A karácsony közeledtével egy kicsit mindig nosztalgia-menésem lesz, így ez a poszt most nem a szokásos gyereknevelős témákról fog szólni, hanem az én viszonyomról a konyhához, azon belül is a süteményekhez.

Abban a pillanatban, ahogy öntudatra ébredtem, elkezdtem a konyhában sertepertélni, anyukám lába körül kolbászolva vagy egy hokedlin pipiskedve figyeltem, hogy éppen mi készül és azt a valamit pontosan hogyan kell megcsinálni.

Mivel mindig is eléggé édesszájú voltam, nyilvánvalóan a sütemények keltették fel leginkább az érdeklődésem. Anyukám sosem volt egy nagy cukrász, van nagyjából egy tucatnyi jól bejáratott receptje, de engem pont ugyanúgy lenyűgözött a gyerekkoromban borzasztóan menő gumiszelet is, a cukrászdai, csicsás remekekről nem is beszélve.

Így esett, hogy olyan 5-6 éves koromban kitaláltam, hogy én teljesen egyedül, önállóan fogok desszertet készíteni, nekem senki ne segítsen, majd én azt tudom, hogy mit-hogyan kell.

Elővettük a régesrégi Horváth Ilona receptkönyvet és kikerestünk egy olyan édességet, ami sütés nélkül elkészíthető, majd anyukám beszerezte az összes hozzávalót és magamra hagyott a konyhában.

A receptkönyvet a megfelelő oldalon kinyitva a falhoz támasztottam és milliószor elolvastam az összes utasítást az évtizedek alatt megsárgult lapokon, majd nekikezdtem a kekszes tekercs elkészítésének.

Minden hozzávalót kétszer-háromszor megmértem a régi tálas mérlegünkön, majd összegyúrtam őket és rendkívül büszke voltam magamra, hogy pont olyannak tűnt az elkészült tészta, mint ahogy Ilona néni írta a könyvben. Nem volt más hátra, csak a formázás.

Ez a történet a családi legendáriumunk egyik legelőkelőbb helyét foglalja el, így 25 év távlatából is könnyes szemmel nevetve meséli anyukám, hogy éppen arra készült, hogy megnézze, hogy állok a süteményezéssel, amikor besomfordáltam hozzá a nappaliba és véresen komolyan megkértem, hogy vegye nekem elő a nyújtófát és adjon egy kerek kiszúrót, mert a recept azt írja, hogy szalámi formájúra kell a sütit megcsinálni.

Pici Salty egészen addig még nem látott rúdszalámit, csak otthon a hűtőben a szeleteltet, így hát egyértelmű volt, hogy ezt a kekszes keveréket ki kell nyújtani, majd kiszaggatni.

Egy kicsit meg is sértődtem, amikor anyukám elmagyarázta, hogy higgyem el, hogy nem arra gondolt a szerző, amit én magától értetődőnek vettem, de végül hagytam, hogy segítsen befejezni a remekművet. Lehet, hogy csak az idő szépíti meg az emlékeket vagy túlzottan szentimentális vagyok, de úgy emlékszem, hogy egészen finom lett!

Nem úgy az első piskóta, amit sütöttem!

Pár évvel később már úgy éreztem, hogy készen állok arra, hogy a sütővel is megismerkedjem és valami igazi desszertet készítsek! Olyat, amihez kell tojás meg liszt és ki kell vajazni hozzá a tepsit, mielőtt megsütöm!

A piskóta kézenfekvő ötletnek tűnt, valódi jolly joker, mindenhez jó, mindenfélét lehet belőle csinálni, nem árt, ha megtanulom.

Anyukám szépen elmagyarázta, hogy szét kell választani a tojásokat, a fehérjéket fel kell verni, majd annyi evőkanál cukorral és liszttel összekeverni, ahány tojást használtam.

Hát ez nagyon könnyű! Akár úgy is mondhatnám, hogy piskóta lesz!

Arra gondoltam, hogy kezdésnek megelégszem egy sima piskótatekerccsel, az egyszerű, olyat mindenki tud sütni, nekem is menni fog!

Szépen előkészítettem mindent, majd magamban mormolva a lépéseket, nekikezdtem a kutyulásnak.

Igenám, de akkoriban nem hogy tálas mixerünk nem volt, de sima kézimixerünk sem, a hagyományos habverővel kellett (volna) keményre vernem a tojások fehérjét. Már akkor is elég türelmetlen jószág voltam meg hát a procedúra is fárasztó volt, így alighogy megjelentek az első buborékok a folyadék felszínén, én a habverést rögtön késznek minősítettem és elégedetten kavartam hozzá a többi hozzávalót, beleöntöttem az előkészített tepsibe, majd betoltam a sütőbe.

Pislogás nélkül néztem a tésztát a sütő ablakán keresztül, szurkáltam fogpiszkálóval, váltogattam a hőmérsékletet, de csak nem akart emelkedni. Nem baj, jó lesz így is.

Spoiler alert: nem lett jó.

Láttatok már jógamatracot? Leginkább ahhoz tudnám hasonlítani az elkészült műremeket, de nekem ez nem szegte kedvem, sőt! A 8-9 életévem minden dacát elővettem: jó lesz az így is, hát a jógamatracot is feltekerik, akkor is piskótatekercs lesz belőle, ha ez az utolsó sütemény, amit sütök!

Megkentem szépen lekvárral, majd megpróbáltam feltekerni, de az istennek sem akart úgy maradni. Végül aztán meguntam a sorozatos újratekercselést és néhány fogpiszkálót beledöfve fixáltam a formát, majd büszkén bemutattam a családnak az aznapi desszertet.

Anyukám arcán egy pillanatra láttam átsuhanni a döbbenetet, ahogy a lekváros, gumiszőnyeg-sünt nézte, de becsületére legyen mondva, hogy egyetlen szót sem szólt, csak megdicsért és megkért, hogy vágjak belőle egy szeletet.

Elég sokáig kellett rágni, de végül mindenki megette a saját adagját, én pedig idővel megtanultam rendes piskótát sütni.

Most, ezernyi piskótával és süteménnyel később, talán már őszintébb minden családtagom arckifejezése, amikor azt mondják az első falat után, hogy „nagyon finomat sütöttél!”

Salty