Kedden reggel sajnos ismét korán útra kellett kelnünk, mert még bő 2,5 órányi autózásra voltunk a koppenhágai reptértől.

A gyerekeket persze nem kellett ébreszteni, de mi az apjukkal mindketten annyira rosszul aludtunk a legóhotelben, hogy úgy éreztünk magunkat, mint akiken átment valami nyolckerekű jármű.

Én a Kicsivel az emeletes ágy alsó részén feküdtem, ami persze nem bizonyult elég szélesnek másfél ember számára és őszintén szólva kényelmetlennek is találtam; a férjem pedig csak simán rettenetesen felületesen alszik – ha négyen vagyunk egy szobában, akkor biztosan lesz olyan zaj/mozgolódás, ami zavarja majd. (A nyári nyaralásunkra nem véletlenül foglaltunk két különálló, de összenyitható szobát.)

Így aztán eléggé meggyötörten vánszorogtunk le a recepcióra 5:45-kor, de az kellemes meglepetésként ért minket, hogy mind a négyünknek készítettek egy kis reggeli csomagot, sőt, még arra is figyeltek, hogy a nagylányomé a kérésünknek megfelelően laktózmentes legyen.

Két és fél óra autózás nem tűnik olyan soknak (igazából nem is az), ezért az út elején még bőszen próbálkoztam képernyő nélkül lefoglalni a lányokat: a Kicsivel természetesen az autópályán elhaladó kamionokat és egyéb érdekes járműveket kommentáltuk (két szélmalom között), a Naggyal pedig barkochbáztunk.

Az a helyzet, hogy ő pontosan úgy barkochbázik, ahogy bújócskázik. Egyszerűen annyira izgatott attól, hogy őt keressük, hogy kb. 10 másodperc után röhögve-ugrándozva szökken elő a rejtekhelyéről, hogy: “itt vagyok!”

A barchobánál is hasonló a helyzet, állatokra gondoltunk felváltva, de amikor ő volt a soros, nagyjából a második-harmadik kérdésig jutottam csak el, utána bejelentette, hogy mi a megoldás.

A kocsiban eltöltött idő alatt azért javult a helyzet, másfél óra múlva már helyeközel a szabályoknak megfelelően tudtunk játszani, de eddigre én már teljesen lemerültem fizikailag és mentálisan is, így az út hátralévő részében Mazsola és Tádé ment a hátsó ülésen.

Koppenhágába megérkezve először visszavittük a bérautót a cég reptér melletti telephelyére, innen mentünk tovább az indulási terminálhoz. Nem meglepő módon itt sokkal több utas várakozott, mint néhány nappal ezelőtt Zágrábban, de ezen a reptéren a gyerekekkel utazóknak is fenntartanak egy elsőbbségi ellenőrző sort, így gyorsabban lehet haladni, mintha mindenki egy helyen várakozna.

Nagyon jól időzítettünk, a kapuhoz megérkezve már csak egy órácskát kellett várnunk a beszállásig, az pedig tényleg hamar eltelt. A Naggyal a duty free- és a szuvernírboltokban kolbászoltunk, amíg a Kicsi az apjával a ki- és beguruló repülőket nézte az ablakon keresztül.

A visszaút is eléggé eseménytelen volt, szinte pontosan ugyanaz volt a forgatókönyv, mint az első repülésnél: a Nagy a felszállásnál izgatott, majd szépen rajzol-színez, a Kicsi pedig a biztonsági öveket kapcsolgatja, hogy aztán a landolásnál éktelen hisztibe kezdjen, amikor le kell ülnie és nem nyitogathatja az övét tovább. (Meg is fogadtam, hogy rákeresek majd online, hogy lehet-e ilyen kapcsolót otthonra venni, mert legközelebb hasznos lenne elvinni egy tartalékot magunkkal.)

Zágrábban ismét Deda várt ránk, hogy hazavigyen minket, anyósom pedig küldött egy nagy kondér kaját és egy friss kenyeret is, hogy ne az üres hűtőre érjünk haza. Már szokásunkká vált, hogy ilyenformán gondoskodunk egymásról, ha ők mennek valahová több napra, mi is főzünk nekik vagy elmegyünk bevásárolni, mielőtt hazaérkeznek és ez visszafelé is igaz.

El sem tudom mondani, hogy mekkora könnyebbséget jelent, hogy amikor a gyerekekkel hullafáradtan belépünk a lakásba, nem kell azon agyalnunk, hogy mit adjunk nekik enni, honnan teremtsünk elő valami rendes kaját vagy ki vonszolja el magát a boltba, hanem van mit enni és minden mással ráérünk később foglalkozni.

Szerencsére időben, délután kettő környékén már itthon voltunk és a nulladik lépés ilyenkor egyértelműen az, hogy mindenki alaposan lecsutakolja magát. Az apjuk elvitte a lányokat fürödni, megmosta és megszárította a hajukat, addig én kipakoltam a holmijainkat és szétszortíroztam a ruhákat, a szennyest, a játékokat és minden mást a lakásban.

A férjemnek és nekem is – egymástól függetlenül – mindig az volt a szokásunk, hogy fullra kitakarítva hagyjuk ott a lakást minden utazás előtt, így amikor hazaértünk, most is rend és tisztaság várt minket, semmi egyéb teendőnk nem volt, csak az útra csomagolt cuccokat kimosni/elpakolni.

Miután minden a helyére került és minden családtag megtisztult, már csak 3 órát kellett várni az esti takarodóig. A lányok nagyon szépen játszottak a rég nem látott holmijaikkal, de végül mi felnőttek, a szokásos 19 óránál hamarabb bedobtuk a törölközőt és fél órával hamarabb az ágyukba tessékeltük a gyerekeket.

Mivel a repülőút pont a déli alvásuk idejére esett, a Nagy egyáltalán nem pihent, a Kicsi pedig csak abban a 15-20 percben szunyókált az autóban, amíg Deda hazafuvarozott minket, így nekik sem ártott, hogy hamarabb mennek aludni.

Szerintem még a fél nyolcat sem ütötte el az óra, már mindannyian az álommezőkön jártunk.

Másnap – szerdán – újraindult a mókuskerék: elvittem a lányokat reggel az oviba és a bölcsibe (mindketten nagyon simán vették a visszatérést a szünet után), majd hazaérve letelepedtem én is dolgozni.

Mit ne mondjak, nem esett jól. Van egyáltalán olyan ember, aki jól érzi magát attól, amikor a szabadság után visszatér a munkahelyére?

Viszont ha már úgyis le kellett ülnöm a gép elé, akkor előkerestem a játszóház által megküldött meghívó template-et a Nagy szülinapi zsúrjára és kinyomtattam egyet-egyet az ovis csoporttársainak. Éppen az utolsó papírlap araszolt kifelé a nyomtatóból, amikor hívtak az ovi titkárságáról, hogy időpontot egyeztessenek a Kicsi interjújára, amin minden gyereknek részt kell vennie, hogy eldöntsék, felveszik-e az oviba.

Sikerült a másnap reggel 8 órát lefoglalni, így nem kellett oda-vissza futkosni, rögtön meg tudtuk ejteni a beszélgetést, miután leadtam a Nagyot a saját csoportjában. Kicsit aggódtam, hogy mi lesz, hogy fog a Kicsi viselkedni, mert ő feleannyira sem nyitott és szociális, mint a nővére, de végül egész jól vette az akadályokat.

Ilyenkor két gyermekpszichológus “figyeli meg” a gyerekek viselkedését, a szülőnek pedig válaszolni kell egy halom kérdésre azon információk alapján amiket még a jelentkezésnél meg kellett adni. A Nagy beiratkozásánál már említettem, hogy több, mint kétszáz kérdés van, MINDENRE rákérdeznek a gyerek születéstől kezdve, így elég komplikált a folyamat, de hálistennek csak egyszer kell végigcsinálni.

Amikor beléptünk a Kicsivel a szobába, akkor megilletődött a két idegentől, de az egyikük rögtön megtörte a jeget azzal, hogy odaadott neki egy labdát és onnantól kezdve szépen játszott, amíg mi beszélgettünk.

Másfél hónap múlva lesz két éves és a nővéréhez képest lassabb a beszédfejlődése (a Nagy ennyi idősen már tucatnyi mondókát tudott és rendesen beszélt), de a minimum elvárást – az 50 szót – már azért most is fel tudja mutatni, még úgy is, hogy ugye két(három)nyelvű gyerek.

Ezeket szépen be is mutatta az interjún, integetett, mutogatott, gesztikulált, így igazából a korának megfelelő szintet probléma nélkül teljesítette.

Nem kamuztam, elmondtam, hogy nagyon öntörvényű és makacs, az autonómiájába nem lehet beavatkozni, mert azonnal borul a bili (ezt remekül demonstrálta is, amikor az egyik doki segíteni akart neki egy kirakóval, de rögtön lehurrogta, hogy: “nem, én!”) és persze felhozódott a szobatisztaság kérdése is.

A kakit gyakorlatilag már hibaszázalék nélkül jelzi előre és egyre gyakrabban kerül a produktum a bilibe vagy a wc-be, de a pisivel kapcsolatban nem látom, hogy lenne bármilyen előjele a dolognak. Mindenesetre annyit mondtam, hogy megígérni nem tudom, hogy szeptemberre (éppencsak két évesen) szobatiszta lesz, de itthon már most is bugyipelusban van, ha jelez, akkor mindig ráültetjük a bilire/wc-re és nyáron tervezzük kipróbálni a teljes szabadságot is, aztán meglátjuk mi lesz belőle.

Szerencsére a magyar csoportban ez nem gond, több korkedvezményes gyerek is pelenkában kezdett járni, meg tudják oldani a cserét – sőt, még az “oviérett” korú Nagyot is támogatták ezen a téren tavaly, amikor még problémái voltak a kakilással.

Délután beszámoltam a mi óvónénijeinknek is az interjúról, ők is azt mondták, hogy abból, amit látnak, teljesen alkalmas rá, hogy beilleszkedjen a csoportba és amúgy sem lesz egyedül, rajta kívül még 3, három évesnél fiatalabb gyerkőc kezdi majd meg a tanévet szeptemberben.

Kettőről tudtam, az egyikük ugyanúgy “kistesó” és az én Kicsimmel két hét eltéréssel születtek, a harmadik gyerek viszont ezen a héten „tévedt be az utcáról” érdeklődni és valószínűleg őt is fel fogják venni. Kérdezte is az óvónéni, hogy nem mesélte a nagylányom, hogy volt velük az oviban “egy baba” ismerkedni?

Mondtam, hogy nem, erre beavatott, hogy a Nagy rögtön a szárnyai alá vette és az ottléte alatt végig tutujgatta, gondoskodott a kisfiúról, de olyan szeretettel, hogy még a gyerek szülei sem akarták elhinni, hogy egy nem egészen öt éves gyerek így viselkedik.

Az óvónéni szinte bepárásodott szemekkel mondta, hogy ő nem is emlékszik, hogy a 30 éves karrierje alatt mikor találkozott utoljára ilyen szép lelkű gyerekkel, mint az enyém és hogy milyen ritka kincs az ő empatikus és érzelmes természete.

Nyilván én is meghatódtam, mint az állat, mert a nagylányom tényleg kívül-belül csodaszép, aztán eszembe jutott, hogy a húga mennyivel zárkózottabb, mennyivel nehezebb a kegyeibe férkőzni és mennyire féltem őt, hogy hogy fog beilleszkedni az új közösségbe, de azért az megnyugtat, hogy ahogy telik az idő, úgy válik ő is nyitottabbá.

Na meg egyébként sem kell mindenkinek szószátyár, társaság középpontjának lenni, neki egyszerűen más a személyisége és a mi feladatunk éppen az, hogy elfogadjuk őt olyannak, amilyen.

Pénteken a férjemnek és nekem is húzós napunk volt, ő a szokásosnál tovább dolgozott, én pedig egész nap az irodában voltam, de Baka és Deda már jó előre jelezte, hogy aznap szeretnék ők elhozni a Nagyot az oviból, így igazából csak a Kicsire “volt gondunk”.

Ennyi négyesben együtt töltött idő után megint meglepődtünk, hogy ha a kisebbik lányunk egyedül van, mennyire szépen, önállóan tud játszani és milyen hosszú ideig! Jó, nem kell több órányi időtartamot elképzelni, de akár 30-40 percig is képes egyedül elfoglalni magát és még azt sem igényli, hogy valaki ott üljön mellette, amíg játszik.

A Nagy már három éves is elmúlt, amikor először le tudtuk választani magunkról, addig nem nagyon játszott egyedül, maximum úgy, hogy ha önállóan csinált valamit, akkor is elvárta, hogy ott kuksoljunk mellette.

Lehet, hogy ez is a különböző személyiségük számlájára írható, nem tudom.

A hétvége meglehetősen békésen és csöndesen telt, szombatra végre elállt a napok óta tartó eső és össze tudtunk rendesen takarítani az erkélyen is. Hálistennek már a szomszédos építkezésen is befejezték a társasház külsejét, most, hogy már csak belül dolgoznak, már nem szállnak hungarocell-darabkák és iszonyatos mennyiségű por a levegőben, így végre tudok odakinn is teregetni.

Egy kis “lomtalanításra” is jutott idő – már hetekkel korábban összepakoltam a babahintánkat, a hordozót, a hordozós kabátom és a Kicsi kinőtt holmijait, mert megbeszéltük az egyik éppen babát váró baráti párral, hogy szívesen átveszik őket tőlünk, de eddig nem tudtunk összefutni, hogy odaadjam nekik a pakkot. Most viszont átugrottak hozzánk és nem csak az összekészített csomagot vitték el, de megvették az etetőszékünket is, amit a napokban terveztem meghirdetni (mert azért mégsem akartam mindent elajándékozni), szóval most megint jó pár felesleges holmival kevesebb van a lakásban és egy kicsit megint könnyebb levegőt venni.

A legpozitívabb hír a hétvégén viszont egyértelműen az volt, hogy a férjemnek egy ismerősén keresztül sikerült megállapodnia egy elég nagyméretű garázs bérlésében, amit június elsejével birtokba is vehetünk – ráadásul itt, a kerületünkben, egy új társasház aljában van – így végre lesz hol tárolnunk az évente egyszer-kétszer használt holmikat, amik egyébként csak a helyet foglalják itthon – már alig várom! 🙂

Salty