
2024 utolsó hete meglehetősen békésen és nyugodtan telt, ha a hétfői áruházi kalandunkat letörlöm az események listájáról.
Nem akartam az év utolsó napján a szokásosnál korábban bezáró boltokban tülekedni a szokásosnál nagyobb tömegben, hogy beszerezzük azt néhány holmit, amire még szükségünk volt, mielőtt másfél napra bezár minden, így végül 30-án délután indultunk el a lányokkal vásárolni, hogy legalább addig se a lakás leamortizálásával töltsük a fektetésig hátralévő pár órát.
Tényleg nem nagybevásárlásra készültünk, friss kenyeret meg felvágottat akartam venni és gyümölcsökből feltankolni, de a lányok sikeresen elintézték, hogy emlékezetes maradjon a kiruccanás.
Amikor hármasban vásárolunk, általában az a felállás, hogy a Kicsit beleültetem a a bevásárlókocsi „gyerekülésébe”, a Nagynak pedig meg szoktam engedni, hogy az oldalára felkapaszkodjon, akkor, amikor tolom a kocsit, ha megállunk le kell szállnia.
Hétfőn a szokásosnál kisebb bevásárlókocsit vettünk el a sorból, kevesebb volt a holmi is benne (nem volt eléggé „lesúlyozva”), meg a nagylányom is elfeledkezett magáról (és a szabályunkról) és abban a tizedmásodpercben, amíg elengedtem a fogantyút, hogy levegyek az egyik polcról egy zacskó valamit, lendületből felugrott a kocsi oldalára és sikeresen magára rántotta az egészet a húgával együtt.
Gondolhatjátok, hogy a szívem nagyjából három ütemet kihagyott és levegőt is alig kaptam, úgy megijedtem: a Nagy a kocsi alá szorulva ordít, a Kicsi az ülésből félig kilógva a földön – azt sem tudtam melyikhez kapjak először.
Gyorsan kirántottam a babát az ülésből, hogy fel tudjam állítani a bevásárlókocsit és ki tudjam szabadítani a Nagyot alóla, közben cikázott a szemem közöttük, sérüléseket keresve, a fogaikat számolva és nagyon erőlködtem, hogy ne most csússzon ki a számom, hogy „na látod? Ezért kértelek arra, hogy az álló kocsira ne mássz fel! Hányszor mondtam el, hogy veszélyes?”
Időközben a hangzavarra persze körénk csődült néhány dolgozó is a boltból és segítettek összeszedegetni a szétszóródott holmijainkat, amíg én a gyerekeket vigasztaltam.
Szerencsére nagyon olcsón megúszták a kalandot, a lábaik ugyan már akkora tele voltak kék-zöld foltokkal, mire hazaértünk, de nagyobb bajuk nem lett, a vastag télikabátjuk és a bundás sapkájuk valamennyire felfogta az esést. Nyáron – aligruhában – egy hasonló csempére csattanás nem biztos, hogy így sült volna el.
A bevásárlás után még tervben volt a játszótér is, de így nyilván nem vállaltam be, minél előbb haza akartam érni velük, hogy átvizsgáljam őket a ruhájuk alatt is alaposan, hogy biztosan nincs-e nagyobb sérülésük.
Ezen a ponton már tényleg elegem volt ebből a napból, sőt, az egész évből, legyen már végre vége és kezdjük 2025-öt tiszta lappal, mert most már kezd egy kicsit sok lenni az ijedelem erre a 12 hónapra.
Így érkeztünk el az év utolsó napjához.
Szilveszterre nem terveztünk semmi különlegeset, azt már jó előre kitaláltam, hogy a lányoknak megengedem, hogy addig legyenek ébren, ameddig bírják és végül nagyon kellemesen telt az este. A Naggyal és az apjával egyik parti „Ki nevet a végén-t?” játszottuk a másik után, közben felváltva pesztráltuk a Kicsit és annyira jól szórakoztunk, hogy észre sem vettük, hogy már majdnem tizenegy óra van.
Ekkor aztán a férjemmel úgy döntöttünk, hogy jobban járunk, ha mind lefekszünk, hogy a gyerekek jó mélyen aludjanak mire megkezdődik az éjféli tűzijáték odakinn, hátha akkor nem ébrednek majd fel rá.
Ez jó ötletnek bizonyult, mindketten átdurmolták a durrogtatást, de mi persze nem tudtunk elaludni, amíg el nem csöndesedett a környék.
Nem tudom mikor változtam meg ennyire, valószínűleg a gyerekek születése tett keresztbe, mert régebben képes voltam annyira mélyen aludni, hogy szó szerint az ágyat ki lehetett volna szedni alólam, most meg bezzeg egy hevesebb esőzés is zavar.
A férjem a mai napig emlegeti, amikor 2020-ban terhes voltam a Naggyal és egy márciusi hajnalon 5,3-as földrengés volt Zágrábban, én pedig csak félálomban pislogtam egyet-kettőt, majd átfordultam a másik oldalamra és aludtam tovább. Úgy kellett kirángatnia az ágyból, hogy menjünk ki az épületből, mert ennek a fele sem tréfa.
Mióta gyerekeink vannak, nem tudom, hogy mennyire változott meg maradandóan az alvásom, még nem volt lehetőségem kipróbálni. 😀
Hiába appelláltam arra, hogy a késői fektetés miatt majd úgy indítjuk az újévet, hogy a lányok hosszan durmolnak, sajnos nem jött be a dolog, reggel hatkor már mindketten ébren voltak és fáradhatatlanul nyúztak minket, hogy csináljunk valamit.
Bármennyire is lehetetlen két ilyen kicsi gyereket csöndben elfoglalni, azért többnyire mégis igyekszünk, mert társasházban lakunk és nem akarunk az a család lenni, akit a folyamatos hangzavar miatt kiutálnak a szomszédok, így január elsején azt találtuk a legjobb megoldásnak, ha inkább kivisszük őket a játszótérre, hogy legalább a többi lakó tudjon békében aludni.
El tudjátok képzelni, hogy ez kívülről milyen látvány lehetett. Két, zombi üzemmódban, egy termosz kávéval éppen csak funkcionáló felnőtt kolbászol fejenként egy-egy gyerekkel a kihalt utcákon és nagyon igyekszik, hogy minél jobban lefárassza a kölköket, hátha hazaérve még vissza tudunk feküdni egy bő órácskára.
Nem jött be, sőt, a friss levegőtől még ébredebbek lettek, így amikor anyósomék felhívtak minket, hogy van-e kedvünk átmenni hozzájuk egy kávéra, akkor azonnal lecsaptunk a lehetőségre. Végül Bakáéknál reggeliztünk amíg a nagyszülők a lányokkal játszottak, így mire tizenegyet ütött az óra, már abban a tudatban indultunk haza, hogy egy ilyen mozgalmas délelőtt után már biztosan kellően kimerültek és gond nélkül el fognak pilledni. Végül időben le tudtuk őket tenni délelni és az apjukkal mi is sikeresen kidőltünk, amíg aludtak.
Aznap este még négyesben bementünk a belvárosba, hogy idén utoljára – ezúttal tömeg nélkül – megnézzük az ünnepi dekorációkat. Simán sétáltunk 6-7 kilométert, mire bejártuk a főtér környékét, de mindannyiunknak jól esett a hűvös levegő, pedig mi felnőttek már tényleg a belünket húztuk.
Áldottam az eszemet, hogy december közepén úgy terveztem meg a Kicsi bölcsis beosztását, hogy 2-án és 3-án majd beviszem és lehet, hogy ciki ilyet mondani, de már nagyon vártam, hogy legalább minimálisan nyugi legyen itthon.
Mivel pont a téli szünet előtti héten jött hozzánk anyukám, ráadásul a január 6-a itt piros betűs ünnep, így összesen több, mint három hetet lett volna itthon, ez pedig szinte biztosan azt jelentette volna, hogy újra kell kezdenem a beszoktatását – amihez semmi kedvem és energiám nem volt.
Csütörtökön így végül a Naggyal közösen elvittük a húgát reggel a bölcsibe, de az itthon töltött sok-sok nap után még így is borzasztóan megviselt mindannyiunkat, amikor beadtam az ajtón. Nagyon rosszul esett nekem is, hogy hónapok óta először megint sírt, de azzal vigasztaltam magam, hogy pár nappal később sem lett volna másként.
A Nagy még itthon volt és én sem dolgoztam (a férjem viszont sajnos igen), így csak 3,5 órát maradt benn, a déli alvás előtt elhoztam, remélem, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy jövő héttől kevesebb drámával tudjon újra rendesen járni, aztán majd meglátjuk, hogy a hosszú hétvége után mire jutunk.
Ha már kettesben maradtunk az elsőszülöttel, akkor éppen itt volt az ideje, hogy rávegyem magam a csillámtetoválás készítésére, amivel már karácsony után elkezdett terrorizálni, de eddig halogattam, ameddig csak tudtam. Ha olvastátok a múlt heti bejegyzésemet a témában, akkor talán már érthető, hogy miért nem fűlött hozzá a fogam, de a lényeg a lényeg: túl vagyunk rajta és innentől kezdve nagyon fogunk iparkodni, hogy többet még véletlenül se kerüljön ilyesmi a lakásba.
Amikor késznek nyilvánítottuk a műveket és bezártuk a tetkószalont, elmentünk a húgáért a bölcsibe és mindketten itthon feküdtek le délelni, amíg én nekiálltam a romok eltakarításának. Elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezt a cuccost felporszívózni sem lehet, ezért inkább elengedtem a dolgot és kimentünk a játszótérre.
Pénteken igazi csodára ébredtünk, a csütörtöki 10-12 fokos napközbeni hőmérséklet után másnap reggel óriási pelyhekben szakadt a hó, ennek örömére ki is találtam, hogy induljunk el minél hamarabb, hogy hóesésben tudjunk a bölcsibe elsétálni.
A Kicsinek ez volt az első havas élménye – tavaly télen csak egy-két alkalommal, pár percnyi aprószemű hóesés jutott a környékünkre –, ráadásul akkor még túl pici is volt ahhoz, hogy rendesen meg tudja tapasztalni, de gondoltam, most biztosan lesz lehetőségünk kihasználni, ha már olyan szépen, nagy pelyhekben esik.
Nem igazán nyerte el a tetszését a dolog, óvatosan, gyanakvóan lépegetett egy darabig, de nagyjából 50 méter után már kérte, hogy vegyem ölbe, mert ő ebbe a furcsa fehér izébe nem akar belelépni, hiába mutogatta neki a nővére is, hogy mennyire klassz a fehér hótakaró.
Miután leadtuk a bölcsibe (ezúttal valamivel könnyebben váltunk el), a Naggyal villámgyorsan hazatrappoltunk, magunkhoz vettünk pár szem gesztenyét, kavicsot és egy közepes sárgarépát, majd rohantunk le a ház elé, hogy a továbbra is erősen hulló hóból hóembert építsünk.
Sosem lehet tudni, hogy meddig fog esni és utána mennyi ideig lesz elég hideg ahhoz, hogy valami maradjon is belőle (itt évek óta nem esett úgy hó, hogy meg is maradt), így nagyon siettünk, hogy ki tudjuk használni az optimális körülményeket. Feláldozható fazekunk vagy kalapunk sajnos nem volt a hóúr fejére, de így is nagyon jóképűre sikerült és a lányom is majd kiugrott a bőréből, hogy végre nálunk is esett a hó. (A képen azt a pillanatot láthatjátok, amikor a gyerek letörte a hóemberünk egyik karját. 😀 )

Ebéd után elhoztuk a Kicsit a bölcsiből, majd a délután javarésze azzal telt, hogy a millió és egy doboznyi kézműves felszerelésünket szelektáltuk át és pakoltuk vissza a helyére új, katonás rendben.
Nagyon büszke voltam a lányomra, hogy ezt többnyire önállóan, a szóbeli utasításaim alapján egyedül csinálta. Mivel fatális öntökönszúrás lett volna, ha a húgát is a dobozok közelébe engedem, így én – jobb híján – vele játszottam és csak távolról instruáltam a leltározást.
Azt hittem, hogy ezek után már csak egy nyugalmas hosszú hétvége van hátra a téli szünetből, de szombaton a férjemnek sikerült még egy utolsó – kellemetlen – meglepetést beújítania.
Aznap a lányok ismét hajnalok-hajnalán ébredtek fel és ilyenkor sajnos a Kicsi nem bírja ki délig alvás nélkül, így nem ért minket meglepetésként, hogy a reggeli játszóterezés és forró csokizás után hazafelé elaludt az autóban.
A rögtönzött szundi azt jelentette, hogy nem voltunk benne biztosak, hogy otthon el fogjuk tudni altatni, de az apja mindenképp meg akarta próbálni, mert a kocsikázás közbeni 15-20 perc alvás tényleg kutyafüle és nem lett volna neki elég egészen estig. Bevonult a gyerekkel a hálóba és a kiságy mellett kuporogva simogatta, hátha le tud teljesen higgadni és újra elpilled.
Sajnos nem jött össze a mutatvány, de amikor kifelé jöttek a szobából, egyszer csak azt vettem észre, hogy a férjem lába összecsuklik és magam sem tudom, hogy honnan jött az a villámgyors, azonnali reflex, de azonnal kikaptam a Kicsit a kezéből és őt is sikerült nagyjából felegyenesítenem, így senki nem esett el és sérült meg.
Kérdeztem tőle, hogy mi történt, de láttam, hogy ő sem nagyon érti, mert csak azt tudta megfogalmazni, hogy térdtől lefelé nem érzi a bal lábát.
Atyavilág, már csak ez hiányzott!
Nem mintha szakember lennék, de teljesen betojtam, így tovább kérdezgettem, hogy próbálja körülírni, mit érez, de változatlanul csak annyit tudott mondani, hogy pont olyan, mint amikor elzsibbad az ember lába, csak utána nem jön a bizsergés és nem múlik el a dolog.
Szuper. Én itt már mindenféle vérrögöt meg amputációt vizionáltam, úgyhogy rávettem, hogy azonnal hívja fel a sürgősségi ügyeletet – legalább valami támpontunk legyen, hogy mivel állunk szemben és ha esetleg időérzékeny a dolog, akkor mihamarabb orvoshoz jusson.
Képzeljétek, már a telefonhívásból kiderült, hogy ez „csak” a térdhajlatban lévő ideg becsípődése és viszonylag gyakori probléma, annyira, hogy a tünetek alapján teljesen egyértelmű volt, hogy csak ez lehet a gond.
Főleg nőknél jelentkezik – a magassarkú cipők, a törökülés és a keresztbe tett lábak miatt –, de bárkivel előfordulhat, ha éppen valamilyen kényelmetlen, rossz pózban üldögél hosszasan.
Abban maradtak a kórházzal, hogy ha másnapra nem szűnik meg teljesen, akkor menjen be nyugodtan, ránéznek, de több nap is lehet, mire teljesen helyrejön, nincs rá gyógymód, pihentetni kell és majd magától elmúlik.
Végül vasárnap az egyik barátunk eljött a bicebócáért és bevitte az ügyeletre (ugye a bal lába érintett és mivel manuális váltós autónk van, vezetni sem tud, a gyerekeket pedig nem akartuk odacígölni), de az ottani vizsgálatok is csak a korábbiakat igazolták, így jobb híján csak kivárni tudja, amíg helyrejön.
Úgy hiányzott ez az utolsó szabadnapjainkra, mint üveges tótnak a hanyattesés, de remélem, hogy hamarosan ezen is túl leszünk, addig pedig – ha nincs más vállalkozó kedvű önkéntes – én leszek Miss Daisy sofőrje.
Salty

A térdhajlatban /meg bárhol másutt/ becsípődő ideg az izmok közé csípődik be.
Így használhat minden olyan praktika ilyen esetben, ami lazítja az izmokat. Meleg vizes palack, melegítő párna, izom lazító krém /tabletta, ahogy Hópelyhecske írta/.
Ha ilyen előfordul/na/, akkor nem jó, ha rögtön pozíciót váltunk, ha egy rövid ideig abban a pozícióban maradunk, amiben becsípődött az ideg, van rá esély, hogy “elengedik az izmok”.
Értem én, hogy ösztönösen segítettél kiegyenesedni a férjednek, /utólagos okoskodás: jobb lett volna pár percig megtartani abban a pozícióban/, meg a kicsit “megmenteni”.
KedvelésKedvelik 1 személy
Igen, menet közben nekem sem jutott eszembe, hogy ez becsípődés lehet, azt hittem, hogy csak megszédült vagy valami ilyesmi – ha legközelebb előfordul hasonló, megpróbálok okosabb lenni. 🙂
KedvelésKedvelés
Szerencsére már jobban van, már csak az aranyrögre várunk:)! A vese fájdalom borzalmas lehet, még nem volt hozzá szerencsém, de ezt azért kihagyom szívesen.
Hogy oldjàtok meg a logisztikát, amíg Miss Daisy nem tud vezetni?
KedvelésKedvelés
A gyerekek logisztikáját eddig is én csináltam 100%-ban, mert a férjem pont a teljesen ellenkező irányban dolgozik. Mivel egy autónk van, én használom, ő pedig eddig úgy oldotta meg a bejutást, hogy carpool-ban ment valamelyik munkatársával, azok közül, akik itt mennek el előttünk.
Idén elvileg már kap céges kocsit, akkor könnyebb lesz, mert saját második autót semmiképp nem akar beszerezni. Azt mondja csak a gond lenne vele, hogy még azt is folyamatosan intézni, plusz ugye egy parkolóhely jár a lakásunkhoz is – de a céges autóval legalább nem az ő nyakában lenne a szervízelés, adminisztráció stb.
A héten otthonról dolgozik, szóval nem nagyon megy sehová, én pedig intézem a házon kívüli dolgokat meg a lányok logisztikáját – egyelőre neki nem kellett sehová mennie, szóval az most nem plusz teher. 🙂
KedvelésKedvelés
Nekem kb. 1 hónapja egy péntek délután éreztem, hogy fáj a bal combom. Nem nagyon, csak éppen annyira, mintha meghúztam vagy megerőltettem volna, de semmi ilyesmi nem történt. Aztán szombaton már a farcsontomtól a vádlimig húzódott a fájdalom, és már kissé bicegtem is. Vasárnapra sem javult a helyzet, végül saját felelősségemre a férjem izomlazítójából bevettem 1-et, + bekentem Voltarennel is. Szerintem becsípődhetett ott valami, végül magától “megjavult”. Hétfőn már kevésbé éreztem a fájdalmat, keddre pedig el is múlt. Öregszem, na 🙂
KedvelésKedvelés
Ez is mikor, péntek délután! Brutál tud lenni.
KedvelésKedvelés
Hú, ez is elég szarul hangzik!
Sajnos ez ilyen, nem maradunk örökre 20 évesek, már kevesebb is elég ahhoz, hogy valami “elromoljon”. Remélem azóta helyrejöttél teljesen! 🙂
KedvelésKedvelés
Igen, köszönöm. Viszont a bal vállam már egy ideje fáj. Tudom, hogy mi a gond, mert annó a jobb vállammal ugyanez volt a baj. A folyamatos ülőmunka és mozgáshiány miatt le van tapadva az ízület. Jártam is a jobbal masszőrhöz, jót is tett, mert azóta nincs vele gond, de megmondom őszintén, nincs kedvem megint súlyos tíz- vagy százezreket fizetni azért, hogy kimasszírozzanak. Inkább bejelentkeztem reumatológiára, februárra van időpontom (októberben kértem!) hátha kiírnak ingyenes gyógymasszázsra, mint annó a gerincemmel.
KedvelésKedvelés
Uh, az tényleg borzasztó lehet.
Pont valamelyik nap láttam egy tök jó tornáztató gyakorlatot vállakra: kinyújtod egyenesen a karjaidat oldalra, az egyik kezedet könyökből felfelé hajtod (derékszögben a felkarodhoz képest), a másikat pedig lefelé. Így kinyújtva kell egyszerre a fent lévő kart lehajtani, a lentit pedig fel néhány alkalommal egymás után.
Nem tudom mennyire érthető. 😀
Kipróbáltam én is, kicsit fájdalmas, ha nagyon le vannak tapadva az izmok, de utána érezhetően jobb. 🙂
Nemsokára itt a február, hátha a gyógymasszázs meg tudja szüntetni és hamar helyrejösz! 🙂
KedvelésKedvelés
Ismét eseménydús !!
Amugy a férjek és a gyerekek tudnak jól időzíteni! Egyik sem sérül le egy szép napos kedd délelőtt! Sátoros ünnepen, éjjel. Az a menő!
Az én férjem vasárnap este kapott vesegörcsöt, elvitte a mentő a 45 kmre lévő kórházba, majd éjfélkor telefonált hogy menjek érte, haza küldték. A környék legmenőbb szerpentinje, tükörjég. Nem volt őszinte a mosolyom. Útközben csak Bambival és Vukkal találkoztunk, az anyós ülésen egy fájdalomtól hörgő férfival, mesebeli volt.
Remélem már jobb lett a férjed lába! Nem is hallottam még ilyet!
KedvelésKedvelik 1 személy
Mennyire igazad van! Tényleg mindig hétvégére vagy ünnepnapra időzítenek mindent! 😀
A vesefájdalom nagyon durva tud lenni, nekem egyszer volt kétoldali vesegyulladásom, hát annál csak a második szülésem fájt jobban, az elsőt simán kenterbe verte és még azt sem lehetett tudni, hogy mikor lesz egyáltalán vége, ha el fog múlni egyáltalán.
Remélem azóta már jobban van a férjed és többet nem lesz ilyen élményetek!
Az enyém már alakul, még egy picit húzza a lábát, de a lábfejét és a lábujjait is tudja már mozgatni, még pár nap és teljesen helyrejön. Én sem hallottam még sosem erről, pedig a dokik azt mondták, hogy elég gyakori dolog, pont úgy meghúzódik, mint bármilyen más ideg és ráadásul jóval kevésbé védett helyen van, könnyebben is be tud csípődni, mint mondjuk a hátunkban.
Mióta ezt tudom, törökülésbe sem merek ülni! 😀
KedvelésKedvelés