A legutóbbi részt ott fejeztem be, hogy a szoptatásról sikeresen leszoktatott Kicsi vasárnap estére ismét belázasodott.

Az egyértelmű volt, hogy így bölcsibe nem megy hétfőn, de mivel már majdnem egy hete jött-ment a láz, jobbnak láttam, ha orvos is látja, mert ki tudja mi minden van a gyulladt szemfoga mögött a háttérben.

Reggel elvittük a Nagyot az oviba és mivel pont délelőttös rendelés volt aznap, onnan rögtön az SZTK-ba vezetett az útunk.

Nem tudom, hogy milyen negatív élmény maradt meg ennyire mélyen benne – pláne úgy, hogy oltást hónapok óta nem kapott -, de már az épület bejáratánál sírni kezdett és végül az egész vizsgálatot végigordította.

Mint utólag kiderült, nagyon jól tettem, hogy elvittem dokihoz, mert a fogzás miatt kialakult ínygyulladás legyengítette, a bacik elkezdtek terjedni és az egész egy olyan durva arcüreggyulladásban csúcsosodott ki, hogy végül egy teljes heti antibiotikumkúrát írtak fel neki gyógymódként.

Ezek után már semmi jóra nem számítottam, a gyerekorvos is azt mondta, hogy elképzelhető, hogy egész héten itthon kell maradnia, de biztos, ami biztos, beszéljünk szerda magasságában, hogy ő is tudjon róla, hogy halad a gyógyulása.

Ez is épp elég lett volna, hogy kellően borzasztóan induljon a hetünk, de éppencsak letettem a babát aludni itthon, amikor hívott a férjem, hogy ő is rendesen belázasodott, már majdnem 39 fokot mutat az irodai lázmérő, nemsokára indul is haza a munkahelyéről. Remek.

Már a telefonban mondtam neki, hogy ha rám hallgat, akkor csak annyi időre jön haza, amíg felveszi az autót és indul is azonnal tovább a háziorvoshoz, hogy odaérjen a délutános rendelés elejére és azonnal megvizsgálják, mert ha őt is utolérte az arcüreggyulladás, akkor jobb, ha rögtön kezelni kezdik és nem küszköd előtte vele napokig.

Végül így is tett és most először végre kiíratta magát tisztességesen táppénzre, nem a szokásos „majd dolgozom itthonról” hülyeségét erőltette, amivel rendszeresen kétszerannyi ideig tart felgyógyulnia.

Így aztán a hétfőt úgy zártuk, hogy a család fele már dögrováson volt.

Szerencsére a Kicsit az első két adag antibiotikum gyorsan helyretette, hétfő éjjel már hőemelkedése sem volt és végre valahára az étvágya is elkezdett visszatérni. Amikor vacsorára betolt egy egész normális adag undorítóan puhára főzött tésztát, óriási kő gördült le a vállamról – csak az járt az eszemben, hogy hálistennek már hajlandó szilárd(?) ételt is enni, innentől kezdve sínen leszünk.

Így indultunk neki a keddnek.

A férjem ugyan még mindig küzdött a lázzal, de reggel bevállalta, hogy a vigyáz a Kicsire, amíg a Naggyal elszaladok az oviba, hogy őt ne kelljen magammal hurcolásznom és hazafelé beugrottam a boltba is, hogy délelőtt gyorsan oda tudjak tenni egy nagy kondér húslevest a két páciensnek.

Dolgozni persze csak akkor tudtam, amikor a Kicsi aludt, de ezen most kivételesen nem stresszeltem magam, ilyen körülmények között tényleg nem nagyon volt semmi érdemi munkára lehetőségem, csak feleslegesen idegesített volna a dolog.

Azért a lelkiismeretem nem hagyott nyugodni, még hétfőn a gyerekorvostól hazafelé felhívtam a főnökömet és beszámoltam róla, hogy esélyes, hogy a baba egész héten itthon lesz, ha gondolja, írjunk ki szabit vagy felvetetem magam táppénzre, mert már eléggé szégyellem, hogy második hete csak ímmel-ámmal dolgozgatok, de nagyon megértő volt és azt mondta, hogy ne aggódjak, bőven elég, ha telefonon el tudnak érni, a többit megoldják akkor is, ha egyáltalán nem vagyok napközben online.

Keddre a Kicsi étvágya már majdnem teljesen visszatért, a láznak hűlt helye volt és a hangulatán sem látszott, hogy még beteg lenne, de tartottam magam ahhoz, amit a dokival megbeszéltünk és a szerdát még kivártuk, hogy felhívjam a rendelőt telefonon, mielőtt egyáltalán szóba kerülne, hogy beviszem a bölcsibe.

A következő nap is hasonlóan telt itthon hármasban, de kétszer 24 óra pihenés után már a férjem állapota is rendeződni látszott. Csak minimális hőemelkedése volt és még aludni is tudott pár órácskát napközben, amíg mi a Kicsivel az egyik közeli parkban kóboroltunk.

Délután felhívtam a gyerekorvost és beszámoltam róla, hogy hétfő óta lázmentes a gyerek, eszik-iszik rendesen, az orra sem folyik, így végül abban maradtunk, hogy az antibiotikumot még mindenképpen adagoljam neki a hét végéig, de másnap már mehet közösségbe.

Nagyon örültem neki, hogy hivatalosan is gyógyultnak nyilvánították, mert már múlt hétvégén elkezdtem agyalni rajta, hogy hogyan tudnék egy napra elszabadulni kettesben a Naggyal, hiszen az elválasztás és a nagyszülőknél töltött hétvége miatt olyan régen nem töltöttünk együtt igazán minőségi időt.

Hiányzott a társasága, a közös nagylányos elfoglaltságaink és azt sem akartam, hogy úgy érezze, hogy folyamatosan a második helyen van, mert egyfolytában a húgával foglalkozom, minden figyelem a tesóra irányul, aki ráadásul több, mint egy hétig még itthon is lehetett velem.

Így végül mégiscsak kikértem egy szabadnapot csütörtökre és az oviban is szóltam, hogy Nagyot nem fogom aznap bevinni, hogy az egész napot együtt tölthessük.

Meglepetésnek szántam a dolgot, meg sem említettük neki a terveket egészen az utolsó pillanatig. Reggel elkészítettük mindkettőjüket ugyanúgy, ahogy szoktuk, majd hármasban elindultunk a Kicsit leadni a bölcsibe. Az elsőszülöttnek azt mondtam, hogy ma kivételesen a testvérét visszük hamarabb, így nem sejtett az egészből semmit, egészen addig, amíg észre nem vette, hogy a bölcsőde után nem az ovi felé vettük az irányt.

Majd kiugrott a bőréből (és a gyerekülésből), amikor elmondtam neki, hogy nem az óvodába, hanem az állatkertbe megyünk – csak mi ketten.

Annyira más egy ilyen korú gyerekkel kimozdulni! Az óriási, mindent elnyelő táskámat otthon hagytam, csak egy kisebb keresztpántos szütyőt vittem magammal a néhány elengedhetetlen dolognak, a kocsiban végig a kedvenc Imagine Dragons dalainkat hallgattuk és beszélgettünk-énekeltünk felváltva; amíg végül le nem parkoltam az állatkert melletti utcában.

Igaz, hogy elég hűvös volt odakinn, de nagyon jól esett mindkettőnknek róni a kilométereket a parkban, egyik kifutótól a másikig sietni, amikor pedig már nagyon dideregtünk, akkor bemenekültünk a hüllő- vagy a majomházba.

A gyerek hozta a szokásos formáját, be nem állt a szája és képzeljétek, még egy adománygyűjtőtől is megmentett minket!

Alapvetően semmi bajom az utcán, papírpultok mellett adományokat gyűjtő szervezetekkel, de néha annyira agresszívan tudják az embert letámadni, hogy esélyem sincs szabadulni tőlük. Rendszeresen adakozunk, minden hónapban küldünk pénzt főleg nehéz sorsú gyerekeket támogató alapítványoknak és többször vittünk már a helyi anyaotthonba is kifejezetten nekik vásárolt kellékeket, felszereléseket, emiatt nem érzem úgy, hogy a társadalom „adósai” lennénk és mindenkinek adakoznunk kellene, aki az utcán megszólít.

Az állatkertbe kihelyezett gyűjtőpultnál dolgozó hölgy viszont még azután sem visszakozott, hogy elmondtam neki a fentieket, végül a lányom unta meg a dolgot és szólalt meg tökéletesen udvariasan: „ne haragudjon, de nekünk most mennünk kell, mert én már nagyon éhes vagyok!”

Őszintén szólva majdnem elnevettem magam, pedig még csak nem is üres kifogás volt, valóban a fókák melletti étteremhez igyekeztünk, amikor megállított minket.

Miután bevásároltunk mindenféle forró, gőzölgő finomságot, a teraszon telepedtünk le, ahonnan tökéletes kilátásunk nyílt a vízben cikázó fókapárra. Eleinte kicsit húztam a számat, hogy a gyerek mindenképpen kinn akart enni a zimankós 3 fokban, de utólag mégis nagyon jó ötletnek bizonyult a nomád ebéd.

Már az utolsó falatoknál tartottunk, amikor megérkeztek a gondozók a fókák medencéjéhez, hogy megetessék őket és mivel gyakorlatilag csak mi ketten voltunk a lányommal a közelben, odaintettek minket és megengedték neki, hogy ő dobálja a halakat az állatoknak.

Látnotok kellett volna, hogy milyen óriási vigyorral az arcán cipelte a hatalmas, egész halakat az üvegkorláthoz, hogy odaadhassa nekik – tényleg nagyon különleges és nagyobb látogatószámnál valószínűleg soha meg nem valósuló élmény volt!

Mivel elég korán indítottuk az anya-lánya napunkat, az állatkert után még további programokra is jutott időnk.

A városszéli parkból a belváros felé vettük az irányt, hogy elmenjünk a helyi csokoládémúzeumba.

Az egyik nagyobb, központi mélygarázsban tudtam csak leparkolni, így a sokezer állatkerti lépés után még a városban is elég sokat kellett sétálnunk, de a gyerek egyáltalán nem bánta a kiképzést, szinte szökkelve igyekezett lépést tartani, annyira izgatott volt.

A csokimúzeumba a koránál foga neki még ingyenes volt a belépés, de az én jegyem mellé megkaptuk a díszdobozos csokicseppeket, hogy minden egyes tematikus szobában meg tudjuk kóstolni a kiállítás éppen aktuális darabjait.

A csokoládé történetét követve a pörkölt kakaóbabtól indultunk, majd az ét- és a tejcsokikon keresztül eljutottunk a fehér- és a rubint csokoládéig. A túra végén pedig még „frissen csapolt”, folyékony csokikat is lehetett kóstolni, mindenféle ízben és változatban!

A múzeumból kilépve még megálltunk az egyik közeli kávézó teraszánál és puha plédekbe burkolózva, a hősugárzók mellett üldögélve meghívtuk magunkat egy-egy habos-krémes forrócsokira az anya-lánya nap zárásaként.

Igazán hiányzott már mindkettőnknek egy kis kettesben töltött idő, a lányom a programok során ezerszer elmondta, hogy „ez a legeslegjobb nap a világon”, majd azt is hozzátette, hogy „annyira nagyon boldog, hogy még beszélni sem tud!”

Ez persze nem igaz, be nem állt a szája egyetlen pillanatra sem, de nem bántam, mert annyira csordultig volt a szívem szeretettel, hogy órákon keresztül tudtam volna hallgatni, ahogy áradozik a sok-sok különleges dolog láttán.

Mivel a programok miatt a déli alvást kihagyta és legyalogoltunk legalább 10-15 kilométert, már eléggé fáradt volt, amikor végül hazaértünk, így egyedül mentem el a húgáért a bölcsibe és a nap hátralévő részét már békés legózással töltöttük itthon négyesben.

Az idilli állapot nem tartott sokáig, pénteken reggel ugyan már mindkettőjüket leadtam a megfelelő intézményben, de nagyjából ebédidőben telefonáltak az oviból, hogy a Nagy belázasodott.

Amikor felvettem és hazaértünk, már sejtettem, hogy valószínűleg őt is utolérte a család többi tagját leterítő nyavalya, mert – bocsánat az érzékenyebb olvasóktól – olyan sűrű trutyit fújt- és szívtam ki az orrából nagyjából félóránként, hogy biztos voltam benne, hogy neki is arcürege gyulladhatott be.

Ő már elég nagy ahhoz, hogy az ilyesmit rendesen kordában lehessen tartani – a délután folyamán rendszeresen tisztogattuk az orrát, többször is átmostam az üregeket tengeri sós vízzel, így szerencsére nem eszkalálódott a dolog, sőt, estére már csak éppenhogy hőemelkedése volt.

Gyógyszert végül nem is adtam neki, de azért éjszaka folyamatosan figyeltük, hogy ne menjen a láza feljebb, de hálistennek, a pénteki riadalom után nem lett nagyobb baj.

Szombaton már – a sűrű taknyot leszámítva – szinte tünetmentes volt és reméltem, hogy vasárnap estére fel is gyógyul, hogy hétfőn már tudjam oviba vinni és ne kezdjem a harmadik(!) hetet is úgy, hogy nem tudok dolgozni.

Aznap az is eszembe jutott, hogy immár egy teljes hét eltelt azóta, hogy elválasztottam a Kicsit.

Nagyon szépen alakulnak a dolgaink – talán még jobban is, mint reméltem – tényleg sokkal nyugodtabban alszik azóta, hogy már nem szoptatok éjszaka!

A héten már többször is volt, hogy 4-5 órákat is aludt egyben, ami persze azt jelentette, hogy én is, amihez nem igazán van hozzászokva a szervezetem.

Két egymást követő éjjel is előfordult, hogy egy-egy ilyen hosszabb etap alvás után annyira „kipihentem magam”, hogy hajnali 4 körül úgy pattant ki a szemem, mint ha dél lenne és már nem is tudtam reggelig visszaaludni.

Egyszerűen teljesen átállt a szervezetem a folyamatos éjszakai készenlétre és most, hogy erre már nincs szükség, nem tudok magammal mit kezdeni. Ezt a békés alvást még biztosan gyakorolnom kell egy darabig, mire helyrerázódik a normális bioritmusom.

Cserébe a melleim gond nélkül elfogadták, hogy a tejtermelésre már nincsen igény és bár néha-néha még picit csepegnek, de nem fájnak vagy feszülnek és elkezdtek látványosan zsugorodni is.

Gondolom, hogy mire teljesen abbamarad, nem sok anyag marad bennük, emiatt nem is mertem eddig új melltartókat venni, mert lehet, hogy még a terhességek előtti B-kosárnál is kisebb kell majd – de pár hét még biztosan el fog telni, mire kialakul a végső állapotuk.

Vasárnap reggel arra ébredtünk, hogy végre mindenki helyeközel egészséges és ezt megünnepelendő, áthívtuk Bakát és Dedát ebédre.

A héten a betegségek miatt nem találkoztunk velük és egyébként is szerettem volna „törleszteni”, amiért múlt hétvégén – amíg én elválasztottam – végig vigyáztak a Nagyra, így kapóra jött, hogy mindannyiunknak én főzök.

Nagyon jól éreztük magunkat mind a hatan, már majdnem besötétedett, amikor végül elmentek, annyira belefeledkeztek a lányokkal a játékba.

Az esti fürdés és vacsora után lefektettük a lányokat, én pedig – mielőtt leültem a laptop elé, hogy nekikezdjek ennek a bejegyzésnek –, kivettem a hűtőből a napok óta gondosan őrizgetett dobozos cideremet, hogy majd’ két és fél év után újra „kirúgjak a hámból” a bódító, 4,5% százalékos alkoholtartalmával.

Lassan iszogattam a mangó-lime ízű szénsavas cuccot, közben pötyögtem egyik mondatot a másik után, de nem kellett egy teljes órának sem eltelnie, hogy érezzem, ahogy az alkohol a fejembe száll.

Az utolsó pár korty után inkább le is feküdtem aludni, mielőtt túlzottan bedurvul a buli és a végén még lerészegedem a mangós cidertől.

Jesszus, mikor öregedtem meg ennyire?

Salty