Jövő héten 32 éves leszek. Ennyi idősen már TÉNYLEG felnőtt az ember, nem? Legalábbis amikor másodikban papás-mamásat játszottunk, az anyuka meg az apuka mindig harmincegynéhány évesek voltak.

Bár lehet, hogy csak azért, mert addig tudtunk számolni, erre már nem emlékszem, de arra igen, hogy harminc felett már végtelenül öregnek tűntek a felnőttek.

Bölcs, tapasztalt embereknek, akiktől akármit kérdezhetsz, mindent tudnak és bármit képesek megoldani.

Majd jön a kamaszkor, amikor a korábban naív kisgyerekek leveszik a rózsaszín szemüveget és ráébrednek, hogy a felnőttek sem tudnak mindent, sőt, akkoriban hajlamosak voltunk azt hinni, hogy mi, 15-16 évesen FÉNYÉVEKKEL jobban tudjuk a dolgokat és alig vártuk, hogy végre, valahára átlépjük a vízválasztó tizennyolcat, mert akkor majd a gyakorlatban is megmutathatjuk, hogy mekkora királyak vagyunk.

Én nem lettem akkora király, mint ahogy tiniként elképzeltem, ahogy valószínűleg a többség sem.

Majd amikor két éve elfújtam a harmadik x-et szimbolizáló gyertyákat a tortámom, rá kellett jönnöm, hogy valójában egy csomó dologról még mindig fogalmam sincs és attól, hogy hivatalosan felnőtt az ember, még nem lesz mindentudó.

Talán akkor ütközött ki ez a leginkább, amikor az első gyerekem megszületett.

Nem voltam teljesen fogalmatlan, milliónyi könyvet, cikket elolvastam, tapasztalt anyákkal beszélgettem, elmentem csecsemőgondozó tanfolyamra – egyszóval tényleg felkészültnek éreztem magam és egyre türelmetlenebbül vártam, hogy végre találkozhassak a lányunkkal.

Aztán kibújt a csemete és hiába jártunk a koronavírus-járvány kellős közepén, mégis úgy éreztem, hogy a szülést követő napokban biztonságban vagyunk ott benn kórházban.

Itt vannak az orvosok, a nővérek, felügyelnek ránk, megmutatják, hogy tudom megetetni, bepelenkázni, biztonságosan megfogni és úgy általában segítenek mindenben, nem tudok még véletlenül sem kárt tenni ebben az icipici, törékeny kis emberkében.

Azt viszont sosem fogom elfelejteni, amikor az autósülésben békésen szuszogó, három napos babával hazajöttünk.

A férjemmel mindketten méterekkel a föld felett lebegtünk, olyan szélesen mosolyogtunk egyfolytában, hogy már fájtak tőle az arcizmaink, miközben egymás után szedtük a lépcsőfokokat a második emeleti lakásunkig.

Beléptünk az ajtón, letettük a kagylóülést benne a babával az étkezőasztalra, egymásra néztünk és szinte egyszerre futott át az agyunkon, hogy: “Oké és most mi lesz? Hogyan tovább?”

Itthon vagyunk, itt van ez a “vadonatúj” gyerek, aki innentől kezdve 100%-ban a mi felelősségünk, sehol egy nővér, egy supervisor, nem jönnek a felnőttek segíteni, mert mi vagyunk a felnőttek. Mikor lettünk mi a felnőttek?

Bevallom nőiesen, hogy én ettől a gondolatmenettől teljesen berosáltam. Összeszartam magam, na.

Nem, nem aranykalitkában nőttem fel, 18 éves korom óta dolgoztam, a szüleimtől külön éltem és eltartottam magamat, de mégis hihetetlenül más érzés az, amikor már nem csak saját magunkért, hanem egy eleinte magatehetetlen, másik életért is felelősek vagyunk.

Aztán persze beletanul az ember, mert muszáj, mert ő hívta életre ezt a pici lényt és attól a pillanattól kezdve, hogy felsírt a szülőszobán, felelősséggel tartozik érte.

Klisé, de nem csak gyerek, hanem szülő is születik, mert ez visszafordíthatatlan, már soha többé nem lesz olyan, hogy nem vagyunk anyák és apák.

Olyasmi ez, ami az életünk végéig elkísér, akkor is, amikor már rég kirepültek a csemetéink és a saját fészkükben, a saját gyerekeiket nevelgetik.

Végérvényesen megváltozik az ember és úgy istenigazából felnő.

Én, az elmúlt évek alatt – mióta szülő vagyok – rengeteget tanultam magamról, klasszisokkal türelmesebb lettem, átalakultak a prioritásaim és már értem, hogy anyukám 15-20 évvel ezelőtt miért reagált úgy egy-egy dologra, ahogy. Akkor oltári hülyeségnek tűnt, most valószínűleg én is azt csinálnám.

Mindenesetre, így (majdnem) 32 évesen már ki tudom jelenteni, hogy TÉNYLEG felnőtt vagyok. Elvégre már lassan 5 éve életben tartok egy (és közel két éve kettő) gyereket.

Nem, nem tudok mindent megoldani és nem vagyok mindentudó sem, de azt biztosan állíthatom, hogy bölcsebb lettem, mert anyaként nem csak a gyerekeinket, hanem saját magunkat is folyamatosan tanítgatjuk.

Még akkor is, ha ezt egy átlagos, tavaszi szombaton nem feltétlenül vesszük észre.

Salty