Mindig irigyeltem azokat az embereket, akik EGYSZER elmentek egy ismeretlen településen egy ismeretlen címre, majd öt év elteltével megint arra tévedtek és tökéletesen emlékeztek az összes utcára, az összes kanyarra, de még a kerítések színére is.
Hát, én nem így működöm. Nagyon nem.
Mások az autóban lehalkítják a rádiót, hogy jobban tudjanak parkolni, én meg rászólok a gyerekeimre, hogy maradjanak csöndben, mert eltévedünk!
Olyan szarul tájékozódom, hogy egy mélygarázsban az idők végezetéig fogva lehetne tartani, de az Auchan parkolóban is kerestem már a kocsimat az örökkévalóságig, mert elfelejtettem, hogy a sarki róka vagy a nílusi krokodil résznél álltam-e meg és hogy az pontosan merre is található.
Az aluljárókkal is ki lehet a világból kergetni, hiába éltem évekig Budapesten, soha, ismétlem SOHA nem sikerült elsőre a megfelelő lépcsőn felmennem, hacsak nem valami mindennapos útvonalról volt szó.
A megfelelő alatt azt az irányt értem, amerre eredetileg menni akartam, de nem szégyellem bevallani, hogy volt olyan is, amikor elfogadtam az aluljáró-tombolán megnyert kijáratot és ha már felkaptattam a lépcsőn, akkor elindultam arra, amit kidobott a gép, miközben az orrom alatt dörmögtem, hogy „velem nem baszol ki, jó lesz ez is, majd idefenn megfordulok!”
Az égtájakkal és a közterületek neveivel sem érdemes próbálkozni, ha valaki útba akar igazítani, mert teljesen esélytelen, hogy ennyi információból odataláljak; általában csak a környéken fellelhető, számomra jelentős tereptárgyak és földrajzi pontok alapján tudok tájékozódni, úgy mint: a hableányos szökőkútnál; abban a utcában, ahol azt a tuti görög gyros-t árulják; jobbra annál a kereszteződésnél, ahol az a bazinagy állatkertes óriásplakát van stb.
Szoktam is rögtön mondani mindenkinek, hogy „inkább adjatok egy pontos címet, beírom a gugliba, odatalálok, mindenki boldog, mert rohadtul nem tudom, hogy melyik az a Béke utca!”
A hivatalos elnevezéseket abban az egy esetben tartom fejben, ha az valamilyen általam is használt tömegközlekedési eszköz megállójának a neve is egyben. Tehát az megvan, hogy hol a Mester utca meg a Széll Kálmán tér, viszont ennél jobban ne bonyolítsuk a dolgot.
De nyugi, nem csak a városon belül vagyok teljesen haszontalan!
Említhetném azt az esetet is, amikor Szabolcsba mentem rokonlátogatóba és annyira könnyelmű (vagy inkább túlontúl magabiztos) voltam, hogy a négyes főútra átgurulva kikapcsoltam a GPS-t, mert: „Ugyan! Kell a fenének a térkép, amúgy is merül a telefonom, én itt már otthon vagyok, simán odatalálok!”
Öhöm… akkor jöttem rá, hogy eltévesztettem a lehajtót, amikor szembejött egy olyan tábla, hogy készítsem elő az útlevelemet, mert 5km múlva megérkezek a záhonyi határátkelőhöz.
Tehát majdnem kimentem az országból(!) anélkül, hogy észrevettem volna, de anyámnak nyilván azt mondtam, hogy azért kések, mert muszáj volt megállnom egy benzinkúton pisilni.
Aztán találkoztam a férjemmel és kölcsönösen rácsodálkoztunk egymásra, hogy a másik is pont ugyanolyan szerencsétlen és tájékozódási szempontból ketten együtt sem teszünk ki egy teljes embert.
Egyszer, évekkel ezelőtt talán az Aréna Pláza(?) mélygarázsában parkoltunk le, majd a dolgunk végeztével oda is mentünk (volna) vissza felvenni az autónkat, de mivel a liftre túl sokat kellett várni, így elindultunk a lépcsőkön lefelé.
Már egy ideje szedtük a fokokat, de még mindig nem láttunk egyetlen ajtót sem, ami kivezetne a lépcsőházból, ellenben – és esküszöm nem viccelek – vízcsobogás és gyerekkacaj ütötte meg a fülünket!
Egymásra néztünk és megállapítottuk, hogy vagy egy Stephen King regény budapesti, élőszereplős adaptációjába csöppentünk bele vagy k*rvára eltévedtünk, de azért reméltük, hogy csak az utóbbiról van szó.
A vérszomjas, vizes gyerekektől beszarva az egyetlen szóbajöhető és biztonságosnak tűnő megoldást választottuk: visszamásztunk az utcaszintre és inkább megvártuk a liftet.
Azóta azt csináljuk, hogy lefotózzuk a leparkolt autó pontos helyét – értsd.: szám, betű, szint, szín, bármilyen más azonosítójel ÉS azt is megjegyezzük, hogy melyik kijáraton jöttünk fel a mélyből, majd azt elkerülendő, hogy később a kocsik között keringjünk, mint gólyafos a levegőben, pontosan ugyanazon a kijáraton térünk vissza a garázsba.
A közös tájékozódási tereppontjainkká pedig – a gyerekek születése óta – a környékbeli játszóterek váltak, onnan legalább a kölkök is hazanavigálnak minket, ha mi ketten nagyon eltolunk valamit.
Mivel ismerem a saját határaimat, már elég régen nem tévedtem – úgy istenigazából – el, de tegnap megint megszállt a csí, amikor el kellett szaladnom az Ikeába felvenni egy csomagot.
Négyszázszor voltam már ott, odatalálok! Csak egyenesen kell menni a Zágráb körüli körgyűrűn, aztán egyszercsak lehajtok és ott is van! Pofonegyszerű!
Képzeljétek, én se nagyon hiszem el, de odataláltam! E-GYE-DÜL!
Ezek után hazafelé már nyilván nagyon fickósnak éreztem magam, én aztán nem szarral gurigázok, menni fog a visszaút is!
Igenám, de az a kijárat, amin nekem el kellett volna hagynom az autópályát, konkrétan betontömbökkel eltorlaszolva volt lezárva, én pedig halálraváltan gurultam el az utolsó biztos földrajzi pont mellett és onnantól kezdve fogalmam sem volt, hogy hol vagyok és merre tovább.
Lehet, hogy ciki, de inkább lehúzódtam és mégiscsak bekapcsoltam a GPS-t, mert teljesen hülye azért nem vagyok, Záhony meg a négyes főút megtanított, hogy nem babra megy a játék, a szlovén határon még ellenőrzés sincs, elkocsikázok itt véletlenül Ljubljanáig, a gyerekeket meg bezárják az oviba!
Bár csóri lányok az apjuk oldaláról sem kaptak sokkal jobb géneket, de azért reménykedem, hogy ezt a rendkívüli tulajdonságunkat mégsem örökítettük tovább.
Ki tudja? Én gyerekként egészen ígéretes versenyzőként álltam rajthoz ebben a tájékozódásosdiban, csak mióta van műholdas megoldás (na meg okostelefon), azóta elkényelmesedtem, visszafejlődtem és úgy maradtam.
Karácsonyra a Jézuskától majd kérek egy iránytűt, de addig is, Isten áldja a GPS-t! A kocsit a mélygarázsban ugyan nem segít megkeresni, de legalább hazatalálok!
Az is valami!
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Ezt a posztot akár én is írhattam volna. Bár született pesti vagyok, de képes vagyok bárhol, bármikor eltévedni, különösen a budai oldalon. Ennek egyik legszebb példája, amikor egyszer munkaügyben a 3. kerületbe kellett mennem. Nem volt még okostelefonom, előtte az egyik kolléganő a neten megnézte, hol kell leszállnom a HÉV-ről. Gondoltam semmi gond, leszállás után majd kérdezősködöm, valaki csak megmondja, hol az utca. A részletekkel nem untatnálak benneteket, a lényeg az, hogy bekeveredtem a Kaszásdűlő lakótelepre, és ott végem volt. Bármerre indultam, mindig ugyanoda lyukadtam ki, az utcák nevei összevissza voltak táblázva, és akárhány embert megkérdeztem, senki nem tudta megmondani, hol van a keresett utca. 1 óra hosszat(!) keringem, mint az a bizonyos a levegőben, mikor a jó sorsom arra vezényelt egy postást, aki végre meg tudta mondani a helyes irányt. De említhetném azt is, mikor 3 óra alatt sikerült leérnünk a Balatonra Pestről kocsival, mert a hülye GPS nem vitt fel az autópályára, és hiába próbálkoztam megtalálni, nem sikerült. A végén már azt se tudtam, hogy az országnak melyik részén járunk, de komolyan. Meg is fogadtam, hogy kocsival a Balcsira soha többet. Parkolóházba nem járok, meg úgy általában Pest belvárosában sem. A múltkor tökre örültem, hogy sikerült eltalálnom a nyóckerbe egyedül, persze a Wazze segítségével.
KedvelésKedvelés
A tájékozódási képesség fejleszthető, erről sok infót lehet találni az interneten.
Én Budapest belvárosában nőttem fel, elképesztő szabadságban, ami – a bárhová elmehetek, és az én dolgom, hogy visszatalálok-e – hozzáállást jelenti olyan nyolc éves koromtól. Súlyosbító körülmény volt, hogy sokszor az öt évvel fiatalabb húgomat is magammal vittem /nem egészen önszántamból/.
A férjem az Alföldön egy négy utcás kistelepülésen nőtt fel, és közel nem tájékozódott olyan jól, sem térképen, sem a valóságban, mint én.
Amíg tömegközlekedéssel jártunk Budapesten ez nem derült ki semennyire, csak amikor már a gyerekek nagyok voltak – mi külföldön kalandoztunk, és közben autónk is lett.
Amíg nem voltak autópályák /trükkös le- és felhajtókkal/, addig sem derült ki a tájékozódási képesség hiánya a férjemnél, mert ha ismeretlen helyre mentünk, akkor én voltam a navigátor, a megfelelő térkép/ekk/el a kezemben mondtam, hogy mikor merre kell menni, meddig, és hol kell majd elfordulni, milyen település fog következni, stb. Körülbelül, mint egy élő GPS, aminek hírét sem hallottuk akkor még.
Először Korfu városában derült ki, hogy mennyire nem tud tájékozódni a férjem, a békesség kedvéért engedtem, hogy a szerinte jó irányba menjünk, gondoltam majdcsak rájön, hogy rossz felé megyünk, és egy mellékutcán lemegyünk a tengerpartra, és korrigáljuk az irányt. Arra nem számítottam, hogy kilométereken keresztül nem lesznek mellékutcák, és három óra hosszat megyünk elfelé az úti célunktól.
Ebből okulva, később Rómában, már magamhoz ragadtam a vezetést, ami három sarkonként fordult vitába, de amikor már nem használt a szép szó, aljasul bevetettem, hogy “Nem vagyunk Korfun” 😅. Így aztán sikerül mindenhová eljutnunk hosszadalmas eltévedések nélkül.
Amikor megszaporodtak az autópályák, már nekem is gondot okozott, hogy valami egészen elképesztő módon vannak kitáblázva. /Gondolok itt arra, hogy valami nagyon távoli település van kitáblázva, és ha nem ugrik be a térkép, hogy akkor merre is van az a közeli célpont, ahová mennél – ahhoz képest, ami ki van táblázva – akkor nagyon könnyen nem ott találod magadat, ahová indultál./
Innentől nálunk is gyakorivá vált, hogy az ellenkező irányba mentünk, mint terveztük. Ha csak háromszor tévedtünk el, az már jónak számított nálunk.
Végül kapott a férjem egy GPS-t, ami remekül debütált, sikerült eljutni Zánkára és haza eltévedés nélkül. Azt gondoltam, hogy innen már sínen leszünk. DE nem így történt. A férjem szerint elromlott a GPS, ezért kivette az autóból, és a könyvespolcon lakott a nappaliban. Visszatért az eredeti állapot, ha csak háromszor tévedtünk el, az már jónak számított!
KedvelésKedvelés
Ebből a szempontból nálunk az szuper, hogy a férjem is tudja magáról, hogy neki ez nem megy, így nem is próbál “okoskodni”, együtt találgatunk és navigálunk.
Az autópálya táblákkal kapcsolatban milyen igazad van, nem is gondoltam még így bele, de tényleg nem normális, hogy itt is a városon belül ki van téve merre van Trieszt vagy Budapest, de a másik városrészt nem írnák ki!
KedvelésKedvelés
Nálunk a férjem ilyen antitalentum. Mi rendszeresen találkozunk úgy, hogy ő kocsival, én gyalogosan megyek az adott helyre. Soha, de soha nem képes megjegyezni, hol parkolt. Amikor már a sokadik alkalommal keringtünk, és a parkolóházban a szintek között az autósok útján gyalogoltunk, megelégeltem és közöltem, hogy innentől kezdve keresse ő a kocsit. A férjem is az a kategória, aki gps mellett eltéved.
Szerencsére a gyerek nem örökölte, pedig az én részemről is lett volna hajlam. Egyik öcsém képtelen tájékozódni, de anyukámnak is vannak gondjai, de szerencsére ő azért nem teljesen reménytelen. Nála inkább az a probléma, hogy zárt térben nem tudja melyik égtáj hol van.
KedvelésKedvelik 1 személy
Beltéren nem tudni, hogy melyik égtáj merre van, szerintem teljesen normális és általános dolog. De lehet, hogy nálam van nagyon alacsonyan a léc. 😂
KedvelésKedvelés
Ahová a felkelő nap reggel besüt, arra van kelet, ahová este a lenyugvó nap besüt arra van nyugat. 🙂
Innentől már működik a gyerekkorban tanult vers. “Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél.”
KedvelésKedvelés
Ahová a felkelő nap reggel besüt, arra van kelet, ahová este a lenyugvó nap besüt arra van nyugat. 🙂
Innentől már működik a gyerekkorban tanult vers. “Előttem van észak, hátam mögött dél, balra a nap nyugszik, jobbra pedig kél.”
KedvelésKedvelés
Én se tudom, nyolc éve lakunk itt de amikor a férjem a konyha fele int hogy abba az Aldiba menjünk, több másodperc végiggondolni hogy arra van az utca tehát dél tehát főút tehát a kintebbi Aldi. Ez abszolút genetika, a fiam totál képben van pedig csak 16 éves és nem tájfutó. De pl számítógépes játékban ha épületen belül kell mozogni, én ott is elveszek két kanyar után, ő meg halál biztosan tudja merre kell menni.
KedvelésKedvelés
Nekem ezek egészen elképesztő sztorik. Én nagyon jól tájékozódom, nekem azt fura megérteni, ha valaki meg nem. Vagy h még gps-szel se jó helyen fordul le, mert képtelen felmérni a távolságot (pl gps mondja, h 600 méter múlva, ő meg lefordul 50 méter múlva, nekem ez nagyon WTF)
KedvelésKedvelés
GPS-szel mondjuk hibátlanul megy a dolog, ahhoz nagyon el kell bambuljak, hogy még azzal együtt is elcsesszem a kijáratot.
A rövidebb távolságokat tök jól fel tudom mérni, ha látom, hogy van még kb. 2 km a kijáratig, akkor tudom, hogy még simán belefér, hogy megelőzzem a kamiont előttem stb., de hosszabb, több km-es távokat már “nem érzek”.
A Záhonyos sztorinál is az életben nem gondoltam volna, hogy már annyi km-t megtettem, időben sem tűnt annyinak, hogy észrevegyem, hogy túlmentem.
KedvelésKedvelés
Tankolásnál nullázd le a kilométerórát, így könnyebb figyelned, hol tartasz.
KedvelésKedvelés
Ne
KedvelésKedvelés
Én pesti lány vagyok, a családban szinte soha nem volt kocsi (apámnak van jogsija, de ő vidékre költözött válás után), így tömközzel én alapvetően jó vagyok, többnyire eltalálok, ahová kell. Volt néhány kínos eltévedésem ismeretlen helyen, főleg még nem okostelós időszakban kamaszként, de többnyire jó vagyok, és ha egyszer voltam valahol, utána már elég jó eséllyel elboldogulok.
Ellenben én is tereptárgyak alapján tájékozódom. Ha megállít az utcán egy külföldi, hogy X utcát keres azon a környéken, ahol közel 30 éve közlekedek, simán elküldöm teljes magabiztosan rossz irányba. (Megtörtént eset sajna. Van az a merengő mém, hogy kíváncsi vagyok, merre járhatnak mostanra, akiket én igazítottam útba… na, az én vagyok. :D)
Párom szabolcsi. Mikor felkerült Pestre, nagyon sokáig én voltam a navigátora. (10 éve van fent, de tegnap megkérte a haverját, hogy kísérje el a Blahától a Nyugatiig. Simán felszállt volna az ellenkező villamosra. :D) Egyszer, már egy pár éve fent volt, megesett, hogy meghívta magához egy haverja, agglomerációba. Lefele vitték, ám felfele vonattal jött, Délihez. Elmagyaráztam neki, hogy lemegy a két lépcsősoron, és az aluljáró közepében ott lesz a metrólejáró, onnan meg már eltalál. Nekem programom volt, nem tudtam élőben navigálni. Nos… harminc nemfogadott hívásom volt tőle, mire meg tudtam nézni a telefonomat, és nettó egy órát keringett az aluljáróban (a metró körül…), mert nem találta a lejárót. Akkoriban még osztott volt, hogy az egyik fele csak kijárat, a másik fele csak be. A kijáratot találta csak meg. 😀
Úgyhogy mi is meg vagyunk áldva egymással. 30 felett lett jogsim (páromnak nem lehet), mostanában tervezünk kocsit venni. A soraidat olvasva már látom lelki szemeim előtt hasonló sorsomat Záhony felé menet. 😀
KedvelésKedvelik 1 személy
GPS-t vigyetek, a párodnak meg előre szólj, hogy maradjon csöndben! 😁
KedvelésKedvelés
Össze se tudom számolni, hányszor jöttem rá utólag hogy nem teljesen jó útbaigazítást adtam, szegény turisták 😳
KedvelésKedvelés
Tegnap a villamosmegállóban odajött hozzám egy fiatal nő, és megkérdezte tőlem, hogy jó felé száll fel a villamosra, és bemondta az előző megállót. Mondtam neki, hogy nem, a másik irányba kell mennie, mert így távolabb megy tőle. Erre nem szólt semmit, ott hagyott és odament másik két nőhöz, és tőlük is megkérdezte. Ők azt mondták, hogy igen, jó fele megy, majd be fogják mondani a megállót, ahol le akar szállni. Velem együtt felszállt a villamosra, ami három megállóra volt a végállomástól.
Azóta sem értem a dolgot. Nem infót akart, csak megerősítést, hogy jó fele megy? Hááát végül is… A végállomáson megfordul a villamos és elindul az ellenkező irányba. Egyszer valóban odaér a megállóba, ahová menni akar.
Szóval ne rágódj a nem jó útbaigazítás miatt. Végül mindenki célba jut, legfeljebb kerülővel…
Van egy mondás, hogy turistaként nem lehet eltévedni, csak nem várt dolgokat is megnézhetsz. 😀
KedvelésKedvelés
Off: felvételivel mizu nálatok?
KedvelésKedvelik 1 személy
Felvették 🤩
KedvelésKedvelik 2 ember
Jajj, de jó! Gratulálok! 🥳🥳
KedvelésKedvelik 1 személy