Éppen egy építkezés mellett piknikezünk hármasban a gyerekekkel. Megint. A nagyobbik már másodjára javít ki, miután balga módon, véletlenül „lemarkolózom” a homlokrakodót, mert az nem ugyanaz. Egyáltalán nem.

A munkagépek iránti rajongása viszonylag korán elkezdődött. Kétnyelvű gyerekként valamivel később kezdett beszélni, de – és esküszöm, hogy nem túlzok – az első 30 szava között egészen biztosan ott volt a dömper, a markoló, a betonkeverő és a daru is.

Szó, mi szó, el is vagyunk rendesen kényeztetve, egy külső, fejlődő kerületben lakunk, az utóbbi években csak a mi utcánkban számolatlanul húzzák fel az új társasházakat, így az lenne az igazi csoda, ha egyetlen nap is eltelne úgy, hogy NEM látunk betonkeverőt (bár mostanában a betonpumpa az igazi favorit, mert az a legmenőbb, ha nem tudnátok).

Már az elsőszülött totyogós korában elkezdtük a „kőművesmustrát”, aztán megszületett a testvére, most pedig már hármasban csüngünk a a biztonsági drótkerítések mellett.

A fentiek után fontos hozzátennem, hogy két lányom van.

Megmondom őszintén, soha nem érdekelt különösebben, hogy mi van a lábuk között: ha a munkagépek érdeklik őket, akkor építkezésekre fogunk járni; ha a dínók, akkor a Természettudományi Múzeumba megyünk és sorbaállunk a tűzoltóautónál is a szomszéd kisváros majálisán, hogy bele tudjanak ülni, ha egyszer az a szívük vágya.

Sőt, én voltam az, aki a nagylánya szobatisztulása után még eredetileg fiúknak készült kisgatyákat is vett neki, mert csak azokon volt markolós vagy buldózeres minta. Az elvárt funkciót ezek is pont olyan remekül ellátták, mint a hercegnős bugyik – akkor nem mindegy mit teszünk bele?

A kasszánál kicsit furcsán néztek ránk, de leszartam, mert a gyerek végtelenül boldog volt.

Ezek után talán nem lep meg senkit, de 2-3 éves kora között határozottan állította, hogy ő darukezelő szeretne lenni. Nem az a bácsi, aki a földön állva nyomkod mindenféle gombot, hanem az, aki felmászik oda magasra és képes azt az óriási nagy gépet mozgatni.

Majd jött egy rövid átmenet, amikor egy cirkuszi előadás után az artistaképző volt a cél (bár a Cirque du Soleil után ez valószínűleg sokunknak megfordul a fejében 😁), aztán elkezdte az óvodát és azóta eltántoríthatatlanul hercegnőnek készül.

Az igazat megvallva, nem is akarom eltántorítani. Legyen nyugodtan hercegnő, csak ne az a fajta, aki a sarokban keseregve tobzódik az önsajnálat mocsarában és várja, hogy majd a herceg(?) megmenti, hanem egy igazi tökös csaj, aki ugyan tüllszoknyát és flitteres unikornisos pólót visel, de még így is képes bármire és megvalósít bármit, amit eltervez.

Amikor annak idején úgy döntöttünk, hogy belevágunk a gyerekprojektbe, a férjem fennhangon hangoztatta fűnek-fának, hogy neki az a legfontosabb, hogy a megfogant baba egészséges legyen, már persze azon túl, hogy LÁNY.

Ilyet sem gyakran hallani férfiaktól, de elsőre a férjem mindenképpen kislányt szeretett volna, sőt még a második terhességem elején is tövig rágta a körmeit, annyira izgult, hogy a kistesó is lány legyen.

Ezen akkoriban sokan meglepődtek, én nem különösebben. Ő olyan férfi, aki ízik-vérig feminista és soha, semmilyen körülmények között nem tűrné el, hogy a környezetében ne egyenrangúan bánjanak a nőkkel és a teljesítményük, ne pedig a nemi szervük alapján legyenek megítélve.

Sokat elmond, hogy az autószerelőnk is nő, mert szerinte Nikolina sokkal alaposabban és gyorsabban dolgozik, mint Ivan vagy Petar, akikhez korábban jártunk.

Az ő hozzáállása biztosan sokban befolyásolja majd a lányaink gondolkodását, az elvárásaikat a világ felé és remélem, hogy soha nem fognak megelégedni azzal, hogy a másodhegedűs szerepét osszák rájuk a saját életükben.

A „gyengébbik nem” kifejezés ugyan beívódott a köznyelvbe és a mindennapi szótárunk része, de már ideje lenne kimennie a divatból.

Miután két és fél nap pokoli vajúdás után, fájdalomcsillapítás nélkül megszültem egy homloktartásos babát, nekem ne mondja senki, hogy gyenge vagyok!

Nem tartom magam férfias nőnek, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudok férfias feladatokat IS elvégezni, mert a kettő remekül megfér egymás mellett, meg egyébként is, ki dönti azt el, hogy mi a „férfi vagy a női munka”?

Tudok varrni, kereket cserélni, nokedlit szaggatni, glettelni, tortát sütni, szenzorok és segítség nélkül bárhová beparkolni, sálat kötni, csempét vágni, de festeni is (körmöt és falakat egyaránt).

Nagyon erősen dolgozik bennem a dac, a csakazértis, sokszor magamnak is be akarom bizonyítani, hogy egyedül is meg tudom csinálni, de nem szégyellek segítséget kérni, ha valami mégsem menne.

Bízom benne, hogy a lányaim egy erős nőt látnak az anyjukban, ami megerősíti őket abban, hogy nőként sem kell semmiről lemondaniuk, bármire képesek lehetnek, bármit elérhetnek, amit szeretnének és az apjukkal mi mindig ott fogunk állni mellettük és támogatjuk majd őket.

Aztán persze ott lesz előttük a nagymamáik példája is.

El fogom nekik mesélni, hogy a kilencvenes években Nagyi hányszor robbant le a babakék trabantjával, de valahogy mindig sikerült megoldania a helyzetet, egyszer úgy, hogy a levette a harisnyáját és azt kötötte az elszakadt szíj helyére, mert ő már akkor is ilyen fasza csaj volt.

Kitartó, tökös nő, aki felnevelt két gyereket egyedül, mindenféle segítség nélkül és bár megtépte, -szaggatta az élet, mindig szem előtt tartotta az értékrendjét és soha nem adta fel az elveit.

Vagy ott van Baka, a vasakaratú balkáni asszony, a mátriárka, aki előtt a sok évvel idősebb bátyjai is behúzzák fülüket-farkukat, ha az asztalra csap. Akinek a férjét két kisgyerek mellől, erőszakkal vitték el katonának, de ő a háború kellős közepén, egyedül is megállta a helyét, mert nem volt más választása.

Talán ezért is éreztem az egyik legnagyobb dicséretnek, amit valaha kaptam, amikor ő azt mondta nekem, hogy „azt tisztelem benned a legjobban, hogy neked soha semmi sem nehéz.”

Ez persze nem igaz, valójában rengeteg dolgot találok nehéznek és milliószor van, hogy legszívesebben meghátrálnék, de helyette inkább összeszorítom a fogaimat és csinálom tovább, mert tudom, hogy végül úgyis menni fog és megéri majd az összes vért és verejtéket, amit elhullattam a cél érdekében.

Éppen ezért nem mosolygom meg a lányaimat, ha azt mondják, hogy darukezelők akar lenni, mert miért ne lehetnének? Tűzoltó, katona vagy vadakat terelő juhász… nekem mindegy, csak boldogok legyenek!

Salty