Volt egyszer egy zenélő teknősünk. Még a nagylányom kapta valakitől valamire, már nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy a nálunk töltött ideje kitörölhetetlen emlékeket hagyott bennem. Műanyag volt és zöld színű (ahogy annak egy teknős esetében lennie kell), a páncélja közepén egy nagy lila nyomógombbal és körülötte mindenféle színű világító hatszögekkel.

Ha a kölök megnyomta a nagy lila gombot, akkor a jószág négyezer decibellel játszani kezdte a Für Elise-t, miközben a háta úgy nézett ki, mint egy epilepsziás pirotechnikus diplomamunkája.

Abban a pillanatban, ahogy belepattintottuk a két ceruzaelemet és visszacsavaroztuk a fedelet, a férjemmel azt is megbántuk, hogy megszülettünk, nem csak azt, hogy életet lehettünk a nyomorult teknősbe, mert ekkor jöttünk rá, hogy nemhogy hangerőszabályozó nincsen rajta, de kikapcsolni sem lehet. Ha rátenyerelsz a lila gombra, onnantól kezdve akkor is végighallgatod a Für Elise-t, ha belepusztulsz, mert nem lehet leállítani sehogy. A gyerek nyilván imádta, mi meg nagyjából a negyvenedik türü-türü-türürü-nél már egy rozsdás kanállal próbáltunk eret vágni.

Csóri Beethoven biztosan nem sejtette, hogy egyszer a munkásságával gyanútlan szülőket fognak kínozni, de én – vele ellentétben – nem vagyok süket, így muszáj volt valamit kezdeni a helyzettel.

Így esett, hogy egy szép, napsütéses hétköznapon a teknős megszökött. A saját lábán ment ki a lakásból és ezt a vádlottak padján is hajlandó vagyok megismételni, nem csak a lányomnak mondogatom.

Évekig éltem abban a tudatban, hogy ennek a jószágnak a gyártója a legnagyobb pszichopata ezen a világon, de sajnos rá kellett döbbennem, hogy még ő is kezdő kiscserkésznek tűnik a csillámtetoválás kitalálója mellett.

Sokan, sok ajándékot hoztak-küldtek a gyerekeimnek karácsonyra és bevallom őszintén, hogy pár nap elteltével már kissé elvesztem a forgatagban és teljesen övön aluli ütésként ért, amikor az elsőszülöttem kiszökkellt a szobájából a bontatlan doboz csillogó kínszenvedést szorongatva, majd bociszemekkel megkérdezte, hogy „ezzel mikor fogunk játszani?”

Ez meg mi a tosz? És főleg… hogy kerül ide? A mai napig nem tudom, hogy kitől kapta, de ha egyszer rájövök, akkor a kedves ajándékozó már ne nagyon tervezzen semmit erre az évre, mert istenbizony vér fog folyni – de a gyereknek mégis mondanom kellett valamit.

Magamra öltöttem a legbájosabb kamu mosolyomat és annyit mondtam, hogy majd akkor, ha a húga nem lesz itthon. Bevállalós vagyok meg minden, de mazohista mégsem, hogy egy másfél éves társaságában vetemedjek arra, hogy csillámporral tapicskoljuk ki a lakást, de titkon azért reménykedtem, hogy időközben az elsőszülött hátha elfelejti, hogy ez a játék létezik, így valamikor sunyiban meg tudok tőle szabadulni és majd hesszelhetnek a teknőssel együtt az örök vadászmezőkön.

Nem felejtette el, tegnap délelőtt viszont pont kettesben voltunk itthon és nem maradt semmilyen valid érvem arra, hogy miért nem játszhatunk vele, így a fogamat szívva leterítettem az ebédlőasztalt egy régi zuhanyfüggönnyel, vettem egy mély levegőt és kibontottuk a kínszenvedést.

A dobozban nyilvánvalóan negyvenhétezer minta és hat tégely különböző színű csillámpor volt, hogy a plafonra is feltétlenül jusson, de ezen a ponton már végtelenül elszánt voltam: most az egyszer ráveszem magam, de akkor adjuk meg a módját, használjuk el az összeset, egytől-egyig, hogy végleg magunk mögött hagyhassuk ezt a rémséget!

Hála a magasságosnak, a gyerek nem akarta, hogy a bőrére ragasztgassuk a cuccost (gondolom ez az előrehozott anyák napi ajándékom), így egy papírra kerültek a formák és egy hangyapénisznyivel könnyebb volt a káoszt is menedzselni.

Gyorsan elkészítettük az összeset, kínosan ügyeltem rá, hogy ne csak a minták, de a csillámpor is az utolsó levakarhatatlan darabig elfogyjon, majd megfürdettem a gyereket és magamat is babaolajban, hogy legalább a lakásban ne hordjuk szét a csillogó istenáldását.

Nem jött be.

Szívesen felsorolnám, hogy melyek azok a használati tárgyak, bútorok és ruhadarabok, amik a rögtönzött csillámtetováló szalonunk áldozatául estek, de valószínűleg rövidebb lenne a lista, ha azokat venném számba, amik nem.

Lefektettem a gyereket délelni – csillogjon csak az a rohadt ágynemű is! – majd a kitartásomért és béketűrésemért megítéltem magamnak egy szóbeli vállonveregetést és egy fél zacskó savanyúcukros gumicukrot.  

Ezúton is elnézést kérek, most mennem kell takarítani, de ezen a ponton az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy egyszerűbb, ha csak simán elköltözünk.

PTSD kezelésében jártas pszichológusok keressenek nyugodtan üzenetben.

Salty