Éppen a helyi magyar kisebbség által szervezett farsangi mulatságon voltunk a nagylányommal, amikor az óvónők által kitalált játékos versenyeket és a gyerekek reakcióit figyelve elgondolkodtam azon, hogy manapság a kicsik mennyire nehezen dolgozzák fel, ha adott esetben a vesztesek közé kerülnek.
Egy, a székfoglalóhoz hasonló játékot játszottak, annyi különbséggel, hogy a földre sok-sok hullahop karika volt letéve, körülöttük táncoltak és amikor elhallgatott a zene, mindenkinek találnia kellett egy karikát, amibe beleugrott.
A karikák száma minden kör után egyre fogyatkozott és ennek megfelelően egyre többen estek ki a játékból, eleinte nyilván a kisebbek közül. Fél szemmel figyeltem, hogy mennyire szomorúak szinte mindannyian, amikor rádöbbennek, hogy számukra a móka véget ért, már biztosan nem lehetnek győztesek, de a figyelmemet javarészt a saját lányom kötötte le, aki egészen ügyesen lavírozott és nagyjából 8-10 körön keresztül játékban maradt.
Láttam rajta, hogy amellett, hogy büszke magára, izgatott is és iszonyatosan koncentrál, hogy a következő fordulóból is továbbjusson, de sajnos későn ért oda a kiszemelt karikához, már állt benne valaki. Egy gyors terepszemle után észrevette, hogy már nincs több üres menedék és ekkor egyszerűen belépett egy másik kislány mellé a körbe.
Az óvónénik pont nem figyeltek rájuk és nem is vették volna észre, hogy fennforgás alakult ki, de én nem hagytam annyiban és szóltam a lányomnak, hogy sajnos a másik gyerkőc ugrott bele hamarabb a karikába, ez azt jelenti, hogy ő kiesett a játékból.
Elfogadta a szabályokat és kiállt a versenyből, de szinte azonnal elfutották a szemét a könnyek és majdnem tíz teljes perc eltelt, mire meg tudtam nyugtatni.
Igyekeztem realista, de pozitív is lenni, elmondtam neki, hogy sajnos nem nyerhetünk mindig minden vetélkedőben, sőt, lehet, hogy az fog gyakrabban előfordulni, hogy veszítünk, de azzal sincsen semmi gond, ez is része a játékoknak.
Megkérdeztem, hogy jól szórakozott-e, tetszett-e neki a feladat, amire határozott igennel válaszolt, én pedig erre építettem fel a vigasztaló stratégiámat.
“Látod? Lehet, hogy ma nem te nyertél, de nagyon jót játszottál, már ezért megérte!”
Érdekes, hogy gyakran kártyázunk, társasozunk – ilyenkor persze talán kicsit “engedékenyebbek” vagyunk vele, mint egy másik felnőttel lennénk, de a szabályokat betartatjuk és az sem jellemző, hogy rendszeresen nyerni hagyjuk, nehogy megbántódjon.
Többször előfordult, hogy nem ő nyert, de eddig nem torkollott sírásba a dolog, bár picit jobban belegondolva, a szüleitől (értsd: felnőttektől) valószínűleg könnyebben elfogadja, ha felülkerekednek rajta, mint a kortársaitól.
Azt nem tudom, hogy mások csemetéi hogyan reagálnak a vereségre az otthoni környezetben (már ha ezt is meg tudják tapasztalni és nem hagyják őket folyton nyerni), de nagyon érdekesnek tartom, hogy mennyit változott a világ a gyerekeknek szervezett vetélkedők terén az utóbbi néhány évtizedben.
Amikor én voltam gyerek, akkor még teljesen természetesen volt, hogy a versenyeken értékelik a résztvevőket és végül sorrendet állítanak fel, de manapság sok helyen egyre inkább előtérbe kerül az a retorika, hogy a kicsik játék öröméért vetélkedjenek, „ne ugrasszuk őket egymás ellen” azzal, hogy helyezéseket kapnak, pedig a kettő nem zárja ki egymást.
Angol nyelvterületen fogalom lett a “participation throphy”, vagyis az a jelenség, amikor nincsenek a teljesítményt értékelő helyezések, hanem minden indulót egyformán díjaznak a részvételért.
Valahol persze értem a dolgot, szerintem is van létjogosultsága annak, hogy “megdicsérjük” az adott versenyre jelentkezőket, hiszen a vetélkedők – legyen szó tanulmányi-, sport vagy akár jelmezversenyről – többnyire önkéntes alapúak és bátor az, aki hajlandó megmérettetni magát, de szerintem ennek az eszköze az emléklap.
Kartonpapírra nyomott, aláírt, lepecsételt, pozitív visszajelzés, amit meg lehet őrizni mementóul, akkor is ha most, ezen a versenyen nem sikerült a dobogóra állni.
Mert fontos, hogy legyen dobogó.
Fontos, hogy megtanulják a gyerekek is, hogy a verseny éppen attól verseny, hogy tétje van, készülünk rá, igyekszünk jól szerepelni, majd a végeztével összesítik az eredményeket, értékelik a teljesítményünket és megkapjuk az annak megfelelő helyezést.
Nem kell belőlük mindenre hajlandó, vérre menő versenylovakat faragni, de azt nem tartom jó iránynak, sőt talán még valamennyire károsnak is gondolom, ha nem tapasztalják meg, hogy nem nyerhetnek ők minden alkalommal.
Éppen ezért furcsállom pl. a helyi farsangi jelmezversenyt, ahol „mindenki nyer”, mert minden kosztümös gyerkőcnek külön kategóriát alakítanak ki, így a résztvevők önállóan indulhatnak a „legtündéribb”, a „legrémisztőbb”, a „legcukibb”, a „legállatibb” vagy a „legfélelmetesebb” címekért.
Tudom, hogy ez amiatt van így, hogy mindenki megkapja a farsangra szánt aktuális ajándékot a buli végeztével, de ez nem zárja ki azt, hogy tényleges helyezésekkel is értékeljék a jelmezekbe fektetett ötleteket és a kreativitást.
A jelmezverseny pont egy olyan, alacsony tétű megmérettetés lehetne, ahol nem múlik semmi azon, hogy hanyadik helyet sikerül megkaparintaniuk, de mégis tanító jellege van, mert átélhetik, hogy a gyakorlatban hogy néz ki az, amikor valamilyen kritériumok alapján sorrendet állítanak fel közöttük.
Utána lehet egy kicsit puffogni, hogy „igazságtalan volt a zsűri” vagy „az a kosztüm nem is volt olyan jó”, de a valóságban nem kudarc a dobogóról lemaradni, jövőre lehet újra próbálkozni egy még nagyszabásúbb ötlettel.
Mert ez nem mindig lesz így.
A jelmezverseny lehetne egy lecke a vetélkedőkről már egészen pici koruktól kezdve, arról, hogy hogyan dolgozzák fel, ha éppen nem ők nyerik el az aranyérmet, mert az életük során sokszor fognak még hasonló szituációkkal találkozni és nem árt, ha folyamatosan – eleinte tét nélkül – szoktatjuk hozzá őket.
Hazafelé az autóban még sokat beszélgettünk a lányommal a farsangon történtekről. Elmondta, hogy azért szomorodott el a karikás játék után, mert ő szeret nyerni, amire azt válaszoltam, hogy mindenki szeret. A legtöbben úgy neveznek be egy-egy versenyre, hogy győzni szeretnének és elszomorodnak, ha nem sikerül.
Nem mondtam, hogy „nem is olyan rossz veszíteni”, mert én is végtelenül versengő típus vagyok, abszolút értem az érzéseit és a világon a legnagyobb álszent lennék, ha arról próbálnám győzködni, hogy rá se rántson, kit érdekel a győzelem.
Arra a kérdésre, hogy az összes játék közül melyik tetszett neki a legjobban, gondolkodás nélkül jelentette ki, hogy a sorverseny, mert abban az ő csapata nyert. És ez így is van jól.
Salty
ANYA, EZT NÉZD! 
Nekem az a gondom a versengéssel, hogy nagyon nehéz mindig a realitás talaján maradni. Ismerek nagyon erősen versengő típusú embert, nem látja be egyetlen helyzetben sem, hogy itt most a saját teljesítmény a fontos, nem nyerhet mindig. Nálunk senki sem az, én nagyon nem, és ami engem kimondottan zavar, hogy alig lehet sportot találni, ahol nem a verseny az elsődleges cél. Többek között ezért kellett otthagynunk egy pingpong clubot, mert amint a fiam közölte, hogy ő csak a házi versenyen vesz részt maximum, teljesen parkoló pályára tették. Öt évesekkel szedegette a labdákat az asztal alatt onnantól, a klub egyik legtehetségesebb jatekosaként, egyetlen balkezesként… Szinte képtelenség úgy sportolni, hogy nem a versenyre felkészítés legyen az egyetlen cél. Mivel én is ott játszottam, nagyon súlyos módszertani hibáknak voltam tanúja, de ha kinyitom a számat, én csak egy kis buta helikopter anyuka vagyok. Szóval mentünk. Idővel keresünk olyan helyet, ahol a játék öröme egy hangya lábnyival a verseny előtt áll.
KedvelésKedvelés
Na igen, a sportban pont rossz az, hogy csak a versenyzésre mennek rá, mindenki más meg le van szarva. 😦
Van, aki a mozgás, a játék öröméért sportol, mások meg szeretnek versenyezni és jelentkeznek mindenféle vetélkedőre.
A fiad esetében is simán meg lehetett volna csinálni, hogy elfogadják, hogy ő nem akar versenyezni, de emiatt nem éri semmi hátrány, mert tényleg ügyes, tehetséges, csak hasznára lenne a többieknek is, hogy vele tudnak edzeni.
KedvelésKedvelés
Ezt tök jó, hogy felvetetted, szerintem ez rettenetes, de azért ne mossuk össze, ez nem a versenyszellem miatt van, az jó esetben a háziversenyeken is van, hanem az edzők/klubok hozzáállása miatt. Az a baj, hogy alapvetően a sportolást kellene megszerettetni a gyerekekkel, de ez a cél valahol elveszett, ehelyett sok helyen azt látom, hogy heti sok edzés után még a család összes hétvégéje is el van cseszve és ha a focit nézzük például, minden második kisfiúval elhitetik, hogy ő a következő Szoboszlai, a szülők meg ülhetnek órákat a pálya szélén, meg áldozhatják fel a családi hétvégéket. Úszás/kosár stb ugyanaz.
KedvelésKedvelés
Én nagyon kompetitív vagyok, számomra sokkal szegényebb lett volna az iskolai környezet, ha nincs benne versenyhelyzet, mindig nagyon élveztem ezeket a helyzeteket, egyszerűen jó volt jobb lenni valamiben, mint mások.
Egyébként a kooperatív játékok is arról szólnak, hogy egy célt kell teljesíteni, csak ott nem egymás ellen, hanem a “játék” ellen, de lehet győzni vagy veszíteni. Az, hogy nem számoljuk össze a pontokat az olyan, mintha a játék célját vennénk el, felnőttként sem szívesen játszanék így és gyerekként is elvette volna az örömöm. Emellett gyerekként is tudtam veszíteni és nem gázoltam át senkin, én nem hiszem, hogy ha valaki versengő típus, az egy alapból negatív személyiségjegy lenne.
Azt meg el sem tudom képzelni, hogy egy gyerek kamaszként találkozzon először azzal, hogy lehet ő jobb valamiben, mint mások és van, amiben vannak nála sokkal jobbak, számomra ez teljesen abszurd.
KedvelésKedvelés
Egy kicsit nekem is életidegen, hogy egészen kamaszkorig ne találkozzon ilyen helyzetekkel a gyerek.
Én is hasonló típus vagyok – értem egyébként, hogy nem mindenki versengő, nem is kell, hogy az legyen – pont ezért jó, hogy a versenyek többnyire önkéntes jelentkezés alapján mennek, nem kötelező mindenkinek részt vennie benne.
Valahogy jobban el tudom azt is fogadni, ha objektíven, pontszámok, teljesítmény alapján nem kerülök a legjobbak közé, mint azt, hogy “mindenki nyer”.
KedvelésKedvelés
Jelmezversenyen szerintem nagyon jó, ha nincs zsűrizés. Vagy az nyer, akinek a legügyesebb az anyukája/apukája, vagy aki jó jelmezt kölcsönzött. Unokahugaim maguk rajzolta jelmezzel mindig óriasit csalodtak, pedig ok dolgoztak csomot rajta, mas gyerek otletelt, ennyi. Semmi ertelme az egesznek. Raadasul a farsang mindig influenzaszezon kozepe, se a csaladok, se a gyerekek nincsenek topon. Ha muszaj versenyezni, lehet sportban, stb., de boven raer. Alsoban se javasoljak igazan.
KedvelésKedvelik 1 személy
Na, ezzel most vitatkoznék. Az egészséges önértékelés kialakulásához nemcsak hogy nincs szükség a versengésre, de kifejezetten káros is. A sorrend állításakor a kisgyerekek még nem tudják beemelni, hogy valamilyen szempont, teljesítmény szerint, sokszor a teljes értékességüket élik meg úgy, hogy nem vagy elég jó. Továbbá a versenyek díjazása a külső motivációra épít nem a belsőre. Ha ezt erősítjük, könnyen lesz felnőttként is törtető, másokat letaposó ember. Mert akkor fogja csak megélni azt, hogy ő értékes, ha másokat maga mögé kényszerített – akár olyankor is amikor kooperálni kéne.
A versenyeken való megmérettetésnek, hogy kb hol állok a világban, kamaszkorban jön el az ideje, addigra a gyerekek önértékelésének meg kéne szilárdulnia, így a veszteség nem okozza rögtön az értéktelenség érzését is. (Ha kicsiként túl sokat versenyzett valaki, akkor a veszteség később is tud teljes összeomlást okozni, szóval pont hogy nem hozzászoknak!)
Egyébként erre ráeszmélve készül annyi kooperatív társasjáték.
A jelmezversenyről meg annyit, hogy különösen károsnak tartom, hogy a gyereket értékeljék az anyukája kézügyessége és kreativitása miatt. Hervadt már le így mosoly a reggel még világ legszebb pillangójáról. Miért nem hagyhatjuk meg a kicsiket abban az örömben, amivel odamentek, csak azért, hogy néhány kreatív anyuka büszke lehessen magára, és begyűjthesse a díjat? Szerintem kifejezetten pozitív az ovi hozzáállása.
KedvelésKedvelés
De hogy tartod őket távol a versengéstől kamasz korukig, amíg már teljes biztonsággal tudják, hogy az adott teljesítményt, nem az egész emberi mivoltukat értékelik?
Bizonyos fokig, az élet minden területe versengés, már egy sima kártya- vagy társasjátéknál is találkoznak vele az óvodában, majd az iskolában a jegyeket is lehet egyfajta “helyezésnek” tekinteni, arról nem is beszélve, ha esetleg sportol a gyerek vagy jelentkezik valamiféle tanulmányi versenyre.
Most ha a gyerek egyedül kap ötöst a fogalmazására az osztályból, akkor azt tanulja meg, hogy másokat “letaposva” lehet előre jutni?
A “törtető” szó szerintem nem kellene, hogy negatív jelentéssel bírjon, azzal nincsen semmi baj, ha valaki megy a vágyai, elképzelései után és hajlandó az elvártnál többet tenni értük. Természetesen nem mások kárára, de valahol – akár akaratlanul is – megjelenik ez is.
Egy állásinterjún, munkahelyen is másokkal verseng az ember és azzal, hogy ő kerül ki “győztesen”, akaratlanul is másnak tesz keresztbe.
De aki veszít, az sem veszít állandóan, az egyik játékban lehet, hogy az ellenfél nyer, a másikban pedig majd ő, ez már óvodás korban is megjelenik.
KedvelésKedvelés
Nyugaton normális szöveges értékelés van már sok helyen alsó tagozatban. (Ami nálunk van az nevetséges.) A tarsasjátékokból rengeteg kooperatív van, de mi csinálunk olyat, hogy nem számoljuk össze a pontokat a végén. (Ki nevet a végént pedig nem játszunk.)
A sportokban sem muszáj versenyezni, de nálunk pl u12 alatt csapatverseny van csak, és ott is az eredményhirdetésen arra fektetik a hangsúlyt, hogy mindenki kihozta magából a maximumot. Az edző pedig teljes bedobással szurkolt a “C” csapatnak is, de persze mindig valami egyenrangú néven indultak, nem volt a képükbe tolva, hogy ki az esélyes. Nyilván tudták, de így teljesen más volt az élmény, hogy egyenlően kezelték az éremesélyes csapattal őket, és ugyanúgy megdicsérték a teljesítményüket. Elhanyagolható az a gyereklétszám, akik annyira kimagaslóan tehetségesek, és érzelmileg is alkalmasak arra, hogy pici koruktól kezdve versenysportra neveljék őket.
Az etimológiai szótár szerint törtető a minden áron érvényesülni igyekvő személy. Ez nem egyenlő azzal, hogy tesz a céljaiért. A projektmunkák kapcsán éppúgy meg lehet élni és tapasztalni, hogy van egy célom, és teszek érte, ehhez nem kell érem a végén. Szerintem.
KedvelésKedvelés
Érdekes, amit írsz, a nagylányom kedvenc társasa pont a “Ki nevet végén?” 🙂
Nem is mi vettük neki, hanem volt itthon egy ezeréves régi, megtalálta és azóta szinte mindig azt választja, ha társasozunk. Szerintem pont azért, mert a legvégéig izgalmas, nem tud benne senki nagyon “elhúzni”, az utolsó pillanatban is fordulhat a kocka.
Annyira izgatott végig, hogy ülni sem tud a fenekén és egyáltalán nem bánja, ha nem ő nyer végül.
A versenysport szerintem más tészta, a mozgással kapcsolatban szerintem sem jó, ha csak arra megyünk rá, hogy versenyezzen is, de én pl. már második osztályban voltam tanulmányi versenyen (utána még rengetegszer) és azért ott is van rangsor. Nyilván szerettem volna jól szerepelni, de nem döntött romba, ha végül nem értem el helyezést.
KedvelésKedvelés
Ó, a tanulmányi versenyek, de szerettem, tök jók voltak, voltam helyesírás versenyen, több matekversenyen, egyszer még népi táncon is (na azt mondjuk így utólag nem tudom minek), voltak a levelezős versenyek, amikor küldték a feladatokat és vissza kellett levelezni a választ, de jó, hogy eszembe juttattátok 🙂
Csalódott rosszabb helyezés miatt sosem voltam, jó helyezést elérni pedig tök jó volt, visszagondolva csalódott egyetlen egyszer voltam ilyen verseny miatt, amikor a saját iskolánk rendezett egy művészettörténet csapatversenyt és a mi csapatunktól pontot vontak le a csúnya íráskép miatt (azt mondták átsatíroztunk egy választ és csúnya), így lettünk másodikok, utólagos értetlenkedésünkre azt mondták a tanárok, hogy az milyen már, hogy minden ilyen versenyt a rendező iskola saját csapata nyeri és hát ők ezt nem akarták. Na szerintem ez pedagógiailag egy nulla hozzáállás, azóta is szívesen a szemükbe mondanám, hogy alkalmatlanok a pályára. De itt sem a második hellyel volt bajom, hanem ezzel az igazságtalansággal.
KedvelésKedvelik 1 személy