Ahogy a múlt heti részben már említettem, hétfőre a férjem szabadnapot vett ki direkt azért, hogy nyugodtan össze tudjunk pakolni a másnap reggeli utazásunkra.

Sikerült mindent, amit terveztünk elintézni, én napközben még dolgoztam otthonról, amíg a zember csomagolt és végül meglepően kevés holmit harácsoltunk össze az egyetlen bőröndbe, amit magunkkal terveztünk vinni.

Az első mérlegelésnél már a cuccok nagyrésze benne volt és még így is valamivel kevesebb, mint 15 kilót mutatott a mérleg, szóval végül mégiscsak meg tudtuk valósítani a minimalista pakolást.

Este úgy feküdtünk le aludni, hogy halálra röhögtük magunkat azon, hogy évek óta először ébresztőt kell beállítanunk, mert legkésőbb 5:15-kor muszáj felkelnünk, aztán amilyen szerencsénk van, biztos most fog a Kicsi tovább aludni, de végül szinte tökéletesen a vekkerhez igazodva, 5:13-kor kezdett csiripelni, szóval megint nem sikerült megtapasztaltuk a technológia által előidézett napindítást.

Gyorsan átöltöztünk a menetfelszerelésbe, bedobáltuk az utolsó utáni holmikat a táskákba, aztán megérkezett Deda és kivitt minket a reptérre.

Szinte üres épületbe érkeztünk, sehol, senki nem állt sorba, így pillanatok alatt be tudtunk csekkolni és az ellenőrzésen is olyan gyorsan ájutottunk, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy a Kicsi kulacsában benne hagytam két deci vizet, csak akkor esett le, hogy helyzet van, amikor a táskámat kivették átvizsgálásra.

Már felkészültem rá, hogy gyorsan lehajtom az összes vizet, nehogy kidobják a palackot, de előtte még megkínáltam a Kicsit is, hogy kér-e pár kortyot, ha már így is – úgy is innunk kell – ekkor szólalt meg az ellenőrzést végző hölgy, hogy semmi gond, mégiscsak maradhat a víz.

Lehet, hogy a babaüvegekkel elnézőbbek (bár itt már nem cumisüvegről, hanem csak egy sima kulacsról volt szó), vagy az is lehet, hogy végignézte, amint megkínálom a totyogót belőle és abból már lehetett sejteni, hogy talán nem folyékony robbanószert akarok megitatni a gyerekemmel? Nem tudom, de a víz mindenesetre megmenekült. 😁

Innen még várt ránk bő két óra várakozás az indulásig, de azt kell mondanom, hogy a lányok remekül tűrték a dolgot, sokkal jobban, mint amire számítottam.

A gyereksarok melletti asztalokhoz telepedtünk le, ott felváltva játszottak az odakészített néhány játékkal és figyelték a terminálhoz beérkező repülőgépeket a mellettünk lévő üvegfalon keresztül.

Egy ponton a Kicsi megunta az ablakoknál való álldogálást és négy széket szépen elrendezett a fal előtt kifelé fordítva, sorban, majd mindannyiunkat leültetett oda szépen, mintha egy színház első sorában lennénk és onnantól kezdve már csak az érkező és induló gépeket és a bőröndök ki- és bepakolását figyeltük.

Amennyire tartottam attól, hogy egy örökkévalóság lesz, mire beslattyoghatunk a gépbe, olyan hamar eltelt a két óra várakozás.

A végére azért a Nagynak már hangyák voltak a fenekében és nagyjából 25 másodpercenként megkérdezte, hogy mikor szállhatunk már be (ha esetleg bárkit érdekelne, hogy milyen kisgyerekkel utazni, akkor szeretném ezt az alkalmat megragadni, hogy megjegyezzem: pont olyan, mint a Shrekből a szamárral) és amikor végre eljött az idő, akkor gyakorlatilag szökkelve tette meg az utat a gép bejáratáig.

Mivel a lányok most használták az utazás ezen módját először, minden újdonság volt a számukra és az elsőszülöttünk majd’ kiugrott a bőréből, amikor végre felemelkedtünk.

Tenger és szárazföld felett is repültünk, így volt bőven látnivalója az ablaknál, miközben a húga éppen – számunkra tökéletesen hihetetlen módon – a mögöttünk lévő sorban ülő vadidegen nénikékkel kokettált.

Sírás- és eseménymentes útunk volt, a lányok – a korukhoz képest – borzasztóan türelmesen viselték a közel két órás repülőutat.

A Nagy ügyesen ragasztgatta a matricákat a direkt erre az útra neki beszerzett albumba, a Kicsivel pedig – amikor már kelleténél jobban unatkozott – többször is sétáltam egy-egy kört az ülések közötti folyosón, bár a saját székeink biztonsági öveinek a ki- és bekapcsolgatása meglepően hosszú ideig lefoglalta.

Pont ez a remek elfoglaltság váltotta ki az egyetlen hisztit: a landolás előtt kénytelenek voltunk leülni és bekapcsolni az öveinket, emiatt nem játszhatott velük tovább és mivel éppen remekül szórakozott, a móka félbeszakítását úgy élte meg, mint a világvégét.

Próbáltam persze csitítgatni, amennyire lehetett, de amúgy annyira nem taglózott le, hogy beleszaladtunk egy ilyen szituációba, egészen eddig egy szavam sem lehetett a viselkedésére, ezt az utolsó 5-6 percet már így is kibírjuk (mondjuk hálistennek nem tartott addig, még azelőtt elhallgatott, hogy földet értünk volna).

Koppenhágába megérkezve átvettünk a bérautónkat (amiben a gyerekek szinte azonnal elaludtak), majd folytattuk tovább az utazást, hiszen innen még több, mint 5 óra kocsikázás várt ránk, hogy odaérjünk a sógoromék címére, az ország legészakibb csücskébe.

Talán ez volt a “legijesztőbb” része az egész dániai kiruccanás projektnek, de sikerült meglepően simán abszolválni az autózást.

A ~400 km-es út során háromszor álltunk meg pihenni és kellemes meglepetésként ért minket, hogy a dánok mennyire fel vannak készülve a családos utazókra, mert mind a három helyen komplett, nagy játszóteret találtunk a benzinkút épülete mögött, közvetlen bejárattal a mosdókhoz.

A lányok már valószínűleg hozzá vannak szokva a kocsiban aszalódáshoz, mert – bár úgy készültünk, hogy muszáj lesz bevetni a képernyőt – végül egyetlen percnyi mesefilm nélkül le tudtuk hozni a teljes 12 órányi utazást.

Sokat segített, hogy azt az autópályát, amin haladtunk, szinte a teljes hosszában, éppen most bővítik még egy sávval, így – túlzás nélkül – legalább 50-60 markolót és egyéb munkagépet láttunk az út mellett, a Kicsi legnagyobb örömére.

Amikor a masinákból kifogytunk, akkor áttereltem a figyelmét a szélmalmokra és ez végül maradandó csodának bizonyult, mert ettől a pillanattól kezdve folyamatosan a forgó lapátos tornyokat kellett keresni és ha a gyerekek észrevettek egyet, akkor a Kicsi magából kikelve ujjongott és tapsolt boldogságában, aztán a karjait körbeforgatva és hangosan susogva szemléltette, hogy pontosan hogyan is működnek.

Nem csak ő volt hipercuki, hanem a nővére is, ahogy gondolkodás nélkül magára vállalta a feladatot, hogy minél több szélmalmot találjon a testvérének és megható volt figyelni, hogy mennyire boldoggá teszi őt is a Kicsi izgatottsága és mennyire örül a húga örömének.

Végül késő délután érkeztünk meg, így aznap – a kipakoláson, a vacsorán és a fejenkénti alapos zuhanyon túl – “turistás dolgokat” már nem csináltunk.

Másnap a Kicsi persze már hat előtt elkezdett kukorékolni, amivel felverte a szomszéd szobában alvó nővérét is és ezt követően a férjemmel – szó szerint – CSENDőröset játszottunk majd’ másfél órán keresztül, hogy legalább az öccse és a barátnője tudjanak úgy aludni, mint a normális emberek.

Bár ilyen korai ébredéssel a reggel mindenképpen fárasztó, de az sokat javított a hangulatunkon, hogy a vendéglátóink kertes házban laknak és tényleg óriási könnyebbség akár rögtön, még pizsamában kitessékelni a gyerekeket az udvarra, ahol biztonságosabban és csendesebben tudják magukat elfoglalni.

Ennyire északon az évnek ebben a szakaszában a nap nagyjából hajnali négy környékén kel és este fél tizenegy körül megy le, de szerencsére ez nem jelentett problémát a lányok alvása szempontjából.

Ugyan tavaly nyáron a Nagy bepróbálkozott egyszer-kétszer, hogy miért kell aludnia mennie, amikor odakinn még világos van, így megbeszéltük, hogy ilyenkor a nap túlórázik, de attól még az idő annyi, amennyi.

Sőt, ahogy ő is pontosan emlékszik rá, télen már akkor sötét volt, amikor az oviból jöttünk hazafelé, mert olyankor ott, ahol mi lakunk “kevesebbet dolgozik a Nap”, így nyárra esik az az időszak, amikor folyton melózik, emiatt van olyankor meleg, télen pedig hideg.

Az első teljes dániai napunkra tengerparti látogatást terveztünk és mivel a földrajzi elhelyezkedésének köszönhetően a kisvárost három oldalról is tenger veszi körbe, aznap több partszakaszt is “ki tudtunk próbálni”.

Az első strandon rettentően erős szél fújt, így kihasználtuk a település adottságait és átmentünk a másik oldalán lévő partra, ahol – most a szezon elején – teljesen egyedül voltunk és a lányok, az időjárással mit sem törődve, több órán keresztül homokoztak a víz mellett.

Természetesen a dánoknak a 17-18 fok a legnagyobb szélviharban is koranyári időnek számít, szinte mindenki rövidnadrágban tolja odakinn, míg mi – a puhány, fázós, mediterrán népek – csak kabátban és sapkában vagyunk hajlandóak kimenni a házból. (Én – egy különösen szeles napon – még egy sálat is vettem az egyik helyi szuvenírboltban. 🤦🏼‍♀️)

Másnap – csütörtökön – szintén a tengerhez készültünk, elmentünk az egyik legnépszerűbb látványossághoz, Grenen-hez, ami egy 4 km hosszú homoknyelv és arról híres, hogy ez Dánia legészakibb pontja, valamint itt találkozik a Balti- és az Északi-tenger vize egymással.

Szélcsendes időben a környező vizekben élő fókák is kifekszenek a homokpadra napozni, mi is láttuk néhányukat messziről, de persze arra nagyon ügyeltünk, hogy a kihelyezett tábláknak megfelelően kellően távol maradjunk tőlük.

Grenen-t gyalogosan, egy rövidebb túra során is meg lehet közelíteni, de 25 percenként közlekedik egy óriási traktor vontatta panoráma-vagon is, amivel a mindössze 8 perces menetidő alatt el lehet jutni a parkolótól a vízpartig.

A nap többi részét a környék felfedezésével töltöttük, sétáltunk a belvárosban, kimentünk a kikötőbe, (ahol életemben először láttam kimondottan yachtoknak épült benzinkutat) és még egy fagyizóba is betértünk, hogy lemeózzuk a dán hideg desszert kínálatot.

Pénteken a sógoréknak sajnos dolgozniuk kellett, de négyesben is remekül feltaláltuk magunkat, átautóztunk Hirtshals-ba, a Nordsøen Ócenáriumba, ami Észak-Európa legnagyobb akváriuma az összesen 6 millió liter tengervizével.

A belépő ára elég borsos, de olyan rendkívüli élményben volt részünk az itt töltött idő alatt, hogy az utolsó centig megérte a kifizetett összeg.

A “szokványos” élőlények mellett, mélytengeri lényeket és még medúzákat is láthattunk, de számomra a leglenyűgözőbb egyértelműen az óriási, 22×33 méteres akvárium volt, ami egészen egyszerűen annyira gigantikus (8 méter magas az üvegfala!), hogy szabad szemmel szinte befogadhatatlan.

Itt látványetetéseket is tartanak, amit egy lépcsős nézőtérről lehet követni, csak ebben az esetben a 4,5 millió literes akvárium a “színpad”, a díszlet és a főszereplő is egyben.

A lányok még túl kicsik ahhoz, hogy felérjék ésszel a jelentősségét annak, hogy milyen különleges helyre jutottak el, de ettől függetlenül mindketten maximálisan élvezték a látogatást, a rengeteg interaktív játék és a pecsétek gyűjtögetése az állomásokon a bejáratnál kapott “útlevélbe” már csak a hab volt a tortán.

Az ócenáriumban is legyalogoltuk a lábunkat, de másnapra – szombatra – így is egy aktívabb programot találtunk ki: túrázni mentünk a Den Tilsandede Kirke-hez, avagy a homokkal borított templomhoz.

A 14. században épült templom arról kapta a nevét, hogy az 1700-as évek második felében a környező dűnék homokja rendszeresen betemette az épületet és a gyülekezetnek szó szerint ki kellett ásnia a bejáratot minden alkalommal, amikor misére került a sor. Így ment ez 1795-ig, amikor végleg a sorsára hagyták az épületet.

Az azóta eltelt időben a templom jó része az enyészeté lett, de a torony továbbra is áll és ez nekünk éppen elég volt, hogy megtegyük az erdőn és homokbuckákon keresztül vezető túrautat, hogy láthassuk ezt a különleges, majd’ 700 éves épületet. Ha valami, akkor ez tényleg menő!

Képzeljétek, a torony tetejére vezető csigalépcső annyira keskeny, hogy egy testesebb ember szerintem már nem tudna felmászni rajta és emellé annyira meredek, hogy a közepén egy kötél van kifeszítve, hogy fel tudd magad húzni, miközben az életedért kapaszkodsz.

Vasárnapra már nem terveztük semmi rendkívülit, “csak” egy belvárosi kiállítást néztünk meg a Bamsemuseum-ban avagy a plüssmackó múzeumban.

Ez teljes egészében egy idős hölgy magángyűjteménye és számomra elképesztő, hogy az élete során több ezer(!) különböző plüssmacit sikerült beszereznie, köztük olyan különlegességeket, amiket több, mint száz évvel ezelőtt, a 20. század legelején készítettek vagy annyira ritkák, hogy mindössze néhány példány létezik belőlük szerte a világban.

Már a múzeum zsebkendőnyi kertje is különleges, mackó alakú szobrokkal és egy pici játszóházzal a gyerekeknek, de az épületen belül is minden “macis”, még a székek kárpitján is csupa plüssmedve díszeleg. A macik tematikusan, üvegdobozokban kerültek elrendezésre, különböző korokat és jeleneteket idéznek meg és az épületben két teljes emeletet foglalnak el.

A Nagy érdeklődve pillantott be minden üvegrekeszbe és természetesen a kedvenceit is gondosan kiválasztotta, hogy aztán találjon egy olyan macit, ami szimpatikusabb és lecserélje a korábbi jelöltjét.

A Kicsit leginkább a gyerekeknek kihelyezett, a magasabban lévő mackók megtekintését megkönnyítő sámlik kötötték le, de ez egy ilyen biznisz, nem számítottunk rá, hogy ennyi idősen szájtátva fogja a kiállítást végignézni.

Aznap este vacsoravendégeket fogadtunk, a sógorom egyik helyi barátja és a családja jött látogatóba, mert már annyit hallottunk egymásról, de élőben még sosem találkoztunk és most adott volt a remek lehetőség, hogy ezt a helyzetet orvosoljuk.

Ők nálunk idősebbek, a lányaik 20 és 15 évesek, de így is kifogástalanul tudtunk kapcsolódni egymáshoz. A Nagy, szokásához híven azonnal rárepült az idegenekre, megszólította a kisebbik lányt, hogy “do you want to go outside?” és onnantól kezdve ők ketten odakinn fújták a buborékokat és fociztak, csak néha-néha hallatszott be a lányom hangja: “it’s your turn now!” vagy “you wanna try this?”

Az apjával leesett állal figyeltük, hogy milyen ügyesen kommunikál egy általa sosem használt nyelven és gyakorlatilag 17 másodperc alatt talált magának egy új barátot, ráadásul egy kamasz személyében.

Ennél már csak a Kicsi volt meglepőbb, aki perceken belül lebratyizott a vendégekkel, de annyira, hogy az ismeretlen apukát kérte meg, hogy segítsen becipzározni a dzsekijét. Értitek, az az antiszociális gyerek, akinek három hónapig tartott a bölcsis gondozókra rámosolyognia, a cipzárt pedig még nekem sem engedi felhúzni!

Egyszerűen nem ismerünk rá ezen az utazáson, már az is elképesztő volt, ahogy a repülőn az idegen nénikkel kukucskázott, erre azt megfejeli ezzel… Lehet, hogy pálfordulásnak vagyunk éppen tanúi?

Aznap már úgy tértünk nyugovóra, hogy minden holminkat összepakoltuk, mert hétfőn meglehetősen korán terveztünk elindulni, hogy időben odaérjünk Billund városában található Legoland-be!

A legópark meglátogatása a nagylányunk egyik szülinapi ajándéka, de nem csak emiatt töltjük az ottani hotelben az utazásunk utolsó éjszakáját.

Kedden a délelőtti órákban száll fel a gépünk Koppenhágából és hogy időben a reptérre érjünk, gyakorlatilag még éjjel el kellett volna indulnunk Észak-Dániából, így jobb ötletnek tűnt valahol közelebb eltölteni az hazaút előtti éjszakát és akkor miért ne kötnénk össze a kellemest a hasznossal? 😊

Ezeket a bekezdéseket éppen a Hotel Legoland-beli szobánkból írom, miközben a lányok délelnek, de erről a helyről majd a jövő heti részben fogok beszámolni!

Salty

U.i.: Nem akartam négyszáz képpel telepakolni a naplót (meg nem is tudtam volna csak néhányat kiválasztani 🫣), szóval akit érdekel, a lenti videón három percben megnézheti a dán kalandjainkat! 🇩🇰❤️