Hétfőn rögtön erősen indítottuk a hetet. Reggel éppen nekikezdtem volna átöltöztetni a Kicsit, amikor egy, az arcára adott puszi után arra jutottam, hogy melegebb a teste a normálisnál.

Elő is vettem a digitális hőmérőnket, lepittyantottam a homlokát, 36,4. Oké, akkor lehet, hogy csak nagyon be volt takarózva, biztos kimelegedett éjjel, nincs semmi gond.

Csak nem hagyott nyugodni a dolog. Minden alkalommal, amikor hozzáértem, gyanúsan melegnek éreztem a bőrét, de hiába mértem meg többször is a lázát, a kijelző folyamatosan zölden villogott.

Nem vagyok valami nagy guru, de van egy olyan szuperképességem, hogy homlokra adott pusziból 2-3 tizedesjegy hibahatárral be tudom lőni a gyerekeim testhőmérsékletét és aznap reggel biztos voltam benne, hogy a Kicsinek hőemelkedése van, valahol 37,3-37,5 között.

Akkor is, ha nem látszik rajta semmi és a lázmérő sem nekem ad igazat.

Csóri férjem csak nézte a jelenetet, ahogy kétpercenként lázat mérek, majd a harmadik teljesen normális eredmény után bejelentem, hogy “ma inkább nem viszem bölcsibe, mert tuti lázas lesz, hidd el!”, miközben hitetlenül-szánakozva figyelt és kb. arra gondolhatott, hogy “eljött a nap, amire vártunk, Salty végleg bekattant”.

Annyira belelovalltam magam a dologba, hogy feláldoztam húsz percet az egyébként is sűrű reggelünkből, hogy megkeressem a hagyományos higanyos lázmérőt és nem fogjátok elhinni, 37,3-at mértem rajta! Mondtam én, hogy nekem van igazam!

Így a Kicsi nyilván itthon maradt, de valószínűleg elromolhatott a digitális lázmérőnk, mert hiába néztem meg többször is a nap folyamán, csak harminchat valamennyit mutatott állandóan.

Gondolta a fene, hogy a lázmérőben sem lehet bízni, én is majdnem meggyőztem magam, hogy biztos „én érzem rosszul” – még szerencse, hogy a tévedhetetlen higanyossal is le tudtam ellenőrizni a dolgot.

Miután magához tért a sokkból, a férjem guglizta ki, hogy az érintésmentes digitális lázmérőknek van „szavatossági ideje”, az érzékelő izébizéjük állítólag csak 4-5 évig működik hatékonyan, így simán előfordulhat, hogy gyakorlatilag „elöregedik” és onnantól kezdve már nem mér megbízhatóan.

Hát… jó tudni.

Így esett, hogy hétfőn a Kicsivel kettesben hesszeltünk itthon. Dolgozni nem nagyon tudtam tőle, mert a hőemelkedésen kívül nem volt más tünete, pont ugyanolyan energikus és ragaszkodó volt, mint egyébként, így jobb híjján akkor próbáltam elintézni a dolgaimat, amikor éppen evett vagy aludt.

Valószínűleg az egyik, éppen áttörni készülő hátsó foga lehet a ludas, mert már napok óta a szájában lóg a keze és folyamatosan csócsálja az ujjait, de jobbnak láttam megbizonyosodni róla, mert korábban csak akkor lázasodott be, amikor a szemfogai nőttek.

A nővérével ellentétben rá egyáltalán nem jellemző ez a fogzási tünet, eddig viszonylag könnyedén vettük az akadályokat, de úgy tűnik, hogy az utolsó 6 fogat még meg fogjuk szenvedni, nehogy túlságosan megkönnyebbüljünk.

A bölcsinkben egyébként hivatalosan az a szabály, hogy hőemelkedéssel (37,5 fokig) még maradhat odabenn a gyerek, de ez a gyakorlatban inkább azt jelenti, hogy reggel lázmentesen veszik be és ha napközben kezd el durvulni a műsor, akkor addig nem zargatják a szülőt, amíg a belőtt érték felé nem megy a testhője.

Azt találtam ki, hogy ha éjszaka nem lesz „lázasabb”, akkor kedden már beviszem – mert igazából még a bölcsis határértéket sem léptük túl – de végül nem volt szükség semmiféle trükközésre, mert a hőemelkedés olyan hirtelen múlt el, ahogy jött és már éjjel sem volt semmi jele annak, hogy valami baja lenne.

Mivel arra számítottam, hogy kedden még kénytelen leszek a Kicsit itthon tartani, ezért hétfő délután – amint hazaért a munkahelyéről – az apjuk rögtön átvette a lányokat, hogy amennyit csak lehetséges tudjak előre dolgozni, ha már másnap valószínűleg nem lesz rá lehetőségem.

Aztán a plusz egy nap betegszabira már nem volt szükség, nekem meg teljesen váratlanul lett egy szokatlanul nyugis munkanapom.

Ha már ilyen szerencsésen alakult a dolog, akkor a home office-ban töltött óráim egy részét arra használtam fel, hogy végre haladjak valamit azokkal az itthoni tennivalókkal is, amiket már hetek óta görgetek magam előtt.

Két pár is babát vár a közeli baráti körünkben, sőt egy ideje már azt is tudjuk, hogy az egyikőjükhöz egypetéjű ikerfiúk, a másikójukhoz pedig egy kislány érkezik.

Amióta kiderültek a terhességek, többször említették mind a négyen, hogy szívesen átvesznek tőlünk bármit, amire nekünk már nincs szükségünk, úgyhogy a felszabadult óráimat azzal töltöttem kedden, hogy összeszedegettem és átválogattam a Kicsi által kinőtt ruhákat és előtúrtam az szekrények mélyéről a hónapokkal korábban oda besuvasztott babaholmikat.

Egy kicsit sajnálom, hogy időközben már annyi mindentől megszabadultam – egy halom babajátéktól és az összes 56 és 80-as méret közötti ruhától – ha tudtam volna hamarabb, hogy idén lesz a környezetünkben újszülött, akkor rakosgathattam volna őket még egy darabig.

Azért az megnyugtató, hogy semmi nem került a szemétbe, mindent eladományoztunk, szóval bízom benne, hogy így is jó helyre kerültek a holmijaink és van, aki még hasznukat tudja venni, ha már az én lányaim nem használják őket.

A hét hátralévő részében már be kellett mennem az irodába minden egyes nap, így remek időzítés volt ez a keddi pár óra szusszanás, mert így legalább a szelektálást el tudtam intézni.

Szerdán végre a férjem is megtudta, hogy mi lesz a végleges munkahelyi programja pénteken, így le tudtuk foglalni a hetek óta halogatott szlovéniai kiruccanásunkat.

Még valamikor január végén – február elején találtam rá online a Fairytale Forest nevű gyerekparkra, majd miután egy kicsit jobban utánanéztem és a távolságot is kivitelezhetőnek találtam, be is dobtam a férjemnek az ötletet, hogy vigyük el ide a lányokat néhány napra.

Már március első hétvégéje óta tervezzük, hogy „ezen a héten már tényleg elmegyünk”, de eddig vagy közbejött valami halaszthatatlan dolog vagy esős, hideg időt jósoltak előre a célállomáson, így minden alkalommal elhalasztódott az utazás.

Most viszont úgy tűnt, hogy minden klappol, így az utolsó utáni pillanatban le is foglaltam péntektől vasárnapig a szállásunkat a tündérmesés erdő közelében.

Az utazásra történő felkészülés részeként csütörtök délután – amíg arra vártunk, hogy a Nagy végezzen a tornaórán az oviban – a Kicsivel elmentünk kiporszívózni az autónkat és az is tervben volt, hogy veszünk egy pár új cipőt is neki, mert most, hogy már magunk mögött hagytuk a csizmás időjárást, csak egyetlen – a hőmérsékletnek megfelelő – sportcipője van.

Az elmúlt hetekben már többször is próbálkoztunk a vásárlással, de állandóan kudarcba fulladt a dolog, mert vagy túl nyűgös volt ahhoz, hogy normálisan szétnézzünk a cipőboltban vagy azonnal hisztizni kezdett, amikor rá akartunk próbálni egy-egy ígéretes darabot, így nem jutottunk semmire, de cipőre viszont mindenképpen szüksége volt.

Aznap el is döntöttem, hogy lesz, ami lesz, veszünk egy párat, akár tetszik neki, akár nem, nem létezik, hogy egyetlen darab sem nyeri el a tetszését.

Mivel a nővére világítós talpú gumicsizmájába teljesen bele van bolondulva, célirányosan a ledes cipők felé vettük az irányt és fel is csillantak a szemei, ahogy meglátta a villódzó lámpákat, de felpróbálni nem volt hajlandó egyiket sem.

Folyamatosan a saját – régi – cipőjét mutogatta, mintha azt akarná a tudtomra juttatni, hogy „Miért akarod ezt rám adni? Nem látod, hogy nekem már van cipőm?”

Mindenesetre vettem egy párat, mert tényleg muszáj, hogy legyen váltás lábbelije, de egyelőre még nem hordja, mert csak a jól bevált régit hajlandó reggelente felvenni. Nem tudom, hogy mikor fogja elfogadni, hogy nem hordhatja azt az egyet örökké, nem csak azért mert néha ki kell mosni, de pár hónap és kinövi, akkor majd mezítláb fog járni?

Ezen a héten ki akarom próbálni, hogy minden egyes cipőt elpakolok az előszobából, csak a frissen vásárolt újat hagyom ott a polcon és bejelentem, hogy megyünk a játszótérre – úgy vajon felveszi majd?

Csütörtökön végül nem csak a Kicsi cincálta meg az idegrendszeremet, de a Nagy is emlékezeteset alakított, amikor odaértünk az oviba, hogy felvegyük a sportfoglalkozás után.

Az a helyzet, hogy másfél hónap múlva már öt éves lesz, így érthető, hogy ebben a korban már nem tud minden egyes nap csettintésre elaludni az oviban ebéd után, hiába lenne még óriási szüksége az extra pihenésre.

Pár perc alatt észrevehető a viselkedésén, ha nem aludt, annyira hisztis és nyűgös, hogy mindenen képes nyüglődni és a legkisebb apróságból is világi drámát generál.

Aznap délután úgy kezdődött a műsor, hogy a Kicsi kivette a pad alól és odanyújtotta neki a utcai cipőjét, hogy át tudja venni a tornacipője helyett, erre elkezdett a szó legszorosabb értelmében zokogni, miközben azt ismételgette, hogy „nem akarom, hogy hozzányúljon, én akartam kivenni”.

Éreztem, ahogy szépen lassan olvad az agyam, már előre vizionáltam, hogy milyen remek esténk lesz így otthon, de csak annyit kérdeztem tőle, hogy „aludtál délután?”, amire azonnal rávágta, hogy „nem”.

Mindjárt gondoltam. Remek.

Az autónkhoz vezető 100 méteres séta alatt sikerült még egyszer világvége hangulatba kerülnie, amikor tőle kb. 5 méterrel távolabb elrepült egy poszméh.

„Anyaa, ott repül valami! Nem akarom, hogy ott repüljön! Berepül az orromba vagy a fülembe!” – mindezt félig kiabálva, krokodilkönnyeket hullatva, szipogva.

Édes drága jó istenem, csak este hétig éljünk túl…


Salty




folyt. köv.

U.i.: Ez a rész túl hosszúra sikerült, így két részletben osztom meg, a folytatást holnap olvashatjátok. 🙂