Amennyire elkezdtem múlt héten a tavaszra hangolódni, olyan rettenetes, esős időnk volt szinte végig a héten.

Már rögtön hétfőn megindult a zápor és néhány kisebb szünettől eltekintve napokig esett folyamatosan olyan extrém mennyiségű eső, hogy a csatornahálózat is csak alig-alig tudott megbirkózni vele.

Túl hideg szerencsére nem volt, így a lányokat is nyugodt szívvel tudtam gumicsizmában és esőkabátban hordani az oviba és a bölcsibe, de azzal magától értetődően kalkuláltam, hogy így biztosan nem fognak kimenni az udvarra, a levegőztetésüket majd nekem kell délután megoldani.

Többször írtam már, hogy mi abszolút tartjuk magunkat ahhoz, hogy nincs rossz idő, csak nem megfelelő öltözet, így a lányokért úgy indultam el minden nap, hogy vittem magammal az esőnadrágjaikat is, hogy kinn tudjunk maradni valamennyit, akár esik, akár fúj.

Hozzá vannak már szokva, hogy gyakran megyünk ki esőben is, sőt, kimondottan szeretik, hogy nem kell a ruhájukra vigyázni, szabadon lehet a pocsolyákba ugrálni és vizet fröcskölni, általában alig lehet őket beimádkozni a lakásba, akkor is, ha már órák óta kinn vagyunk.

Azoknak, akik még nem vettek hasonló vízálló felszerelést, tényleg csak ajánlani tudom, a lányok térdig jártak a vízben és olyan nagyokat csobbantak a tócsákba, hogy az arcukig is felcsapott a víz, de még így is csontszáraz maradt az összes holmijuk a külső védőréteg alatt.

A heves esőzéstől eltekintve a hétköznapjaink a szokásos módon teltek, azt leszámítva, hogy a Nagy ovis csoportjában farsangi hetet tartottak. Ilyenkor minden nap mehetnek jelmezben és mi éltünk is ezzel a lehetőséggel.

Tavaly ilyenkor még nem tudtam volna öt különböző kosztümöt produkálni, de az elmúlt egy év alatt a gyerek ráfüggött a különböző jelmezszerű kiegészítőkre, így most volt itthon bőven választék.

Zöld tüllszoknya békaszemes hajpánttal, nyuszis ráf, a hozzá tartozó, felcsatolható pamacsfarokkal, unikornis jelmez, aranyozott szarvú hajcsattal és persze bevetettük a tündér/pillangó ruhákat is.

Nagyon élvezte, hogy minden nap más karakter bőrébe bújva indulhat az oviba, de a csúcspont egyértelműen az volt, amikor a nyuszijelmez kiegészítéseként még bajszot is rajzoltam a pofijára szemceruzával.

Szuper, gondtalan hetünk lett volna az oviban, ha elő nem kerül ismét a már milliószor felmerülő probléma a sportszakkör és a tornafelszerelés körül.

Kedden és csütörtökön van tornaórájuk azoknak a gyerekeknek, akik járnak – ez a lányom csoportjából négy gyereket érint -, de mi mindig hétfőre szoktuk összepakolni a gyerek felszerelését, aznap be is visszük az oviba és így már biztosan kéznél lesz, nem kell hét közben észben tartanom a továbbiakban.

Az elmúlt hónapokban számtalanszor fordult elő, hogy egy másik kislánynak nem volt tornaruhája és az én gyerekem ajánlotta fel neki a saját holmiját, ő maga pedig valami bent lévő váltócuccban vagy rosszabb esetben az utcai ruhájában tornázott.

Ilyenkor persze a koszos holmi a mi tornazsákunkba kerül vissza, ezért már-már rendszeressé vált, hogy minden sportfoglalkozás után két váltás ruhát mosok, a én gyerekemét meg valaki másét.

Eddig már kétszer szóltam a kislány anyukájának, hogy mi a helyzet, mert oké, hogy egyszer-egyszer előfordul, a Nagy meg végtelenül jószívű, hogy kisegíti – akár a saját kárára is –, de azért állandó jelleggel nem szeretnék a saját gyerekeimen kívül másra is mosni, viszont anyuka mindig azt válaszolta, hogy volt tornaruha az oviban, ő sem érti, hogy miért nem azt vette fel.

Aztán a héten megint a szokásos helyzet állt elő és jobb ötletem nem lévén szóltam az óvónőknek. Szerintem valami olyasmi lehet a dologban, hogy a kislánynak van felszerelése, csak úgy fejezi ki a szeretetét az én gyerekem irányába, hogy osztozkodnak, az ő ruháját veszi fel.

Mindenesetre most annyit kértem az óvónőktől, hogy értem, hogy önállóan készülnek a gyerekek, de annyit legalább tegyenek már meg, hogy rájuk néznek és segítenek nekik megkeresni a váltóruhájukat, hogy ne kerüljünk többet ebbe a szituációba.

A lányomnak persze nem mondtam, hogy ne adja oda, mert nagyon kedves tőle, hogy mindig felajánlja, nem akarom „elrontani” azzal, hogy innentől kezdve ne osztozzon, de ha a kis barát megint neki szól, hogy nincs felszerelése, akkor első körben azért jelezze az óvónéniknek, hogy ellenőrizzék, hogy valóban ez-e a helyzet.

Így jutottunk el a hét végéig. Pénteken a férjemmel mindketten hamarabb végeztünk a munkahelyünkön, ezért arra a napra terveztük a barkácsolást, hogy az előzetes tervek alapján átalakítsuk a Kicsi rácsos ágyát úgy, hogy egyszerűen ki- és be tudjon mászni.

Ahogy arra előre számítani lehetett, hiába terveztünk meg mindent papíron IS, fejben így is sikerült két különböző elképzelést vizualizálni mind a kettőnknek, de aztán csak dűlőre jutottunk és összeraktuk az ágyat nagyjából úgy, hogy a célnak megfelelően funkcionáljon.

Mivel aznap Baka ment a Nagyért az oviba és ott is aludt náluk, így egyelőre nem költöztettük a Kicsit át a gyerekszobába, de úgy gondoltam, hogy abból semmi baj nem lehet, ha rápróbálunk, hogy az éjjelt a frissen átalakított ágyában töltse.

A bölcsiből hazaérve rögtön prezentáltuk neki a művünket és a reakcióiból ítélve nagyon tetszett neki, mert fülig ért a szája és azonnal bemászott, sőt, még a párnára is ledőlt. Este, a fektetésnél sem jelentett semmilyen problémát a helyére terelni, amikor fogmosás után mondtam neki, hogy indulhat az ágyba, azonnal a saját kis fekhelyéhez vette az irányt.

Az elalvás már bonyolultabb volt, ott kellett gubbasztanom vele az ágy mellett, hogy foghassa a kezemet, amíg elszundít, de szerencsére nagyon előrelátó voltam és előzetesen odakészítettem egy biztonsági védvonalat a keret mellé.

Mivel hozzá van szokva a franciaágyban való alváshoz és az ott rendelkezésre álló helyhez, nem voltam benne biztos, hogy az éjszakai kolbászolása és fészkelődése közben nem fogja-e véletlenül átverekedni magát a 30 centire rövidített rácsokon, de a hálóban meg nincsen szőnyeg, nem lenne túl jó, ha arra ébredne, hogy a tömörfa padlón csattan.

Jó, de mit tegyek oda? Végül eszembe jutott, hogy a kanapé ágyneműtartójában van egy egyszemélyes fedőmatracunk, azt valahogy odahajtogatom a 120 cm széles helyre a kiságy mellé, de amikor kinyitottam a tárolót, megláttam a két ülőpárnát, amiket a tél elől hoztam hoztam be az erkély magastámlás székeiről.

Képzeljétek, pont 120 cm hosszúak és a kettő egymás mellé téve már egész korrekt “esési felületet” biztosít, így végül ez lett a megoldás és nekem sem volt olyan rettenetes a párnákon térdelni az ágy mellett, amíg a gyerek elaludt.

Az éjszaka első etapját egész jól lenyomtuk, csak hajnali kettőkor ébredt fel, de akkor úgy, hogy visszaaludni sem nagyon akart. Majdnem négyig aszalódtam az ülőpárnákon a kiságy mellett, mire végre feladta, hogy kimásszon és lenyugodott annyira, hogy el is szundítson.

Ettől függetlenül persze kipattantak a szemei már fél hat környékén, én meg nyilván úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger, aztán a biztonság kedvéért még jól vissza is tolatott.

Megmondom őszintén, hogy egy kicsit félek rögtön a másik szobába költöztetni – nem is amiatt, hogy rosszabbul fog aludni, hanem ha véletlenül megébred éjjel és esetleg nem jut eszébe, hogy a hálóban keressen minket, akkor a lakásban fog kolbászolni?

A Naggyal annó fel sem merült ez a probléma, mert olyan három éves koráig ő nem szállt ki egyedül az ágyából, csak hívott minket, hogy menjünk be hozzá. A húgával viszont többször is volt olyan, hogy már csak azt hallottam ahogy dörömböl az ajtón, hogy engedjem ki a szobából (azóta nyitva hagyom résnyire) és kimondottan utálja, ha tutujgatni próbáljuk ébredés után, majd ő azt tudja, jön-megy intézkedik önállóan.

Mondjuk éjjel biztos felébrednénk arra, hogy molyol, de ettől függetlenül most még tartok tőle, hogy egy másik helyiségben éjszakázzon. Lehet, hogy ez az én hülyeségem, meglátjuk, hogy mire megyünk pár hét elteltével, végülis nem hajt minket a tatár.

A Nagy nem maradt sokáig a nagyszülőknél, szombat délelőtt Deda már haza is hozta, mert aznapra volt lebeszélve, hogy feltesszük az új karnisunkat a nappaliba.

A férjemmel ketten neki is láttak szinte rögtön, de mivel vasbetonnal megerősített főfalról volt szó, így is majdnem két óra eltelt, mire felfúrták a négy(!) tartóelemet.

Nem volt egyszerű a lányokat a munkálatoktól távol lefoglalni, de legalább a zajjal nem volt különösebb gondjuk. A Nagyot korábban rettentően zavarta minden hangosabb dolog, még mostanra sem barátkozott meg vele teljesen, de legalább már nem fél annyira, mint 1-2 évvel ezelőtt, maximum a fülét fogja be, ha nagyon idegesíti a ricsaj.

A Kicsit viszont egyáltalán nem hatja meg semmilyen zaj, sőt, még külön kíváncsi is, hogy mi történik, így az volt a meló legnagyobb része, hogy őt távol tartsam a fúróktól meg a létrától.

A végeredmény nagyon szép lett, pont olyan, mint amilyennek elképzeltük, most már csak a tökéletes – és lehetőleg vasalásmentes – függönyt kell megtalálnom.

Vasárnapra ismét közös családi ebédet terveztünk és eleve úgy készültem, hogy legalább dupla adagot főzök, hogy anyósomnak és apósomnak is tudjak kaját pakolni hétfőre.

Már ezer éve nem csináltam brassóit (a férjem esküdözött is, hogy ő ezt az ételt még soha nem kóstolta), de most igazán kitettem magamért és 2,5-2,5 kg húsból-krumpliból csináltam meg – még szerencse, hogy volt akkora fazekunk, amiben össze tudtam keverni, mert erre nem gondoltam a főzőcskézés előtt.

Desszertnek tavaszváró répatorta készült, ami Nagyi tortája is lett egyben, mert anyukámnak a héten volt a születésnapja és ugyan a távollétében, de a hétvégén őt is megünnepeltük.

Vasárnap este még megnéztem az időjárásjelentést, jövő hétre végig csodaszép, napos időt mondanak, a hét végére meg már akár 17-18 fokok is lehetnek napközben!

A napokban kinyíltak a jácintjaim is (némelyiknek olyan óriási virágja van, hogy hurkapálcikákkal kellett megtámasztanom, hogy ne húzza le a szárát a feje), az egész lakást belengi a finom virágillat, remélem, hogy az időjárás sem fog most már beinteni és ez már tényleg a tavasz kezdete!

Salty