Olyan pár hónapos lehetett a nagylányom, amikor olvastam egy cikket, aminek az volt a címe, hogy “nem egyszerű kisbabának lenni”.

Az írás mondanivalója sokáig velem maradt, beleégett az agyamba és – ugyan már nem kicsi babák a gyerekeim, de – a mai napig rengetegszer eszembe jut, amikor éppen hisztisek vagy a szokásosnál nyűgösebbek.

Egyre többen olvasnak a különböző “Anya, ezt nézd” felületeken és ez azzal jár, hogy egyre több szülő szól hozzá egy-egy poszthoz, kommenteli a látottakat a saját élményei, tapasztalatai alapján.

Nagyon meglepő olvasni azokat a véleményeket, hogy “nem kell felkapkodni a babát minden alkalommal, amikor sír”, “a sírástól csak erősödik a tüdeje, mert dolgoztatja az izmait” vagy éppen azt, hogy “ha mindig felveszed, majd jól megtanulja, hogy hogyan érje el, amit akar”.

Miért, mit akar?

Gondoljunk egy picit bele a pár hónapos csecsemők helyzetébe. Egy gyakorlatilag mozgásképtelen emberkéről van szó, aki semmilyen más módon nem tud kommunikálni, csak úgy, ha sír, ezzel adva a tudtunkra, hogy segítségre van szükségre.

Többen jegyeztek meg olyasmit is, hogy ha kapott eleget enni és tiszta rajta a pelenka, akkor a szülői tennivalóink végére értünk és onnantól kezdve a gyerek nyilvánvalóan “ok nélkül” bőg.

A fent említett cikkhez visszakanyarodva: biztosan csak ennyi problémája lehet?

Nekünk felnőttként elégséges a tökéletes nyugalomhoz az, hogy nem pácolódunk a saját ürülékünkben és az adott pillanatban nem vagyunk éhesek?

Soha nem fáj a fejünk, a hasunk, nem vagyunk kimerültek, nem álmodunk rosszat, nem kezd el hirtelen zavarni a póló címkéje, az összegyűrödött lepedő, a túl meleg vagy a túl hűvös hőmérséklet, a fény vagy a teljes sötétség?

Nem fordul néha elő, hogy olyan jól esne, ha valaki megölelne és megsimogatná a hátunkat, hogy érezzük, hogy biztonságban és szeretve vagyunk, támaszkodhatunk a másikra és nem szálegyedül kell szembeszállnunk a világgal?

Egy kisbabának nyilván nem kell a munkahelye vagy a befizetésre váró csekkek miatt aggodalmaskodnia, viszont ezerszer védtelenebb, mint egy felnőtt, sokkal több megerősítésre van szüksége, hogy számíthat ránk, bármilyen gondja is van.

Sosem értettem azt az érvet, hogy “a felkapkodással csak azt tanulja meg, hogy hogy érje el, amit akar”.

Mintha nem is egy magatehetetlen kisbabáról, hanem egy harcedzett, manipulatív pszichopatáról beszélnénk, aki jól beidomítja a szüleit, ha ők olyan hülyék, hogy hagyják magukat.

Be kell a gyereket törni, meg kell mutatni ki a góré, mi voltunk itt előbb, szokja csak meg, hogy itt nincs kivételezés, neki kell a mi életünkbe maradéktalanul beilleszkednie már a kezdetektől fogva.

Akaratlanul is eszembe jut a Kutyabajnok című film, amikor a szánhúzásban tapasztalatlan fogorvosnak azt tanácsolják, hogy meg kell harapnia a főkolompos kutya fülét, hogy meghúzza a határokat és minden ebnek egyértelmű legyen, hogy ő a falkavezér.

Tényleg ehhez hasonlítjuk a gyereknevelést? Dacból, erőből, “csakazértis” megmutatjuk neki, hogy itt, kérem, nincsen csak úgy sírás-rívás, akkor szóljál, ha éhes vagy, vagy összecsináltad magad, más okod úgyse lehet, én meg nem foglak elkényeztetni! Még csak az kéne!

Felhívnám azoknak a figyelmét, akik a sírni hagyás mellett érvelnek, hogy nincs igazuk; a gyerek egy idő után nem azért nem fog többet sírni, mert a kis 3-6 hónapos agyával szépen felmérte, majd logikusan levezette, hogy milyen indokokkal szabad sírnia, minden egyéb esetben pedig tudja a dolgát és csöndben marad, hanem azért, mert rájött, hogy hiába sír, nem érkezik senki, aki megvigasztalná.

Pont, mint azok a kórházban hagyott kisbabák, akikre nem jut a csecsemős nővéreknek annyi ideje, mintha családban nevelkednének.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy ha akartam volna, akkor sem tudtam volna sírni hagyni a gyerekeimet, mert másodpercek alatt hétezer lett a vérnyomásom és még a tejtermelésem is beindult, annyira zsigeri, elemi ösztön, hogy gondoskodjak az utódaimról, ha jeleznek.)

Komolyan olyan megterhelő az, hogy olyan és annyi szeretetet és törődést adjunk a gyerekeinknek, amennyire nekik igényük van?

Olyan hamar elrepülnek az életük első néhány évei, később nem fogjuk megbánni, hogy nem vettük fel őket többször, hogy nem hagytuk, hogy éjszaka hozzánk bújjanak vagy vigasztaltuk meg őket varázspuszikkal a legapróbb, láthatatlan sérülés miatt is?

A kedvenc hozzászólásom a témában viszont egyértelműen az volt, hogy “én (vagy az én gyerekeim) is túlélték, hogy nem voltak állandóan felkapkodva!”

Anyaként, apaként, SZÜLŐKÉNT, tényleg azt akarjuk, hogy 5-10-15 év elteltével elmondhassuk, hogy a kettőnk által, saját akaratunkból életrehívott (mert nem a baba döntötte el, hogy megszületik!) utódaink TÚLÉLTÉK a gyerekkorukat?

Ehhez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy sajnálom, de én nem érem be ennyivel.  

Salty