünk a főszereplők hátterébe.

Brie Larson abszolút fantasztikus a szerepében, de a mellékszereplők is a legjobb formájukat hozzák.

A „Minden kémia” egy Apple TV+ produkció – tudtommal magyar felirattal is nézhető –, így talán nem széles körben elérhető, de ha találsz módot, hogy hozzáférj, akkor nem tudom eléggé ajánlani, hogy nézd meg!

Igen, súlyos, igen, nincsenek felesleges párbeszédek vagy töltelékjelenetek, így koncentrációt és figyelmet igényel, de ezerszeresen megtérül.

Ti láttátok már? Mit gondoltatok róla?

Salty