Elnézést kívánok, hogy nem tudtam ezt a részt a szokott időben kitenni az oldalra, de olyan hetet tudhatunk magunk mögött, hogy még a hétvégén sem voltam benne biztos, hogy merre vagyok arccal előre.

A Nagy hétfőre szerencsére teljesen felgyógyult, így el tudtam vinni oviba és nem került veszélybe az esti Márton-napi mulatozás sem, de sajnos engem viszont utolértek a hetek óta sunyiban hazahordott vírusok és teljesen lerobbantam.

Nem folyt az orrom, nem fájt a torkom, de elkezdtem olyan istentelen módon köhögni, hogy majdnem megfulladtam. Az a helyzet, hogy nálam a köhögés eléggé mindennapos dolog, szinte minden betegség a tüdőmre megy (pedig megvannak a manduláim), a legkisebb megfázás is képes oda kifutni, hogy levezetésként hetekig köhögök utána.

Hétfőn napközben még próbáltam magam itthon kúrálni a szokásos módszerekkel, ittam a nyákoldót meg a gyulladáscsökkentőt, hátha lesz valami haszna, de nem tűnt úgy, hogy tényleg segítenek.

Még az öcsém által hozott Algopyrinből is bevettem egy szemet, hátha az hozza majd el a kánaánt, de nagyjából annyit ért, mint halottnak a csók. Mondtam is neki, hogy külföldön élve onnan lehet tudni, hogy öregszel, hogy amikor valaki látogatóba jön Magyarországról, akkor már nem Túró Rudit meg Erős Pistát kér az ember, hanem Béres cseppet meg Algopyrint, de ezúttal a jól bevált hazai gyógyszerek is csődöt mondtak.

Délután valamivel korábban elindultunk a lányokért, mert az volt a terv, hogy az ovisokat mindenki a néptáncos ruhákkal együtt veszi fel a csoportban és onnan egyből a belvárosba indulunk a Márton-napi rendezvény helyszínére. Mivel a férjem valamivel tovább dolgozott, azt beszéltük meg, hogy vele ott a helyszínen találkozunk.

Jól jött ki, hogy a tesóm még itt volt nálunk, így nem egyedül kellett a Kicsit, a Nagyot és az összes felszerelést egyedül eljuttatnom a Magyar Kulturális Központ melletti térre, ahol a gyülekező volt.

Ráadhattam volna a gyerekre a népi öltözetet még az oviban, de nem tudtam elképzelni, hogy hogy lehet annyi szoknyán keresztül belekötni az autósülésbe, így inkább a sima nadrágjában indultunk el és csak a mélygarázsban, két autó között féllábon billegve öltöztettem át a fellépéshez szükséges jelmezbe.

A férjem már a garázs kijáratánal várt minket amikor megérkeztünk, így három felnőtt jutott a két gyerekre, ami utólag meglehetősen hasznosnak bizonyult. Nagyon optimista voltam és a Kicsit beleültettem az esernyőkocsiba (az egyik csoporttárs anyukája meg is jegyezte, hogy tíz hónapos kora óta nem látta ezt a gyereket babakocsiban ülni), de ez a felállás kb. csak az első 15 percben volt működőképes.

Ahogy elkezdték kiosztani a lámpásokat, addig kurjongatott, amíg végre szabadjára nem engedtük és a saját kis lámpását a kezében gondosan őrizgetve önállóan végig nem járta a felvonulást teljes hosszát.

Idén nem az utcán tartották a műsort, hanem benn az intézetben, aminek a csípős hideg miatt mindannyian nagyon örültünk. Felléptek az ovisok, az iskolások és a hagyományőrző csoportok tagjai is, majd egy autentikus magyar zenekar előadása követezett, amibe itt-ott néptáncos elemeket is vegyítettek a bandatagok.

A nagylányom szájtátva nézte a verbunkost táncoló férfiakat, hiába indultunk haza csak fél nyolc körül, így is alig lehetett elrángatni a helyszínről és még az autóban is egyfeszt arról beszélt, hogy ez volt a legeslegjobb táncos mulatság, amin valaha volt.

Kifelé menet persze a már nyugdíjas Kati óvónéni is megállított minket, hogy milyen jó lenne, ha hordanám néptáncolni a lányomat, annyira benne van a lábában a bugi, hogy nagyon örülnének neki, de mivel eléggé körülményes lenne eljuttatnunk a táncórák helyszínére, ezt még családilag át kell gondolnunk, hogy be tudjuk-e vállalni.

Másnap már minden a szokott rendszer szerint zajlott, az öcsémmel közösen elvittük a lányokat a bölcsibe és az oviba, majd pár órával később őt is kivittem az állomásra, hogy haza tudjon indulni.

Mivel a köhögésem időközben már elérte azt a szintet, hogy egyszerre fájt a mellkasom, a bordáim és a hátam is a lapockáim között (a férjem szerint tuti attól kockás a hasam, hogy egy évben egyszer rámjön ez a brutál köhögés és kipattintja az összes hasizmomat), rávettem magam, hogy elmenjek az aznap pont délután rendelő háziorvosomhoz, mielőtt a szó legszorosabb értelmében megfulladok.

Mivel a dokink helyileg az ovihoz van közelebb, az állomásról hazaérve felvettem a Kicsit és együtt mentünk el a rendelőbe, hogy onnan tovább indulva egyúttal a Nagyot is fel tudjuk venni.

Szerencsére csak egyetlen ember várakozott előttünk, így hamar sorra kerültem, de alighogy beléptünk az ajtón, a Kicsi annyira elkezdett sírni, hogy engem itt valakik bántanak, hogy a háziorvos semmit nem hallott a sztetoszkópon keresztül, így kényszermegoldásként megkért, hogy szoptassam a gyereket addig, amíg meghallgatja a tüdőmet.

Tüdőgyulladásom nincsen, de azért biztos, ami biztos, elküldött ott helyben egy azonnali vérvételre és megígérte, hogy két órán belül meglesz az eredménye, az alapján fogja eldönteni, hogy tud-e antibiotikumot felírni vagy csak a köhögésre fogunk fókuszálni.

Mondtam, hogy nekem mindegy, hogy mit ír most kapásból fel, de köptetővel ne is próbálkozzon, mert így is alig kapok levegőt, az Ambroxol-TEVÁtól meg már 15 éve PTSD-m van, ezer százalék, hogy nem fogom bevenni, mert ha ígyis-úgyis meg fogok fulladni, akkor inkább megoldom saját erőből, köszi, nem teszek rá a gyógyszerrel még egy lapáttal.

Végül valami olyan köhögéscsillapítót kaptam, amiből naponta kettőt kell bevenni tíz napig és egy olyan fájdalomcsillapítót, amit a szoptatás mellett is szedhetek, de ettől függetlenül megegyeztünk, hogy megvárjuk a vérvétel eredményét, este majd telefonál, hogy hogyan tovább.

A rendelőt magunk mögött hagyva elmentünk felvenni a Nagyot is az oviból és éppen, ahogy beléptünk itthon az ajtón, már csörgött is a telefonom, hogy elkészült a labor.

Sajnos nem bakteriális fertőzésem van, így az antibiotikum nem jöhet szóba, szedjem a köhögéscsillapítót, amit felírt és ha nem múlik a dolog, akkor jövő héten menjek vissza. Viszont meglepő módon a vas-szintem alacsonyabb a normálisnál, ez nőknél mindenképp problémás lehet, ha felgyógyultam, akkor meg kell ismételnünk a vérvételt, hogy ez átmeneti csökkenés-e vagy el kell kezdenem vastablettát szedni.

Ezen teljesen ledöbbentem. Anyukámnak ugyan egész életében problémája volt a vassal, ez nem is meglepő a klimaxig rendszeres vérzésgondjai miatt, de nekem semmi hasonló bajom nincsen és még egyetlen vérvételnél sem volt a normál tartományon kívül a vas-szintem.

Még szerdán is ezen agyaltam magamban, amikor írt az egyik kolléganőm, hogy idén is megállapodott a cégem egy magánklinikával, mindannyian megkapjuk a legnagyobb szűrőcsomagot ingyen, mikor tudnék menni?

Na szuper, pont a legjobbkor jön ez a dolog, megismétlik a vérvételt, lesz tüdőröntgen is és amúgy is be kellett volna jelentkeznem méhnyakrákszűrésre, legalább mindent letudok egyszerre.

Sajnos a háziorvos által felírt köhögéscsillapító nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, ahogy anyukám szokta mondani, továbbra is egyfolytában ugattam, ami persze az egész családra hatással volt.

A férjem úgy alszik, mint egy nyuszi, a legkisebb neszezésre is megébred és mivel a köhögés éjszaka mindig rosszabb, így hiába aludtunk külön szobában, így is hallotta, hogy fulladozok, emiatt egyikőnk sem aludt szinte semmit egész héten.

Csütörtökön ráadásul nem volt elég, hogy kialvatlan és beteg vagyok, reggel, amikor elindultam a lányokat leadni és felvettem a Kicsit az ölembe, hogy lemenjünk a lépcsőn, úgy meghúztam a hátam, hogy fogalmam sincs, hogy tudtam egészen az oviig elvezetni.

Benn a csoportban mondtam is a Nagynak, hogy legyen kedves egyedül átöltözni, mert minden kínom van, fáradt vagyok, beteg vagyok és még a hátam is fáj, nem tudok most neki segíteni – erre képes volt azt válaszolni, hogy „dehát anya, ez csak három probléma!”

Kösz, basszus.

Még gyorsan elvittem a Kicsit is a bölcsibe, majd felhívtam a főnököm, hogy ne haragudjon, de ma semennyire nem tudok emberként funkcionálni, írjunk ki egy szabadnapot, így alighogy beléptem itthon az ajtón, azzal a lendülettel levetkőztem és visszafeküdtem aludni.

A pihenés a köhögésen nem nagyon segített, de legalább a hátam nagyjából helyrehozta, így még volt esély rá, hogy a pénteket valahogyan végig tudjuk tolni.

Este szerencsére anyósomék is bejelentkeztek, hogy másnap szívesen elhoznák ők a Nagyot az oviból, amire nyilván rá is bólintottam, legalább annyival is könnyebb lesz a szombat reggelünk, még akkor is, ha a Kicsi folytatja a héten beújított rendszert és öt körül ébred fel aznap is.

Nyilvánvalóan szombaton is hajnalban kelt, de a Nagy egészen estig ott maradt Bakáéknál, így azért felváltva a férjemmel tudtunk valamennyit pihenni.

Vasárnapra még összekapartuk a maradék energiánkat és elvittük a lányokat sétálni a parkba és egy kicsit játszóterezni is, de aznap az elsőszülöttünk elkezdett panaszkodni, hogy viszket a bőr a hasán és a karjain.

Eléggé érzékeny bőre van, korábban már volt hasonló problémája egy új öblítővel kimosott ruhadarab miatt, így tudtuk, hogy mi a teendő, de mivel a viszketést csillapító szirupot csak receptre lehet kapni és a hétfő Horvátországban nemzeti ünnep, leghamarabb csak kedden tudjuk majd feliratni.

Mondanom sem kell, hogy még mindig nem múlt el a köhögésem teljesen, ráadásul így, hogy a Nagy egész éjszaka vakarózott és a Kicsi is elkezdett betaknyosodni, vasárnap éjjel sem aludtunk túl sokat.

Remélem, hogy a következő hét napban már felfelé fog ívelni a szerencsénk és magunk mögött hagyhatjuk a nyomorunkat, mert ennyi bőven elég volt belőle.

Salty