Nem tudom, hogy másoknak is annyira éles, visszatérő emlék-e az anyák napi készülődés a gyerekkorukból, mint nekem, de én úgy emlékszem a legtöbb május elejére, mintha tegnap (vagy legalábbis nem túl rég) lett volna.

Emlékszem a bizonytalan, de lelkes kézzel alkotott rajzokra, ahogy a néhány évvel később készült kacifántos, több rétegű képeslapra és a heteken keresztül, a legvastagabb könyvekben préselt virágokra is.

Emlékszem Zsuzsa óvónénire, amikor mosolyogva kérte, hogy hangosabban szavaljuk, hogy “orgona ága, barackfa virága…”, de szinte érzem a rózsaszín, rakott szoknyám anyagát is a bőrömön, ahogy a műsor közben, a végtelennek tűnő széksorok előtt állva gyűrögetem a fodrokat az ujjaim között.

Mindig izgultam.

Tudtam, hogy anyukámnak tetszeni fog az előadás és gondoltam arra is, hogy biztosan elérzékenyül majd – mint szinte minden évben -, de én ettől függetlenül is jól akartam szerepelni, hogy tényleg olyan anyák napi ünnepélyben legyen része, amilyet megérdemel.

Fontos volt, hogy hibátlanul tudjam a szövegemet, hogy meglepetés maradjon a műsor és titokban tartsam azt is, hogy mi lesz a saját kezeimmel készített ajándékom, de még arra is ügyeltem, hogy úgy csillogjon a kedvenc kopogós cipőm a lábaimon, mint még soha, mert örömet akartam okozni az anyukámnak azon a napon, amikor őt ünnepeljük.

Akkor és ott, a kopogós cipőben és a rózsaszín rakott szoknyában meg sem fordult a fejemben, hogy néhány évtized múlva már a másik oldalon fogok ülni és a nézőtéren, a gondosan sorba állított székek egyikére letelepedve figyelem majd a saját gyerekem anyák napi műsorát.

Eddig egyszer sem volt tökéletes, nem tudta mindenki hibátlanul a szövegét és még a lakkcipők sem csillogtak makulátlanul, mégis mindig felejthetetlen élmény volt.

Ugyan a lányom nem tud titkot tartani, így tavaly már április közepén tudtam, hogy mivel készül az ovis csoport anyák napi ajándék gyanánt, de így is párás szemekkel (és az óvónénik kedvéért meglepetést mímelve) fogadtam el az elsőszülöttem által szívvel-lélekkel megfestett vászontáskát.

Bár egyszer-kétszer már majdnem elszólta magát, de idén egyelőre nem tudom, hogy mi lesz az ajándék és a műsor részleteibe sem lettem beavatva.

De mindegy is, akármivel készül, egészen biztosan legalább annyira különleges és csodálatos lesz, mint ő maga.

Az én szívem pedig menthetetlenül túl fog csordulni a szeretettől, pont úgy, mint a tavalyi műsor alatt és azóta is minden egyes alkalommal, amikor megölel, majd a fülembe súgja, hogy “anya, én annyira szeretlek téged, hogy a szeretetem nagyobb, mint ez az egész ház!”

Hallottam már ezt ezerszer és az ölembe is belebújtak már mindketten milliószor, de néha még mindig nehezemre esik elhinni, hogy olyan szerencsés vagyok, hogy ennek a két, klassz kislánynak lehetek az anyukája.

Megyek és ma jól meg is ünneplem magunkat! Tegyetek ti is így!

Nagyon boldog anyák napját kívánok! 💐

[A mellékelt képen az óvodás Salty-t láthatjátok, valamikor a kilencvenes években, anyák napjára kiöltözve.]


Utóiratként egy gondolat arról, hogy a nagyobbik lányom mennyire hasonlít rám: elküldtem anyukámnak a fenti képet, de nem fűztem semmiféle rendkívüli kommentárt hozzá, csak annyit írtam, hogy „ezt nézd!” – és tudjátok mi volt az első reakciója?
„Miért pont rózsaszín szoknyát adtál arra a gyerekre, amikor az összes többi kislányon sötét színű van?” 😁


Salty